Hetedhéthatár | A karácsonyi vacsora

Szépirodalom - próza

A karácsonyi vacsora

 

A konyhaasztalnál ült és a pénzét számolgatta. Néhány papírpénz, a legkisebb címletekből és egy marék apró. Meredten nézte a vagyonát és némán sírt. Nyelte a könnyeit, mert nem akarta a zokogásával felverni a gyerekeket.

Hosszú-hosszú ideig, puha, védett, gondoktól mentes élete volt. Az intelligenciája és a szorgalma révén felépített magának egy tudatos, biztonságos életet, amelyben nem volt hely a megoldatlan ügyeknek. Felmért, tervezett és végrehajtott. Magabiztos volt, nem szorult másokra, a materialisták gúnyával tagadta meg a hitet és általában minden misztériumot. Úgy vélte a hit bolondság, csak félrevezeti az embereket. A tudomány, a logika és a tetterő a siker kulcsa.

Az érzelmeit is kordában tartotta. Gyönyörűszép nő volt, a hosszú fekete haja, a perzselő tekintete és a szarkasztikus humora vibrálóan érdekes személyiséggé tették, így huszonöt éves korában válogathatott a kérők közül. A helyzetelemző technikával sorra vette a férfiakat és azt választotta, amelyik vélhetően a legkiszámíthatóbb és legbiztonságosabb életet tudja majd adni neki. Két év együttélés után, amely zökkenőmentesen, különösebb érzelmi viharoktól mentesen telt, megszülettek a fiúk. Ikrei lettek, amely az első meglepetést okozta az eddig olyan szépen eltervezett az általa oly gondosan megálmodott életében.

Két gyerek nem egy gyerek. Gyakran volt fáradt, kialvatlan, igyekezett megfelelni minden szerepében. Jó anya, jó feleség, jó háziasszony, és jó vállalkozó is szeretett volna lenni egyszerre. A munkáját, amely a látszólagos egyensúlyát adták, még időlegesen sem akarta felfüggeszteni, így egyik feladatból a másikba sodródott.

A hír úgy hullott az otthonára, mint a kénköves mennydörgést kísérte tűzeső. A férje szerelmes lett és válni akart. Véget nem érő pereskedés kezdődött jogokról, értékekről, gyerekekről és pénzről. A nőiességét ért megaláztatásra a szervezete betegséggel reagált, amire észbe kapott már kicsúszott a lába alól a talaj.

Ült Szent Este reggelén a konyhájában és siratta önmagát, a helyzetét és az tehetetlenségét.

Kinézett a harmadik emeleti ablakán és látta, hogy a hó fehér köpennyel borított be mindent, a fagy ezüstje visszacsillant a fákról, tagadhatatlanul tél volt és hamarosan Karácsony. A műfenyőt leveszi majd a szekrény legfelső polcáról. A díszek is megvannak még, bár újakat idén nem tudott venni. A fiúk talán megértik, hogy ajándékokra nem tellett, de ami igazán aggasztotta, az a karácsonyi vacsora volt. Ez a pénz semmire sem lesz elég, nem volt terve, bénultan ült és életében először teljesen tanácstalan volt.

Nem ismert szinte senkit a házban, olcsón hirdették a lakást, örömmel vette meg, de idegen városban volt, és rá kellett jönnie, hogy a gondjaival egyedül maradt. Időt akart nyerni, nem akarta megrémiszteni a fiúkat, így úgy tett, mintha minden rendben lenne. Erőltetett vidámsággal ebéd után programot eszelt ki, felajánlotta a fiúknak, hogy elviszi őket a közeli dombhoz, ahol szánkózhatnak egyet.

Jól beöltöztek, átvágtak az országúton és a parkban töltötték a délutánt. Az orruk már piros volt, amikor a fiúk türelmetlenkedni kezdtek, nyűgösek és éhesek voltak, rajtuk kívül már senki nem volt az utcákon. Kezdet alkonyodni, a hideg is egyre elviselhetetlenebb volt. A csillogó hópihék ráfagytak a bojtos sapkákra. Kétségtelenül haza kellett menni, nem maradhattak egy perccel sem tovább.

A lépcsőházban a gyerekek hangosan trappolva futottak fel a lépcsőn, többször is hangsúlyozva, hogy már farkaséhesek. Gombolták a kabátjukat és noszogatták az anyjukat, hogy siessen.

Váratlanul egy finom kellemes hang töltötte be a teret.

– Kedveseim! Kérem, ne menjenek olyan sietősen, térjenek be hozzám egy teára!

Mind a hárman megfordultak és egy kedves idős hölgyet pillantottak meg az emeleti fordulóban. Őszes haja kontyba volt fogva, a ruhája elé kötényt kötött és mosolygott. Az ajtaja csak résnyire volt nyitva, de még így is finom, fahéjas narancsillatot sodort a szellő az orrukba. Olyan ellenállhatatlanul bűbájos volt az asszony, hogy a nő és a gyerekek félszegen bár, de elindultak visszafelé.

Meghitt, barátságos otthon fogadta őket. A nappaliban plafonig érő fenyő állt, gyertyák világítottak, halk zene szólt. Csendes és békés megelégedettség töltötte el a nőt. Az idős hölgy elmondta, hogy egyedül él, nem kéri, hogy sokáig maradjanak, de egy kis időt töltsenek vele ezen az estén, hogy ne legyen magányos.

A gyerekek fohászkodva néztek az anyjukra, aki megilletődve bólintott, így mind a hárman betelepedtek a nappaliba és elfogadták a teát és a kekszet, amit a hölgy a kezükbe nyomott. A gyors uzsonna után előkerült a vacsora is. A sült libacomb párolt káposztával, a töltött hús, a rántott sajt, a saláták, köretek, édességek és a palacsinta is.

A gyerekek rátaláltak egy régi kártyajátékra, a két nő pedig bizalmas beszélgetésbe kezdett. A nő olthatatlan vággyal osztotta meg az életét. Mesélt és mesélt, az érzéseiről, a saját gőgjéről és reménytelennek hitt helyzetéről, és arról, milyen hálás, hogy most itt lehet és zenét hallgathat és láthatja, hogy a gyerekei boldogok.

Órák teltek el ebben a meleg légkörben, de már érezték mind a hárman, hogy ideje menni, az idős hölgy már biztos fáradt, közel éjfélre járt az idő. Amíg a cipőjüket húzták az asszony dobozokat vett elő és csomagolni kezdett. Minden maradék bekerült egy-egy műanyag éthordóba. Szabadkozást nem fogadott el a hölgy, látszott rajta, hogy a legnagyobb örömmel és természetességgel adja. Könnytől csillogó szemmel ölelte meg egymást a két asszony és kívántak egymásnak boldog karácsonyt.

Az estének hála a gyerekek nem szenvedtek hiányt az ünnepek alatt. Az asszony újra bizalommal telve nézett a jövőjük elé, úgy érezte, felragyogott a szerencsecsillaga. A dobozokat három nap múlva gondosan elmosva, kosárba tette és leszaladt az első emeletre. A kopogást és csengetést többször is megismételte, de nem nyitott ajtót senki. Már majdnem megfordult és indult volna vissza a lakásba, amikor felfelé baktatott az öreg házmester, aki nyers hangon közölte:

– Az a lakás már évek óta üres, nem lakik bent senki!

– Dehogynem!

– Mondom!!!

A nő bizonygatta, hogy a gyerekeivel ott töltötte a karácsonyt, a házmester pedig állította, hogy az lehetetlenség, mert a lakás üres. A vita lezárásának érdekében a zsebébe nyúlt, kulcsot vett elő és kinyitotta az ajtót.

Dohos, máladózó falak, felfeszített padló, szemetes sarkok, lógó függönyök és bűz fogadta őket. Semmi kétség nem fért hozzá, ez a lakás már legalább öt éve lakó nélkül került egyre közelebb az enyészethez.

A nő tágra nyílt szemekkel figyelt. Lelki szemei előtt látta a nő kedves arcát, érezte a finom melegséget, amit árasztott, a meghittséget és a biztonságot, amit ez a lakás pár napja árasztott.

Szó nélkül megfordult és visszament az otthonába. Már tudta, hogy Isten végtelen kegyében angyalt küldött hozzá és segített neki. Attól a naptól már nem volt egyedül. Már tudta, hogy az ő ereje véges, de van egy kiapadhatatlan forrás, amely jelen van és felemeli azokat, akiknek szüksége van rá, akik a lelküket és életüket roskadozva viszik.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A karácsonyi vacsora”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés