(Körben áll egy kislányka…)
Uborkaszezon. Ilyenkor olyan hírek is „fennakadnak” a közvélemény rostáján, amik talán máskor meg sem ütnék az olvasók ingerküszöbét. De van egy másik álláspont is: lehet, hogy ilyenkor kell „elsütni” az olyan ötleteket, amik máskor nagyobbat szólnának?
Rendszerváltás hajnalán váltottam hazát. Akkor az fogalmazódott meg bennem, hogy nem csak magamért tettem, hanem azért is, hogy leendő utódaim a legtermészetesebben éljék meg magyarságukat. Sokszor visszatérő álmaim egyike az, amikor a szórványmagyarság mindennapjaiból pár hétre kiszakadva, székelyföldi kiránduláson, egy nyári délutánon a vendéglátóim ablakán a szomszéd gyerekek közös játékának hangjai szűrődtek be.
Csodálkozva hallgattam a kristálytiszta gyermekhangokat: „Körben áll egy kislányka” énekelték szívükből. Vendéglátóim nem tudták mire vélni meghatódottságomat. A nagy román tömbben elsatnyuló óvoda és iskolarendszer áldozatai, a szórvány magyarok gyermekeinek erre nem nagyon volt lehetősége. Sőt, a szüleik a jobb érvényesülés reményében román óvodákba-iskolákba íratták be csemetéiket. Őhozzájuk román nyelven szólt az óvó-tanító néni, ők a „Podul de piatră” című dalra sürögtek-forogtak. Aztán jött az első osztály, az elsős olvasókönyv, ahol az első oldalon a „Nagy vezető” képe díszelgett, a második oldal a román nép őseiről, a derék dákokról szólt, míg a harmadik oldalon az őket leigázó magyarokról tanulhatott a nebuló. A nemzeti ünnepeken pedig az „egyesülés hóráját” kellett táncolniuk.
Nos, ekkor döntöttem el, hogy elhagyom hazámat.
Eltelt harminc év. Felnőtt gyerekeim vannak. Magyar gyermek- és népdalokon nőttek fel, de a kisfiam ma már szívesen játssza egy horvát népi zenekar tagjaként a kétegyházai román dalokat is.
Hazafiasság ide vagy oda, de szerintem, ez így jó!
Hozzászólások