Az 1990-es év derekán jártak, nyár végén, vagy inkább az ősz első napjaiban? Egybefolyik az idő ilyen távolságból, talán nincs is jelentősége a pontosan behatárolt időnek. Forrt, változott körülöttük a világ, és változások zajlottak mindannyiuk magánéletében, lelkében is. A könyvtárban, ahol Róza akkoriban dolgozott, hálátlan feladat jutott neki: át kellett válogatnia a több tízezres állományt és selejtezésre kijelölni az elavultnak talált könyveket. Sok vitája volt főnökeivel emiatt, nem szerette volna az értéket pusztulásra ítélni. Gyakran volt a raktárba beosztva, ritkán jutott fel a tágas, napfényes olvasóterembe, ahol nagyon szeretett dolgozni.
Egy magas, vékony, különös fiatalember vonta magára akkoriban a könyvtárosok figyelmét. Mindig kora délután, és egyedül érkezett. Idegen nyelvű folyóiratokat olvasott, kézikönyveket lapozgatott. Hosszú pillájú szép barna szeme, udvarias figyelmessége, az, hogy „valamiért más”, mint a többiek, vonzóvá tette őt. Húsz év körülinek gondolták őt, és magányosnak.
Sok fiatal lány dolgozott a könyvtárban, többen közülük még a társkeresés bűvöletében éltek. A fiatalember érkezése örömet jelentett Róza számára is, néhány hét múltán azt vette észre, hogy már várja az érkezését, kitüntető mosolyát, a pár mondatos beszélgetéseket, amelyekre mindig szakított időt.
Róza nehéz korszakainak egyikét élte éppen, válófélben volt. Zaklatott mindennapjaiban vigaszt, felüdülést jelentettek számára ezek a pillanatok. Mást semmit, hisz a korkülönbség köztük akkora volt, hogy eszébe sem jutott másképp gondolni rá, mint kedves olvasóinak egyikére. Rég nem érzett érzelmek mozdultak meg mégis a lelkében, amikor beszélgettek. Elromlott, megecetesedett egykori nagy szerelme, a férjétől való válás összes gyötrelme, kínja és félelme töltötte be évek óta az életét, érzelmeit.
Az ismeretlen fiúval való találkozások, beszélgetések lassan ráébresztették őt, hogy érzelmileg megnyílik. Már várta a délutános műszakot, amikor az olvasóterembe osztják be és azt az órát, amelyben számítani lehet a fiatalember érkezésére. A széles ablaktáblákon betűző napfényben az olvasók és a könyvtárosok éles megvilágításban jelentek meg. Sokan jártak oda akkoriban, az emberek ki voltak éhezve a hírekre, nagy volt a forgalom. Nem sok idő akadt beszélgetni.
A mindig hajszolt, fáradt fiatalasszony egy napon a tükör előtt állt, arcvonásait szemlélte. Homloka ránctalan, barna szeme tiszta, tekintete nyílt. Ovális arcát szépen keretezi félhosszú barna haja. Mosolya kedves – állapította meg. Még fiatal, hiszen mindössze pár napja múlt 36 éves, ő mégis ős-öregnek érezte magát az utóbbi években átélt gyötrelmek miatt.
Érzéseit is épp ilyen tárgyilagosan próbálta kutatni. Rég nem érzett gyengéd érzelmek ébredeztek benne, érezte, ha nem kontrollálja azokat, akkor menthetetlenül szerelmes lesz. Mert vágyott nagyon a szerelemre, gyengédségre, a pokollá lett házasságából való menekülésre. De ugyanakkor nem bízott benne, hogy valaha még része lesz a kölcsönös, viszonzott szerelem csodájában. Ám az érzés már ott készülődött, sőt ficánkolt benne, alig tudta kifelé titkolni, pedig tudta jól, senkinek nem szabad még csak megsejtenie sem.
Nem tudta, mi fog győzedelmeskedni, a józan megfontolás, vagy a szeretet iránti vágy? Lelke mélyén még harcolt ellene, nem volt helye az ő életében akkor egy új szerelemnek. Annak szokatlansága is megrémítette, hiszen megnézte ő már régen a beiratkozási naplóban a magas fiú adatait. Tudta jól, hogy Kiss T. 19 éves. Még majdnem gyermek. Majdnem a gyermeke lehetne. De akkor is, könnyebb volt szembenéznie mindennapjainak félelmeivel, ha arra a szempárra gondolt, a fiú mosolyára. Érkezésének ígérete örömmel töltötte el.
Milyen volt ez a fiú? Nagyon magas, sovány, intelligens, érzékeny és érzéki, bár kisugárzásának talán ő maga sem volt tudatában. Már nem kölyök és még nem egészen férfi.
Így telt el néhány hét, már javában szeptember volt, vagy tán október eleje, de még szép, napos nappalok, s csak estefelé érezték a közelgő ősz hűvösségét. Egy pénteki napon T. megvárta a zárást és megkérdezte Rózát, elkísérheti-e?
Kis harangok csilingeltek abban a pillanatban a lelkében, amikor elindultak a távoli buszmegálló felé. Máskor szorongott azon az úton, mert nem volt tökéletes a világítás és sok kóbor kutya járt arra. Sietett, mert tudta, kisfia otthon már nagyon várja az ő érkezését. Mégis be kellett magának vallania, hogy valami nagyon jó érzés fogja el, bár még mindig harcolt önmagával. Semmi nem történt köztük, csak egy hosszú beszélgetés, meg sem érintették egymást, neki mégis Tóth Árpád Esti sugárkoszorújának sorai jutottak eszébe. Nincs mit csodálkozni ezen, a könyvtárosok lelkében ezer húr van és ezek mindegyikét költők pengetik.
Csak a komoly férfi-írók ábrázolják a könyvtáros nőket félhomályos termekben kucorgó esetlen, kócos és csámpás baglyoknak. Valójában a lelkük gyönyörű, hisz ők maguk is csodák között élnek. Talán ezért is van köztük annyi magányos nő, mert nehéz a költészet világát a valósággal úgy összevetni, hogy abból a valóság jól jöjjön ki.
Az ősz folyamán még néhányszor találkoztak, meghitt beszélgetéseik voltak és egy bátortalan ölelés, egy csók esett mindössze köztük. És ekkor Róza hatalmas hibát követett el: elutasította a fiú közeledését. Józansága győzedelmeskedett a szeretet iránti vágy és zsendülő szerelme felett. Elküldte T.-t, mert úgy érezte, a köztük levő 17 év korkülönbség felvállalhatatlan. Félt a sérüléstől, lefutott előtte élete filmje, látta magukat öt, tíz, majd húsz év múltán, és belátta, még mielőtt bármi is elkezdődött volna, hogy a kapcsolatnak nincs jövője. Rengeteget sírt, de úgy érezte, ezt kellett tennie.
Tavasszal látta T.-t egy nevetős, hosszú hajú, lábú szép fiatal lány társaságában, kézen fogva az Üllői úton. Belesajdult a féltékenység és teljes bizonyossággal érezte, hogy szerelmes a fiúba, de már késő volt.
Egy év telt el. Róza válása lezajlott, elköltözött a gyerekkel a közös családi házból. Szabad volt és kimondhatatlanul magányos. Szeptember elején híreket kapott egy közös ismerőstől: T. valahol messze, külföldön egy olyan misszióban vállalt szerepet, amely nagyon veszélyes, az élete is közvetlen veszélybe kerülhet. Mindig is volt egy erős kalandvágy, ugyanakkor hősies attitűd benne, ezt Róza beszélgetéseik során tisztán érzékelte. Forradalmi hevületnek nevezte magában, de nem gondolta volna, hogy ez tettekre is váltható.
Még mindig szerette őt, mint mindenkit, akit valaha életében. Szíve rejtett zugaiban a férfiaknak, akik szerették őt, és akiket ő szeretett, örökös hely jutott.
Féltette őt, rettegett az életéért, imádkozott érte. Csüngött a rádión, a híreken, agyonhallgatta a kazettát, amit tőle kapott. És várta a híreket, főleg azt, hogy épségben hazaérkezzen T.
Amikor megtudta, hogy hazatért, és egy könyvesboltban dolgozik a belvárosban, napokon át vívódott, hogy felkeresse-e? Bátorságot, erőt gyűjtött magában, míg egy hideg késő őszi délutánon, 1992 októberében elérkezettnek látta az időt.
Nagy gonddal választotta ki a ruhákat, még most, csaknem húsz év múltán is jól emlékszik, mit viselt. Fekete miniszoknya, ciklámen színű bolyhos garbó volt rajta és félkabát.
A lelkében pedig hatalmas várakozás és egyben félelem. Vajon megnyílik neki, közel engedi magához a férfi? Vagy elküldi?
Úgy érezte, hogy szíve kiugrik a helyéből, amikor nem sokkal a zárás előtt belépett az apró üzlethelyiségbe. Nem volt vevő rajta kívül, az egyetlen eladó, T. háttal állt az ajtónak és egy polcon rendezgette a könyveket. Az ajtónyitást jelző csengő hangjára megfordult:
– Jó estét! – köszönt Róza – és egymásra néztek. Kettőjük mosolya, mint tükörben, egyszerre ragyogott fel.
Már nem volt múlt és félelmek, nem tudni, hogyan történt, de egyszerre indultak el egymás felé és találkoztak a pult előtt, s csak ölelték egymást, szótlanul, percekig. Róza felismerte az illatát, a fiatal test érintését, az izmokat a ruha alatt – még soványabb, mint volt, tudatosodott benne. Akkor jött rá, mennyire tiszta ez a szerelem, amit két éven át őrzött magában, hisz sosem volt köztük testiség. Sem alkalom, sem pedig lehetőség nem volt rá sosem, talán fel sem ébredt bennük a vágy. Félénkségük s az ő múltbéli elutasítása miatt kapcsolatuk nem jutott el a beteljesülésig.
Megfeledkeztek térről-időről, ott álltak és csak ők ketten léteztek, megszűnt a külvilág. Kapaszkodtak egymásba, szavak nélkül szerették egymást. Aztán T. mesélt, Róza itta a szavait, majd ő mesélt, de szóba sem került a „hogyan tovább”. Az asszony rég érzett ilyen erős vágyat a testében és reményt a lelkében. Együtt zártak és indultak a villamosmegálló felé. Aztán valamiért, amire nincs magyarázat, soha többé nem látták egymást. Nem volt annak a vad, szenvedélyes ölelkezésnek folytatása. A ciklámenszínű bolyhos garbót elajándékozta, nem volt képes úgy felvenni, hogy ne jutott volna eszébe róla az az este.
Beteljesületlen maradt köztük minden. Kettőjük története véget ért.
Még évek teltek el, mire Róza társat talált. T.-ről nem tudott semmit. Ám az élet az a mókamester, amely néha meglepetéseket tartogat. Az asszony évek óta szerette volna megírni kettőjük történetét, de nem érezte magában késznek. Úgy alakult, hogy húsz év múltán néhány levelet váltottak a virtualitásban. T. még mindig fiatal férfi, Róza már túl azon a koron, amelyet a nők virágkorának neveznek. Mindketten tudják, hogy történetüknek nincs, nem lehet folytatása. Mint a kezdetek kezdetén, mégis jó beszélgetniük, örülnek egymás leveleinek. Talán ott lebeg köztük, valahol az éteri, megfoghatatlan tartományban, a leveleik felett a megíratlan történet.
Pár hét telik el, mikor Róza egy hajnalon arra ébred, hogy valami észrevétlenül megmozdul benne. Mint a születendő gyermek az anyaméhben, benne az írás mocorog. Hajnali fél öt van, amikor az asztalhoz ül és írni kezd. Keményfedelű füzetbe, mint mindig, ceruzával, kézzel.
Úgy születik az írás, mintha diktálná valaki. Ő csak ír, fáradhatatlanul, a megnyílt csatornán át készen érkezik a szöveg. Később alig kell rajta javítani, itt-ott húzni, igazítani.
Lassan világosodik, megvirrad.
- február 25.-ének reggelén elkészül az írás: Róza és T. története.
Hozzászólások