A Duna menti kisvárosban az utcán él két kutya. Az egyik olyan félfarkas keverék, eléggé nagy növésű. A barátja egy barna, kis tacskó. Mindig együtt mennek valahová, nem tudni, hogy hová, együtt kóborolnak. Nem sietnek, szépen komótosan mennek. A félfarkas – ő a férfi – megy elől, olyan lusta, andalgó járással, majd a kis barna tacskó – a hölgy – követi apró lábaival. Nyelvük kilóg, egyenletesen lihegnek, így hűsítik magukat ebben a májusi melegben. Időközönként, szabálytalan távolságokban megpihennek. Ilyenkor lefekszenek a járdára, nem törődve azzal, hogy ott emberek járnak. Vagy egy park füves részében heverednek le. Néha találkoznak más kutyákkal is, szaglászva ismerkednek. A tacskó szerényen visszahúzódik és türelmesen vár, ha a félfarkasnak esetleg alkalmi szerelmi kalandja akad. Többször láttam őket a benzinkútnál. Körbe járják az autókat, szaglásznak, mintha stoppolni akarnának. Nézelődnek, megbámulják az autósokat, nem szólnak, nem ugatnak kutya nyelvükön, szótlanok, inkább kíváncsiak. Nem akarnak utazni sehová, ez abból tűnik ki, hogy a szaglászás után, egy-két autó kerekét a félfarkas vizeletével megkereszteli, mintha jelet tenne rá, aztán odébb állnak.
Járják a várost így kettesben. Neves utcákon mennek, úgy tűnik, ismerik a járást, mert nem tévednek el sohasem. Talán még idegenvezetést is vállalhatnának. A múltkor a benzinkúttól legalább két kilométerre találkoztam velük. Épp egy hentesüzlet bejárata előtt „parkíroztak” a járdán, mintha tudnák, lepottyan onnan valami jó falat, egy kis cobák.
A két kutya olyan együtt, mint két hajléktalan, akik őgyelegnek a városban, hogy teljen az idő. Ugyan nem kéregetnek, nem szemtelenek, csak úgy nézelődnek kutya szemükkel, sétálnak ketten, együtt. Lehet, hogy filozofálnak séta közben az idegesen, kapkodva futó emberekről. Nem tűnnek kivert kutyáknak, mert nem csapzottak, sőt néha tisztának is látszanak. Csak szeretnek csavarogni, jönni, menni. Élik kutya életüket, lehet, hogy boldogan…
Hozzászólások