„Ecce homo! – Íme, az ember!”
Pilátus
Le Clézió e műve nem könnyű olvasmány. Rengeteg réteg rakódik benne egymásra, rengeteg jelentéstartalom halmozódik fel benne, amelyek számtalan értelmezési lehetőséget adnak az olvasónak. Ideje nem lineárisan folyik, ahogy megszokhattuk, hanem ciklikusan vissza-visszatér. Mindig hasonlóan, de sohasem ugyanúgy.
Ez az időszemlélet azonban csak elsőre zavaró, valójában ez az ősi, az archaikus. Ez határozta meg évezredeken keresztül az emberiség mindennapjait, életritmusát. A napok és az évszakok váltakozása, az élet és halál örök körforgása olyan egyértelműen szembetűnő ritmust, ismétlődést nyújtott az embereknek, mely szervesen beépült fajunk pszichéjébe, a legmélyebb szintig.
Az archaikus társadalmak nem fogadták el az időben zajló történelem lehetőségét, sőt – Mircea Eliade értelmezése szerint – magát az időt is tagadták. A modernitás előtti ember mitikus ősképekhez (hősökhöz, istenekhez) mérte magát. Az ő cselekedeteik jelentették a követendő mintát, amit állandó jelleggel meg kell ismételni különböző rituálék keretében, ezzel újrateremtve a hajdani aranykor, az elveszett Paradicsom emlékét. Ez az „örök visszatérés” mítosza.
Az első komolyabb paradigmaváltást a kereszténység hozta el, mely elsőként ismertette meg nagy tömegekkel a lineáris időszemléletet: a világ teremtésétől haladunk a világ vége, a második eljövetel, az Utolsó Ítélet felé. Ami elmúlt, elmúlt. De a keresztény időfelfogásban még párhuzamosan létezett (létezik) a kétféle szemléletmód, egyszerre van benne jelen az egyenesen „előrehaladás” és a ciklikusság ideája – utóbbit erősítik többek között a vallási év állandóan ismétlődő ünnepei, vagy a körmenetek.
A mechanikus órák XV. századi megjelenése adta a következő lökést az emberi időszemlélet változásához, mely a racionalizmus és a kapitalizmus megjelenésével az ipari forradalom alatt teljesedett ki. Megjelent a kereskedő és a gyári munkás ideje, amit percekben mérnek. Az idő pénz lett, és ezért a lehető leghatékonyabban kell felhasználni, különben nem lehetünk hasznos tagjai a társadalomnak, nem boldogulhatunk az életben. Az új, a lineáris időszemlélet felgyorsította és hatékonyabbá tette a technikai és a gazdasági fejlődést, de egyben el is távolította az embert a természettől, a harmóniától.
Ez a változás természetesen hosszú idő alatt zajlott le, és különböző mértékben hatott az egyes társadalmi osztályokra. Legkevésbé a parasztságot érintette, hisz a földművelés évszakok által szabályozott rendjébe nem lehetett csak úgy beleavatkozni, így „vidéken” szinte napjainkig fennmaradt az idő hagyományos, ciklikus felfogása.
De Clézio nemcsak az idővel, a térrel is játszik regényében. Hol egyértelműen, hol csak sejthetően választja szét a profán teret a „szent” tértől. Catherine Marro lakása Katavivában, a Tenger vagy az Olajfák kertje nem részei a normál, közönséges világnak. Mások és máshol vannak, más szabályok vonatkoznak rájuk. Amikor a főhős, Jean ott van, lelassul, megszűnik az idő, és részese lesz olyan élményeknek, melyeket a hétköznapi helyszíneken nem tapasztalhat meg. Belekerül Catherine emlékfolyamába, nemcsak hallja, de érzi és megéli a történeteit, mintha ő maga is ott lenne Rozilisban. Vagy egy szintre kerül az ókori filozófusokkal, és nemcsak olvassa őket, de tovább is gondolja elméleteiket.
Jean alakja önmagában is egy komplex mikrokozmosz, és ezt van is lehetőségünk megfigyelni, köszönhetően annak, hogy életéből közel húsz évet tár elénk az író. Kiskamaszként ő Catherine egyetlen társa, akivel az idős asszony megoszthatja emlékezetét különös szertartásokkal teli kapcsolatuk keretein belül.
Néhány évvel később már csak ritkán jár fel az asszonyhoz, bár még vágyik hozzá, és szégyelli magát, de lefoglalják a saját ügyei: a lányok, a vizsgák és az algériai háború fenyegetése.
Ahogy forog tovább a kerék, Jeant már Angliában találjuk orvostanhallgatóként, de olyan társaságba keveredik, mely erősen a züllés felé viszi. Iszik, dohányzik, lop… És mindig van egy lány, akinél a vigasztalást, az élet értelmét keresheti.
Franciaországba visszatérve újra felveszi a kapcsolatot az addigra már otthonba került Catherine nénivel, aki már beszélni nem, de hallgatni még képes. Most ő eleveníti fel a rozilisi idők emlékeit, szerepet cserélnek. De így is sikerül elérniük a közös révület állapotát, és mindketten újraélhetik az elmúlt időket egymás segítségével még egyszer, utoljára. Talán ez a szakasz a regény legmegindítóbb része.
De a kerék forog tovább. Jean elhagyja Európát, Mexikóba vándorol. Megtapasztalja a nyomort, ami más, mint Londonban volt. Sokkal valódibb és megkerülhetetlenebb – milliókat érint a felemelkedés reménye nélkül. A francia diáklázadásokhoz képest az itteni megmozdulások sokkal több elfojtott dühből és elkeseredésből táplálkoznak. És a hatalom válasza is brutálisabb: éles lövedékeket vetnek be a fegyvertelen diákok ellen. Jeant megviselik az események.
Időközben rádöbben, hogy ki számára az „igazi” – Mariam, az oráni árva. Leveleket ír neki Közép-Amerikából, házasságot ígérve. Nem tudjuk, hogy a lány mit gondol, egészen a regény végéig.
A boldog befejezés: Mariam hozzámegy, és elutaznak Mauritiusra, nászútra. Jean számára a táj egyszerre ismeretlen és ismerős. Catherine elbeszéléseiből az 1910-es szigetet ismeri, amiből már csak egy-két emlék maradt fenn. Ősapja naplójának még régebbi világából annál is kevesebb.
Meglátogatja a Marrók sírját, és elmegy oda, ahol régen Rozilis feküdt. És még tovább, a Világ Végéig, Aranyany birodalmába. Megérinti a pillanat hatalma – vajon élhet-e az ember egyszerre több időben?
Az utolsó oldalon megfogan a következő Marro, a legújabb generáció. A Kerék forog tovább.
A fentiekben csak néhányat ragadtam ki a könyv számtalan epizódja közül. De tulajdonképpen nem is az egyes jelenetek, személyek, események a fontosak, hanem az összkép. Miről szól ez a regény?
Egyfelől az elveszett Paradicsom kereséséről, amit az emberi faj már az utolsó jégkorszak vége óta próbál megtalálni, újraalkotni. A vallás, a filozófia, a tudomány segítségével, de az eredmény sohasem kielégítő.
A lakás Katavivában nem az elveszett Éden, ahogy Rozilis sem, sőt még a Világ Vége sem. Miért? Mert az ember mindig többre, másra vágyik. Ha a fizikailag létező Rozilis lett volna a Paradicsom, Catherine nem vetette volna be magát az erdőbe, új, titkos helyeket keresve. Ha a valóságos Világ Vége lett volna az Éden, nem lett volna szükség Damayanti és Nala király történetére.
Az igazi Paradicsom nem itt van, nem a Földön, az anyagi világban. Nem találhatjuk meg soha, mert mindig érezni fogjuk valaminek a hiányát. A boldog tudatlanság, az örök jelen idő elvesztését. És mindig velünk van az elmúlás tudata.
Másfelől ez a mű az emberről szól. A gyarló emberről, aki ki van szolgáltatva pillanatnyi vágyai, hangulatai erejének. Aki gyakran hibázik, hazudik. És sokszor gyáva, elszalad a kihívások elől, másra fogja a hibáját, vagy önsajnálatba, önpusztításba menekül. De mindig megvan benne az újrakezdés, a hibák helyrehozásának lehetősége. És, ha végül felülemelkedik önnön korlátain, talán megtalálhatja azt a békét, amire vágyik.
Íme, az ember?
Hozzászólások