Ruhapénzt kapunk az iskolában jutalom helyett. Ig.nőm azt mondja, hogy nekem különösen jól jön, szegényes ruhatáramat feljavítani, hogy végre ne a Filléres Flanc használt ruhái között válogassak, ezért rengeteg ötletet ad, hogy miket, milyen színű, divatos ruhadarabokat vásároljak. Néhány elegáns szaküzlet és butik címét is felírja nagy buzgalmában egy írólapra, sőt ismervén gyenge tájékozódási képességem, még azt is feltünteti, hogy milyen útvonalon, melyik járművel juthatok el a megadott címekre. Fel is kerekedek, de szokás szerint eltévedek most is, mikorra végül célba érek, már egy jobb minőségű ruhától kifosztott üzletbe érek. Itt rám tukmálnak a maradékból, néhány ízléstelen holmit, már nem is bánom, mert rettenetesen elfáradtam az utazgatásokban, kérem a számlát, mert azt holnap le kell adnom. Otthon veszem észre mennyire átvágtak, nem is azt csomagolták, amit kifizettem. Legjobban a rövid ujjú blúz bosszantott, melyiknek egyik ujja piros pöttyös, a másik pedig zöld csíkos volt…
II. 20.
Folyamatosan vándorlok hegyeken-völgyeken át, bírom a gyaloglást, meg a meleget, szerencsére egy hátizsákom van, abban pedig minden fontos eszköz, gyógyszerek, ernyő, takaró – néhány meleg ruhadarab és alsónemű csomagok egész jól elférnek. Csodálkozom mennyivel könnyebb így hátizsákkal közlekedni, gyalogolni, mint bőröndöt meg egyéb táskákat cipelve. Rendületlenül keresek valakit, vagy valamit, de nem találom, ezért folytatnom kell a gyaloglást. Ismerős, távoli faluban kötök ki, itt van az írótábor, lehet ide igyekeztem, megkönnyebbülök, amikor felfedezem kedves híres ismerősömet. Sietek, hogy köszöntsem, de nagyon gyorsan eltűnik a látókörömből, egészen úgy fest, mintha menekülne. A résztvevők szabadtéri előadást hallgatnak. Végre megérkeztem, megpihentetek és hasznosan tölthetem itt az időmet. Alighogy leülök egy padra, híres ismerősöm észrevesz és sietve érkezik hozzám, szemét lesütve köszön és arra kér, hogy mielőbb távozzak innen, nem vagyok a meghívottak listáján, igazán ne hozzam őt, mint szervezőt kellemetlen helyzetbe, kér, hogy minél hamarabb álljak odébb, majd Pesten eljön hozzám és elmondja részletesen a programot. Rosszkor és rosszul ért a csalódás, szédülök, szíven szúr, szégyen éget – mennyivel vagyon kevesebb az itt megjelent társaság tagjainál? – Ismerősöm felsegíti hátamra a hátizsákot, szinte toloncol a kijárat felé. A buszmegállóhoz baktatok, de az utolsó járat is elment, nézem a völgyet ölelő kopár dombokat – nagy üresség és fájdalom kavarog bennem, hasonlít Claudia Cardinale fájdalmához, amikor meglátja hitvesét és annak gyerekeit holtan kiterítve a Volt egyszer egy vadnyugat c. filmben. Összegörnyedek, szól bennem Morricone ütős, szomorú zenéje, amikor Roland fiam kiszól egy teherautóból, – Anya mit csinálsz itt ilyenkor? – Nem tudok megszólalni…
III. 01.
Vidám emberek között, valahol egy utcabálon vagyok, nem tudok felszabadult lenni igazán, mert kórházba készülök, de mutatom, hogy jól érzem magam. Valamelyik cigarettára szeretne gyújtani, de nincs öngyújtója, sem gyufája a társaságnak. Kérek egy cigit, és kipenderülök az utcára, az ott álló teherautó mellé, a sofőr könyököl kifelé, sehogy sem érti, mit akarok. Elmagyarázom, hogy csak gyufát szeretnék, a cigi meggyújtásához. Adok – mondja – de nem szívesen, ne tegye időnap előtt tönkre magát – inkább beszélgessünk. Kiszáll az autóból, meggyújtja a cigit, kérlel, hogy már késő van, beszélgessünk, én nagy elégedettséggel köszönöm meg a kezembe nyomott öngyújtót és elviharzok a várakozókhoz.
Hozzászólások