Az útszéli fák szétnyílott legyezők.
Tárgya mögött az árnyék csak andalog.
Pórázukon szárnyalnak a lepedők,
mint a lelkükben átmosott angyalok.
A látvány a vak keretbe belenőtt.
Lassan úsznak fehér felhő asztagok,
lebegőn satírozva a levegőt,
akár függönyök a kandi ablakot.
A kert az éden illatával rokon.
Fényhangya mászik egy eldobott boton.
Fűszálat megérinti a végtelen.
Darázs döngi: – Az érett őszt szeretem,
mert édes a körte, mint a szerelem,
a rongy idő meg amúgy is féktelen.
Hozzászólások