– Jelenleg, hál Istennek, így 28 évesen, békés, nyugodt életet élek az élettársammal, Judittal. Ő egy évvel fiatalabb nálam. Szép. Csinos, formás lány. Volt már nekem ilyen nőm, de ő mégis más. Együtt dolgozunk, mindketten szociális gondozók vagyunk, ebben az öregek otthonában. Van, itt kérem mindenféle munka. Judit mondta, jöjjek ide, itt biztosan jól fogom magam érezni, nem úgy, mint a korábbi melóhelyeimen. Ezt onnan vehette észre, hogy amikor jöttünk-mentünk a városban, mindig segítettem az öregeknek. Szinte közel áll hozzám ez a munka, van mentálhigiéniés érzékem, vagy késztetésem. A becsületes nevem Kovács Ákos. A keresztnevemet úgy is szokták mondani, akik már jól ismernek: Okos, mert valóban szoktam vitatkozni, okoskodni.
Nem tudom elviselni a bunkóságot. Termetemet nézve, középmagas, kissé zömök, fekete hajú fickó vagyok. Beszédem igaz, hogy lassú és halk. Nem szeretem a harsogó ipséket. Negatívumként róják fel nekem, hogy cigizek, apám is nagy bagós. Persze a pénz miatt, mert naponta elmegy egy dobozzal. Ha nincs lóvé, anyámtól szoktam kunyerálni rávalót. Meg a sör. Ez igaz, nem kellene, ebből volt már sok bajom.
Apám szavai két év együttélés után Judittal: – nem szólt egy szót sem, csak ült a folyosón és szívta a cigarettáját.
Anyám: – Kérsz egy kis kávét fiam? – kérdezte és megsimogatta az arcomat. – Juditnak is hozok! – és kedvesen mosolygott a páromra.
– Persze nem ment simán minden a kezdetektől. Érettségi után tudtam, hogy dolgoznom kell. Nem lógathatom a lábam otthon naphosszat. Elsőre a mentősökhöz sikerült bekerülnöm. Ez tetszett nekem, hárman voltunk a rohamkocsiban. Változatos munka, meg nemes feladat, menteni az embereket. Itt az volt a baj, hogy összekerültem pár haverral, már nem a mentősöktől, volt pénzem, aztán esténként sörözgettünk, és reggel nem tudtam időben felkelni. Kétszer elnézték a késésemet, de harmadszor finoman azt mondták, nézzek más munkahely után. Ekkor voltam 19 éves. Lídiával kevertem akkor, ő is annyi idős volt, mint én. Sajnos neki akkor nem volt munkája, ápolónő szeretett volna lenni, de a kórházak is lehúzták a rolót, bejutni sehol. Ki is csak a hullaházon keresztül lehetett, ládában. Ezt meg nem akartam.
Apám mondta: – Két munkanélküli nem fér meg együtt! Semmire sem viszitek!
– Tudtam, neki van igaza, de úgy tettem, mintha meg sem hallanám. Gondoltam, öreg szövegeljél, majd én tudom, mit kell tenni. Nem mintha okos lennék. A mentők után otthon dekkoltam. Minden reggel megvettem a helyi lapot, állás után kutattam, telefonáltam, az Interneten beadtam az életrajzomat, ide is, meg oda is, sok helyre. Vártam! Akkor még volt otthon vezetékes telefon, az ősök pedig munkában. Lógtam a telefonon, ment a szöveg, de semmi eredmény, eztán hó végén jött a számla, apám őrjöngött.
Apám: – Borzalmas vagy, mit képzelsz, azért gürcölök egész nap, hogy te csak úgy eltelefonáld a fizetésem egy részét? Neveletlen, semmire kellő gyerek!
– A vége az lett, hogy az öregem győzött, mert lekódoltatta a telefont és attól kezdve paffon voltam. Közben a munkaügyi központból kiközvetítettek cipőbolti eladónak. Ez volt aztán egy nagy szám. Valamilyen Fábián volt a főnök. Napokig oktatott, hogyan kell bánni a vevőkkel. Egy-két csinos lánnyal, szép lábakkal még nem volt semmi baj. Bejött egy öreg mama, bütykös lábakkal, segédkezni neki a próbálásnál, az volt a csúcs! Nem is csináltam tovább három hétnél. Felmondtam, otthon, pedig azt, hogy elküldtek.
Apám szerint: – Még erre sem vagy jó? Csákány kellene a kezedbe, aztán megtanulnád a magyarok istenit!
– Én mindig tudtam, hogy a lapátnyél, a csákány, a tégla, a cementes zsák nem az én kezembe való. Ezt nem nekem találták ki. Az én kezem finom, olyan, mint Mirtillé volt. Őt is az egyik csajomnak tudhattam egykoron. Bolti eladó a foglakozása, szép szőke lány volt. Az öregeknek is bemutattam. Apám nem szólt, anyám lelkesedett érte. Sütött, főzött mikor hazavittem, párszor ott is aludt. 21 éves, csinos, jó testtel. Öröm volt vele minden. Ebben az időben az öregem haverja bevett a bulijába. Autószalonban lettem értékesítő. Suzuki volt a sláger. A feltétel, hogy jogsim legyen. Persze nem volt, anyám mondta, segít. Ő perkálta le az ezreseket, de meglett az autóvezetői engedélyem. Így nem volt akadálya, hogy dolgozzam. Ment is a meló, még apám is odaadta a kocsiját, pedig nagyon féltette, hogy vezessem. A száguldás volt a gond, ki is kapott a volán mögül egy 120-as rajtolásom után. Többé nem ülhettem be. A meló is megszakadt egy hónap múlva, mert egy kocsit kivittünk próbaútra és elbénáskodtam, egy jelzőoszlop nem adta meg az elsőbbséget nekem. Itt is kitelt az esztendő.
Apám csak nézett rám mérgesen: – Nem lesz belőled semmi! Egy semmirekellő pondró vagy! Csak zabálni tudsz, meg dögleni!
– Mit tegyek, ha ilyen a sors, meg a körülmény velem? Én jót akartam, de nem jött össze. Elkeseredésemben csavarogtam a városban, reggel kaja után eljöttem és késő éjjel mentem haza. Ilyenkor csendben beosontam a szobámba és reggel 9-ig aludtam. Ekkor szedtem fel Lillát. Egy presszóban ismerkedtem meg vele, valamelyik srác hozta. Szép barna hajú, húszéves lány volt. Egy kis nyomdában dolgozott, mint könyvkötő. Aranyos, csicsergő lánynak ismertem meg. Ezt szerettem benne, nekem nem is kellett a szöveget nyomni. Nem kérdezett semmit, többször nála aludtam, ott kajáltam. Egy kis kéglibe lakott. Volt néha úgy, hogy egy hétig nem mentem haza, otthon már azt fontolgatták, hogy a rendőrséget hívják segítségül.
Apám szerint: – Nem lesz belőled semmi! Mikor akarsz dolgozni? Mi tartsunk el? Vagy van valami más használható elképzelésed?
Az öreg csak a kérdéseket nyomta. Én tehetek arról, hogy nincs munka? Pedig keresem, egész nap nem teszek mást, ebben fáradok el. Mondtam neki, vigyen be az ő cégéhez, biztosításokat én is tudok kötni, ez fogamra való lenne. Hetekig fontolgatta, majd azt mondta: – Öltözz fel rendesen és holnap délelőtt 11-re gyere be hozzám! Pontosan ott is voltam, öltönyben, nyakkendővel. Úgy néztem ki, mint aki most lépett ki agy divatlapból. Igazi ügynök kinézetem volt. Bemutatott a főnöknek, valami Zsoltnak hívták. Aztán a fater elmagyarázta a biztosítási üzletkötés fortélyait. Biztosan segíteni akart, szerette volna, ha nem lógatom a lábam 25 évesen. Keresek valamennyit, legalább annyit, hogy kijöjjön belőle a cigim, a söröm, meg adjak is haza valamennyit. Úgy döntöttem, megpróbálom. Csináltam is három hónapig, az eredmény szinte semmi. Szakítottunk, apám dühös volt, mert úgy érezte, felsült velem. Lehet, hogy volt benne valami.
Apám otthon: – Ebből elég volt! Itt én végeztem! Innentől kezdve azt teszel, amit akarsz, de itthonról menni kell! Állj meg a saját lábadon!
– Ez úgy hangzott, mint az utolsó szó! El is határoztam, elmegyek messzire, ne is lássam őket, főleg a szövegek idegesítettek. Jelentkeztem tengerjáró hajóra, legalább világot látok, távol leszek, keresek és kész. Ebben az időben Bíborka, ez a 22 éves ápolónő volt a kedvesem. Szép fekete lány. Nem itt a városban lakott, faluhelyen. A szülei azt hitték házasság lesz belőle, úgy is kezeltek. Én meg sütkéreztem a rajongásukban. Az elmenetelt komolyan gondoltam, a körülmények is kedveztek ennek. Összefutottam egy fickóval egy sörözőben, hívott menjek vele Győrbe. Különböző nagy rendezvényekre jegyeket kell árusítani. Szabad, kötetlen foglalkozás, tetszett, nekivágtam. Összepakoltam és győri lakos lettem. Itt ismerkedtem meg Elvirával, ő egyetemre járt, sokat lógtunk együtt. Szép, sportos alkatú, szőke lány volt. Ment is ez a melóféle hat hónapig. Kicsit lefogytam, mert kaja az nem volt mindig. Szárnyszegetten hazakullogtam, némán fogadtam apám nem éppen kedves szavait. Nem tudtam mást tenni. Ilyen megsemmisülés közepette találkoztam Judittal, akit talán mentőangyalomnak is tarthatok. Nála éreztem először, hogy szeretem. Ez egy különleges érzés volt, ilyet még soha nem éreztem. Hálás is vagyok érte. Albérletben lakunk, kettőnk keresetéből kijövünk. Leszoktam a cigiről, sört csak néha iszom a melegebb napokon. Ebben a lányban van valami különleges irányító képesség. Amit mond, vagy kér, azt szívesen megteszem, nem ellenkezem. Tudom, hogy az a jó. Már nem vágyom a tengerre. Az öregek között jól elvagyok, elvagyunk mind a ketten. Szeretnek bennünket, időnként meglátogatjuk apámat, anyámat, akik jó szívvel fogadnak bennünket.
Hozzászólások