Hajnal Mária | Auróra

Szépirodalom - próza

Auróra

 

A hegyekkel ékes görög táj fölött olyan vakítóan kék volt az ég, mint a közeli tenger ragyogó tükre. Ebben az időben az emberek keveset tudtak a dolgok működéséről és azok valódi okáról, így elég mélyre hajoltak ahhoz, hogy elfogadják emberi esendőségüket és isteneikre hagyatkozzanak. Hellasz leghíresebb jósdája a Parnasszus oldalán Delphoiban állt. Ez a történet azonban nem ott játszódik, Auróra és társnői nem bárányok és birkák beleiből jósoltak, de nem is az orákulumok extázisához hasonló jóslási technika volt az övék.

A titkos rend nem vonult be a történelembe, a tudásukat és a természettel való kapcsolatukat esküvel védték, létezésükről ma is csak kevesen tudnak. Azt mondja a legenda, a múzsák leányai voltak ők, az emlékezés istennőinek leszármazottjai, akik egy apró tartomány rejtett zugában éltek, hegyek és tengerek védelme között. Apollón papnői voltak ők is, a fény, a jóslás, a költészet hódolói. Gyönyörűen táncoltak és énekeltek, ismerték Homérosz és Szophoklész drámáit, Platón bölcsességeit. Műveltségük és egyediségük híresebbé tehette volna őket Delphoi jósnőinél is, de ők a titokzatosságot és az ismeretlenséget választották, csak azoknak jósoltak, akiknek akartak, sem pénzzel, hatalommal, ékszerekkel vagy egyéb hívságokkal nem lehetett őket rávenni arra, hogy jövendőt mondjanak, ha ők azt nem szerették volna.

A rend kilenc gyönyörű jósnőből állt, akik egy palota ragyogó fényében élték kellemes életüket. Voltak szolgálóik, akik a kényelmükről gondoskodtak, katonáik, akik a védelmüket szolgálták. Tanárok, filozófusok, idős papnők okították őket.  Könyvtáruk Alexandria híres könyvtárával vetekedett. A csoport már több, mint kétszáz éve létezett, folyamatosan megújulva. A visszavonult jósnők Hellászt járva, választották ki utódaikat. Piacokon, legelőkön, az amfiteátrumok zajában figyelő tekintetük elől nem bújhatott el a tehetség. Megérezték a lányokból áradó mágiát és misztériumot. Ha belenéztek a még gyerekszemekbe, és látták benne a bűvöletet, tudták, hogy megtalálták az új papnőket, akiket gondos odafigyeléssel Apollón nővéreivé neveltek.

A lányok megtanulták a szerelem művészetét, az érintés és a kéj erejét. Ismerték a gyógynövények és fűszerek hatását, a mentát, a gránátalmát, a mézet, a fokhagymát.  Remek afrodiziákumokat készítettek, de a bolygók útját, a csillagok állását is tanulmányozták. A nőiességük birtoklásának a hatalma, és a művészetekben, filozófiában szerzett ismeretük alkalmassá tette őket, arra, hogy az ókor legjobb, legbölcsebb és legmegfontoltabb jósnői legyenek.

A hozzájuk érkező királyok, hadvezérek, főpapok, költők, művészek három napig maradhattak a palotában. Egy jósnő három napot töltött a jövőt tudni vágyó tévelygő férfivel. Együtt ettek, beszélgettek, sétáltak, játszottak, szerelmeskedtek és aludtak. A jósnők, a férfi teljes személyiségét áteresztették a lényükön, eggyé váltak vele, ráhangolódtak és leolvasták a jövőjét annak a magasabb szintjeiből. A negyedik nap hajnalán a jósnő elmondta a jóslatát és tanácsait, majd egy lehelet finom csókkal útjára eresztette a vándort.

A jóslatokat szentnek tartották a férfiak, tudták, hogy igaz szívből született, így elfogadták azt és magukba zárták. A jóslat birtokában hozták meg döntéseiket, melynek ismeretében a számukra még vesztes helyzetből is győzelmet idéztek elő.

A távozók fogadalmat tettek arra, hogy nem írják le soha, amit a szigeten megtapasztaltak, csak a szélnek súgják meg az élményeiket, amely majd elvezeti a többi segítséget kérőt is a lányokhoz. A férfiak nagylelkűen bőséges adományokat hagytak a rendre, és biztosították őket arról, hogy szükség esetén a vagyonuk, kardjuk és a hatalmuk is a rendelkezésükre áll.

Auróra nyolcévesen került a nővérekhez. A faluban, ahol ezelőtt élt, mindenki tudta, hogy különleges, megjósolta az esőt, megtalálta az elveszett tárgyakat, kitalálta az emberek gondolait, megjósolta a születendő gyermekek nemét. Nem volt előtte titok. Tudta ki kivel hál éjjelente, kinek mennyi a jövedelme, ki hazudik, és ki mond igazat. Szerette az állatokat, de a kedvencei a madarak voltak, gyakran sétált el a falu közeli dombokhoz és nézte a magasban repülő galambokat. Számolgatta őket, figyelte a színüket, a repülési pályájukat, elmerült bennük és ebből a révületből született a tudása. Néha azt súgta a szélnek:

– Tudod-e ki vagyok? Felhő vagyok, villám vagyok, szivárvány vagyok. Gyönyörű szép kislány vagyok, aki látja és hallja a láthatatlan világot, amely körbevesz minket, segíts, hogy még többet és többet tudjak.

Auróra napról napra többet hallott meg az elemek halk hangjából. A víz, a föld, a tűz és a levegő voltak a legjobb barátai, a természet gyermeke volt ő, melynek segítségével a lelke egyre nemesebbé és tisztábbá vált. Őt nem kellett megkeresniük a papnőknek, tudta, hogy hamarosan érte fognak jönni.

Reggel korán kelt, bebújt a fehér ünneplős blúzába, megsimogatta szülei arcát, akik békésen aludtak egymás mellett a hitvesi ágyban, gondolatban elbúcsúzott tőlük és kilépett a házból. Jó élete volt, nem szenvedett hiányt soha semmiben, a szülei szeretettel nevelték, testvérei nem voltak, minden figyelmüket neki tudták szentelni, azonban a sors ellen nem érdemes hadakozni, hisz az ellenállás csak fájdalmat szül és a végeredmény úgyis az lesz, amely meg van írva.

Egyenesen a kikötőbe ment, leült a finom homokos partra és várt. A hullámok szelíden fodrozódva csapódtak a köveknek, még látni lehetett a hajnal színezte eget, amikor kikötött a hajó és kilépett róla a legszebb nő, akit valaha látott eddigi életében. A ruhája hosszú, majdnem bokáig érő, redőkbe rendezett pipacspiros volt, melyet a vállán egy gyémánt csat fogott össze.  Fedetlen vállát egy kendővel takarta, hosszú szőke haját kontyba fésülve hordta, csupán egy hosszú tincset hagyva szabadod. Határozott léptekkel sietett a kislányhoz, kinyújtotta a kezét és gyengéd hangon megkérdezte:

– Auróra, ugye? Készen állsz arra, hogy a tested és a lelked Apollónnak add, és köztünk élj? Elviszlek az új otthonodba, ha te is akarod. Ne félj, biztonságban leszel. Siratni kár, ami végzet.

A kislányt elbűvölte a gyönyörű nő. Céltudatos, komoly hangon mondta:

– Egy cseppet sem félek, olyan szeretnék lenni, mint te.

Miközben ezt mondta, megérintette a jósnő piros kendőjét. A hölgy megérezte a kislány vágyakozását, így levette azt a válláról és a kislányra terítette. Ez a pipacspiros kendő volt Auróra első tulajdona, melyet a rendtől kapott. Az elsőt számtalan követte, ékszerek, ruhák, szandálok, könyvek és tudás, rengeteg tudás.

Auróra felnőtt. Megtanulta, hogy a szerelmet szeresse, soha ne a jóslatot kérőt, néha álmodozott családról és gyerekekről, egyszer-egyszer megjelent egy olyan vándor, aki megérintette a szívét, de ilyenkor nem vállalta a jóslást, és régi szokását felidézve kiment a dombtetőre figyelni a galambokat, akik elfeledtették a szívében felvillanó érzést.

Szerette Platónt, hitt a régi legendában, mely szerint régen élt egy Isten által teremtett lény, amely egyesítette a nőket és a férfiakat, négy kezük volt, négy lábuk a fejüknek két arca volt, a nemi szervük száma is kettő volt. Tudtak járni, de ha gyorsan akartak haladni, cigánykereket vetettek és sebesen pörögtek. Nem volt legyőzhetetlen akadály a számukra, egységet alkottak. Egymás szövetségesei voltak, nem csak alkalmanként forrtak össze a szerelem mámorában, hanem eggyé váltak. A boldogságuk határtalan volt. Teljesek voltak. Még az istenekben is féltékenyek lettek és így szétválasztották őket.

Időnként töprengett azon, vajon neki is lehetne egy ilyen párja, vagy helyezze a tekintetét egy magasabb szintre, amely már a felsőbb világ tökéletességét hordozza magában, és az ottani jóság és szeretet legyen az elégedettségének forrása?

Ezek a tűnődések szerencsére sebesen átsuhantak rajta és megelégedettséggel szemlélte az életét. Úgy érezte a helyén van, ott van és azt teszi, amelyre az Istenek teremtették. Segít!

Sugallatai történelmet írtak, hadvezérek a jóslataira alapozva indítottak vagy hárítottak el csatákat, háborúkat.  Művészek a vele való kapcsolat után múzsaként tekintettek rá és alkottak meg híresebbnél híresebb műveket. Királyok és uralkodók lettek bölcsebbek tanácsai által.

A férfiakat a mozdulataikból, az arcuk játékából, a hangjukból, a stílusokból és az érintésükből érezte és látta meg.  Minél több időt töltött velük, annál többet sejtett meg a múltjukból, de amikor befogadta őket és a testébe engedte őket, már a jövőjük sem maradt előtte titok.

Ha jóslatot mondott mindig körültekintő volt és megfontolt, a segíteni vágyás, az együttérzés és a szeretet motiválta. Kedvessége, figyelmessége, természetessége és tudása lehetővé tette, hogy az egyik legjobb jósnő legyen a szigeten. Hárfán játszott, álmot fejtett, sokat mosolygott, kecsesen táncolt. A társnői is szerették, ritkán ült le közéjük, szerette a magányt, de ha nyáresti éjszakákon a partra telepedtek a lányok, magára terítette a pipacspiros selyemkendőjét és kiszínezett, izgalmas történeteket talált ki nekik. Mulattatta, ha azok borzongva, remegve egymásba kapaszkodnak, miközben hallgatják. Minótauroszok, százkezű óriások, nimfák, hidrák rémisztették így a lányokat.

Napok óta álmodta ugyanazt. Beesett egy hatalmas gödörbe, amelyből nem volt kiút, csapdába került. A gödör nagyon mély volt, de mégsem rémisztő, a fala tele volt szebbnél szebb virággal. Nyílt tulipán, liliom és rózsa. Kezdetben küzdött, és megpróbált kijutni a zöld, erős indákba kapaszkodva, de egy idő után összekuporodott a virágoskert legalján és várt, a szeméből könnyek hullottak, de az arcán mosoly ragyogott.

Tudta mit jelent ez. Tudatosan készült arra, hogy visszautasítja a férfit, ha az megjelenik.

Az volt a szokás, hogy a lányok együtt fogadták a vándorokat és közösen döntötték el, hogy ki lesz az, aki a férfivel tölti a három napot. Ismerték egymást, a döntés másodpercek alatt született meg, szinte azonnal tudták, hogy a kilenc lányból melyikük szenteli a nőiességét és a figyelmét végtelen szeretettel és alázattal a férfinek, aki hozzájuk érkezik.

Ha megjelenik, nemet fog mondani, felmegy szokás szerint a dombtetőre a galambokhoz, szorosan magára tekeri a kendőt és békére lel, amilyen gyorsan csak lehet. Tudta, hogy meg fogja ismerni, azonnal rá fog jönni, ha előtte áll majd a kísértés.

Látszólag ez a nap sem volt más, mint a többi, a lányok észrevették a távolból közeledő csónakot és izgatottan várták, ki jött hozzájuk segítségért.

A férfi bizonytalanul lépett a partra, eltakarta a szemét a tűző nap sugarai elől, és az elé siető szolgák előtt meghajolva bebocsájtást kért a palotába. Magas volt és tiszteletreméltó, fehér tógáját piros palást fedte, arca szigorú volt, tekintete tiszta.

A márványterembe vezették, szőlővel és borral kínálták ő azonban visszautasított mindent, leült a zöld bársonyszékre és várt. Várakozva is látszott rajta, hogy komoly, erős, jellemes férfi. Geraszim volt az, kora legnagyobb építésze és írója.  A lányok láttak róla festményeket, tudták, hogy kimagasló szellemi óriás ül a székükön, aki épphogy nem tökéletes. A férfi az egyik szemére vak volt, de ez az egyénisége erejéből mit sem vont le.

Auróra figyelte a férfit. Alaposan szemügyre vette, látta, hogy a jobb szemében nincs fény, a haja már deres és ritka, a tartása büszke, nem fiatal már, lehet akár 50 éves is. Úgy érezte menekülőre kellene fognia, de eszébe jutott tanítója egy bölcsessége: Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják.

A lányok ránéztek, a szobában mindenki tudta, hogy csak ő lesz képes enyhíteni a férfi bizonytalanságát, amely ide vezette őt hozzájuk.

A férfi azonnal felugrott, amikor meglátta a nőt. Auróra haragudott a férfire, pedig az még meg sem szólalt.  Utálta, amiért álmatlan éjszakákat okozott neki és gyűlölte, amiért vonzónak találja és elhatározása ellenére sem tud neki nemet mondani.  A férfi mosolya és a felé nyúló kéz, amely az övébe fonódott, a lehelet finom csók, melyet a kézfejére kapott lelassította az időt, egy másodperc végtelen hosszúra nyúlt, a mozdulat szaggatottá vált és beáramlott a nő tudatába a férfi múltja.

Boldogtalan, magányos és beteg.  Válságba került az élete, meddő a munkássága, meghalt egy szerette, elfogyott belőle a megújuló energia, nincs múzsája, aki alkotásra ösztönözné, hogy letegye a szerelem és művészetek oltárára a művét. Nézte és ölelni akarta, a karjaiba zárni és elringatni.

Semmi nem úgy alakult, ahogy Auróra eltervezte, nem tudott a szokásos sablon szerint létezni a férfi mellett. Zavarban volt, így hol össze-vissza beszélt, hol pedig mélyen hallgatott. Geraszim biztonságos volt, minden attitűdöt szívesen fogadott a nőtől, úgy érezte neki minden pénzt megér a törődés és az elszakadás az otthoni körülményeitől. Úgy érezte magát a szigeten, mintha egy idegen világba csöppent volna, annak minden élményét meg akarta élni, nem gyötörve magát felesleges elvárásokkal.

A lány a titkait mutatta meg először. Elvitte Geraszimot a dombtetőre és bemutatta őt a galamboknak. Ültek egymás mellett, és a nő csak mesélt, arról, hogy mit jelent, ha öt galamb száll le és ha az egyik közülük fehér, vagy mit jelent, ha tovább ugrálnak és rá sem hederítenek.

Geraszim mosolyogva hallgatta a rengeteg zagyvaságot, figyelte a nő fekete haját és okos arcát, de legjobban a finom kezei ejtették rabul, amellyel néha hevesen gesztikulált is.

Sétáltak a környéken, csodálták a vizet, bolyongtak a sövénylabirintusban, áhítattal álltak a templom oltára előtt és kutattak a könyvtár kötetei között. Megetették a lovakat és készítettek együtt vacsorát. A teraszon pihenve Geraszim táblajátékot vett elő és játszani tanította rajta Aurórát.

Egyetlen dolgot kerültek csak, az érintést. Auróra már rág megérintette volna, vagy megcsókolta volna a vendégét, de ez most más volt. Vártak, valamire, amely egyértelművé teszi, hogy ez nem üzlet, ez nem szolgáltatás, ez csak kettőjükről szól, de ha ez így van, akkor a férfinek kell megtennie az első lépést, neki kell tudatnia, hogy a nőt akkor is szeretné, ha az nem ad neki a harmadik nap végén próféciát.

A vacsora után Auróra úgy döntött nem vezeti be Geraszimot a hálószobájába, egymás melletti szobában pihentek le. Ha a férfi úgy érzi, hogy szívesen töltené vele az éjszakát, majd átmegy hozzá.  A férfire vágyott és most nem a feladatának a teljesítése motiválta.

Bekuporodott az ágyába, magára terítette a védelmet adó piros selyemkendőjét és várt. Nem kellett sokáig várnia, Geraszim mosolyogva jött a szobájába, kezében egy csomó ecsettel és egy festékpalettával.

– Arra gondoltam, megmutatom neked, milyen lepkék tetszenek.

A lány mellé ült, finoman levette róla a kendőt és hálóingjét. Adott egy csókot a homlokára és megkérte engedje el magát és nyúljon el az ágyon.

A kék színhez ért először, óvatosan húzta végig az ecsetet a nő hátán és festett rá egy meseszép lepkét. A mellére vörös, a hasára zöld, a combjára sárga pillangók kerültek. A nő már csupa festék volt, de a férfi még mindig nem ért hozzá, még mindig csak az ecset érintette.  Azonban van egy olyan pont, amikor a dolgok már soha többé nem tudnak ugyanúgy működni, mint előtte, leomlik egy fal és megszületik egy új valóság az illúzióban.

Ösztönösen értek egymáshoz, és olvadtak egymásba. Szerették egymást, érintésekkel, simogatásokkal, csókokkal, mosollyal. Egyetlen öleléssé vált az éjszaka, egymásban aludtak el, szájukban és a nyelvükön egymás édes ízeivel.

A második éjszaka a férfi egy könyvvel a kezében érkezett. Auróra hozzá bújva hallgatta, ahogy a férfi felolvassa neki, hogy próbált meg Odüsszeusz elmenekülni a szirének hangja elől és hogy szállt le Orfeusz az alvilágba a szerelméért. A nő, miközben Geraszim felolvasott neki, a férfi mellkasára hajolva hallgatta a világ legszebb zenéjét, a férfi szívverését. Hallgatta és közben némán sírt.

Tudta, hogy a férfi arra fogja kérni a harmadik napon, hagyja el a rendet és menjen vele, életében először nem tudta megjósolni a jövőt, nem tudta, hogy a nemleges döntése milyen utat indít el az éterben, megelégszik-e a férfi ezzel a három nappal és elmegy, vagy küzdeni fog érte? Neki pedig lesz-e elég ereje ahhoz, hogy kitartson a döntése mellett? Tehetetlenül szembesült a tudatlanságával, ugyanúgy várta a jövőt, mint bárki, aki vak a saját sorsára.

A harmadik napra már rányomta a búcsúzás súlya a pecsétet. A férfi kezdetben finoman és halkan kérte Aurórát, hogy kövesse, menjenek el együtt, éljenek a férfi házában, megad neki mindent, amire csak szüksége van, bőséget, gazdagságot, csak hagyja itt a nővéreit és menjen vele.

A nemleges válasz meglepte Geraszimot. Egyre erőteljesebben és követelve kérte, hogy szökjön meg, nem tudta elfogadni, hogy a lány a sorsára és a feladatára hivatkozva kitér a közös élet elől. A férfi kétségbeesésében arra vezette vissza a nő döntését, hogy ő vak és öreg már, amely nyilvánvaló ostobaság volt, de képtelen volt józanul gondolkodni, annyira birtokolni akarta a nőt és olyan mély fájdalmat érzett, ha arra gondolt, hogy többet nem láthatja.

Senki nem maradhatott négy napnál tovább a szigeten és csak akkor térhetett vissza, ha a jósnők hívták.

Auróra nyolcéves kora óta élt a szigeten, a világból nem látott szinte semmit. Minden, amiben eddig hitt, összeomlani látszott. Őt az Istenek arra teremtették, hogy segítséget nyújtson. Húsz éve tanul minden nap azért, hogy a láthatatlan falak a számára áttetszővé váljanak, a lányok a családja, az idős jósnők a szülei, tudta, hogy a szerelem csak egy illúzió, el fog múlni, jön a csalódás és ő elveszti a stabilitását, mit fog akkor csinálni, amikor Geraszim már nem szereti őt? Magában nem kételkedett, tudta, hogy amit érez, az örök és visszafordíthatatlan. Szerelmes.  Az angyalok tisztaságával és szelídségével fogja szeretni a férfit, amíg él.

Utolsó éjszaka megpróbálta mélyen beszippantani a férfi illatát, hogy akkor is érezze majd, ha már nem lesz vele, rögzítette az ujjaiba a férfi arcának vonalát, a szemöldöke és a szája ívét. A férfi hevesen szerette, birtokolni akarta. Az elkeseredést érezte rajta, melyet nem oldott fel, hagyta, hogy a férfi szenvedjen.

A negyedik nap reggelén Aurórának jóslatot kellett volna adni, amelyet nem tudott megtenni. Társnői döbbent csenddel fogadták, hogy Auróra nem képes egyetlen értelmes mondatot sem kiejteni.

Geraszim nagylelkű adományát, melyet még így is a rendnek adományozott volna, Auróra visszautasította és keményen elküldte a férfit. Azt akarta, hogy az mielőbb hagyja el a szigetet, ne az ócska csónakján evezzen, menjen a flottájuk egyik szélsebes vitorlásán.

Geraszim némán tűrte a megaláztatást, egy éles fordulattal hagyta el a palotát, tartotta magát és nem mutatta mekkora fájdalmat és kínokat okoz neki a nő.

Auróra az ablakból figyelte a hajót, a védelmet nyújtó selyemkendőjébe tekerte magát, de most nem tudta elfedni vele az érzéseit, mert a kendőről az első éjszaka jutott eszébe, amikor a férfi lehámozta róla a ruhát és lepkéket festett rá. Az arcához emelte, mélyen belélegezte annak illatát, melyből még áradt Geraszim illata, majd apró cafatokra szaggatta a kendőt, melynek hasadását a lányok a szomszéd szobából hallgatták.

Szerették Aurórát, a testvérüknek tekintették egymást, tudták, hogy milyen mély fájdalmat érezhet, ha nekiesett a kedvenc ruhájának. Semmi a világon nem írhatja felül a kötelességet és a szolgálatot, ezt mind a kilencen tudták. Az emberek azért születnek a földre, hogy cselekedetek által szolgálják az Isteneket. Mindenkinek meg kell tennie azt, amit rámért a sorsa, de a lélek nem egyszerre éri el a tökéletességet, fejlődés vezet el hozzá. Ha a dolgokhoz nincs elég erőnk, akkor az Istenek megbocsájtják és elfogadják azt.

A lányok úgy döntöttek, segítenek, hisz a világ nyolc legjobb jósnője ült egy szobában. Ők tudták, hogy ez a szerelem hová vezet majd és mivé lesz az időben, így megelégedettséggel indítottak egy újabb hajót az előző után és kérték meg a kapitányt, hogy irányítsa vissza Geraszimot Aurórához.

Hellász egyik legszebb temploma viselte Auróra nevét a templomok kertjében. A templom érdekessége volt, hogy görög isteneken kívül számtalan pillangót is kőbe véstek a szobrászok. Geraszim első gyermekük születése után tervezte a templomot, mely évszázadokig állított szerelmének emléket. Nem múlott, nem tűnt el ez a szerelem, mert nem e világból való volt, hanem a tökéletes világból szivárgott át. A jóságból, a szeretetből, a megbecsülésből és a tiszteletből táplálkozott. Ha vándorok léptek a templomba, megérezték, hogy a rejtett zugok, a finom ívek, egy művész lelkét sugározzák, aki örökké hálás volt a szerelmének, hogy az az életét adta azért, hogy vele lehessen.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Auróra”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés