Az író olykor megirigyli zenész barátai életét, akik mást sem csinálnak, mint fent ülnek, állnak, esetenként ugrálnak a színpadon, és alattuk tapsol, lelkesedik, őrjöng a rajongótábor. Ezért aztán egy író kapva kap minden alkalmon, hogy ő is felülhessen a színpadra, hogy a rajongói előtt, a csillogó tekintetek kereszttüzében valljon magáról (intelligensen, szellemesen, könnyedén), olvasson fel írásaiból, és így közvetlen élvezze az olvasóira gyakorolt hatást.
Az író egy ilyen fellépés előtt gondosan tanulmányozza más – nagyobb, híresebb – írók felolvasó estjeit. Például, ők milyen ruhában ülnek fent a színpad magasában. Elmondható, hogy a híres írók általában hosszú nadrágot hordanak, sötét inggel. Ehhez pedig még negyven fokban is ragaszkodni kell. Ha a Vámos így öltözködik, akkor minden magára valamit is adó írónak kutya kötelessége így megjelenni a közönsége előtt!
Az író ilyenkor azt is tanulmányozza, milyen pózban ülnek a nagyok. Ennél fogva a felolvasás előtti nap délutánját a tükör előtt tölti, és azt gyakorolja, hogy vesse át az egyik lábát a másikon, illetve a másikat az egyiken. Gyakorolja azt is, hogy támassza meg fejét a kezével, hogy – miközben hallgatja a beszélgetőtárs kérdését – intelligensnek tűnjék.
Amint ez megvan, másnap valóban felül a színpadra egy szerénynek gondolt, de valójában bárgyú mosoly kíséretében. Figyeli az összegyűlt nézőket, gondosan megjegyzi azokat, akik bár bejelentkeztek a Facebook-eseményen, de mégsem jelentek meg. Vérmesen számolja azokat az embereket, akik nem a családjához, barátaihoz tartoznak. Örül minden ismeretlen arcnak, és próbál nem arra gondolni, hogy ezek a vadidegen emberek valójában azért vannak itt, mert összetévesztették a helyszínt, vagy mert a következő műsorszámra kíváncsiak, vagy mert kint éppen esik az eső. Próbál arra gondolni, ezek az emberek már olvasták őt valahonnan, pontosan tudják ki ő, tehát igazi olvasók ők, akiket nem ismer személyesen.
Az író a beszélgetés alatt próbál intelligensen, szellemesen válaszolgatni a kérdésekre. Igyekszik minél több előre begyakorolt aranyköpést elsütni, lehetőleg spontánul, akkor is, ha a beszélgetőtárs (az a fránya) mindig más irányba terelné a szót.
Ha olvasásra kerül a sor, az író próbál nem színészkedni, hanem úgy olvas, mint ahogy a nagy, híres íróktól látta. Ez egy külön műfaj ugyanis: az író felolvas. Itt megbocsátható némi beszédhiba, rossz hangsúly, fals intonálás. (Mégiscsak saját szöveget olvas!) Az író itt inkább arra figyel, hogy érthetően, hallhatóan olvasson és arra, hogy az egyik lábát hogyan vesse át a másikon, hogy pontosan abban a pózban üljön, mint például Parti Nagy.
Két írás közt értelmiségi hangon irodalmárkodik is. Ilyeneket mond:
– Nos hát, Pécsi Jonatán voltaképpen egy alteregóm, olyan karakter, akinek segítségével kissé el tudom távolítani a témát magamtól, így amit írok kevésbé alanyi, egyfajta irodalmi distanciát tudok tartani a tárgy és köztem. Pont olyan, mint Krúdy Szindbádja, és Kosztolányi… izé… öööö… izé… hogyishívják… az… ö…
Ekkor a közönség – beleértve a Király utcában sétálgató általános iskolásokat, az arra repülő madarakat plusz az égen lebegő bárányfelhőket – egy emberként súgja:
– Esti Kornél!!!
Így van ez: az írók néha szétszórtak. Főleg a színpad magasában.
Hozzászólások