A torony a völgyben állt. Az emlékezet úgy tartotta, hogy mindig is ott állt. Senki se tudta, ki és miért építette. Zömök falai meredeken törtek az ég felé, súlyos árnyékot vetve az erdőre – évezredek óta. A teteje beleveszett az ég kékjébe, néha felhő takarta el, árkádjai közt a szél fújt, és éjszakánként a Hold színezte ezüstre falait.
Az évszázadok folyamán sok-sok lovag, hős próbálta megmászni, de akik elindultak az ősi lépcsőkön, sose tértek vissza. Az emberek úgy tartották, hogy a torony tetején egy sárkány lakik, az falja fel azokat, akik valahogyan felérnek hozzá.
Egyszer egy messzi királyságból érkezett lovag állt meg a torony liánokkal benőtt bejárata előtt. Még utoljára felnézett az égbenyúló falakra, vett egy mély levegőt, és kardjával utat vágott a sűrű növényzeten keresztül, majd belépett a torony dohos, sötét belsejébe, ahol egy szűk csigalépcső vezetett felfelé.
A napfényt csak néhány nap múlva látta újra, amikor is a lépcső a torony külső peremén folytatódott. Itt lenézett a mélybe, és látta, hogy nagyon magasan jár. A völgyet elnyelte a mélység. Innentől kezdve árkádok alatt haladt egyre feljebb. Reggeltől estig mászta a lépcsőket. Amikor megéhezett, annak a nővénynek a termését ette, ami benőtte a tornyot, ezenkívül madarakat lőtt. Vizet a felhőkből szerzett.
Esténként mielőtt elaludt volna, lenézett a szédítő magasból. Hatalmas országokat látott maga alatt, és egy idő után a tengert is megpillantotta. Néha azonban csak a bíbor fényben úszó felhőket látta, melyek eltakarták szemei elől a földet. Ilyenkor hazájára gondolt, ahonnan elindult, és kedvesére, a királylányra, akiért ezt az utat elvállalta. A király ugyanis azt mondta neki, hogy csak akkor lesz övé a lánya, ha felmászik az égig érő toronyba, és elhozza annak legfelső tégláját. Így a lovag elbúcsúzott kedvesétől, hajóra szállt. Egy év múlva pedig megállt abban a bizonyos völgyben, ahol a torony magasodik az ég felé.
Hosszú ideje mászott már, és voltak napok, amikor kételkedni kezdett abban, hogy a toronynak van-e egyáltalán csúcsa. Az is lehet, hogy végtelen magas: felér egészen a csillagokig, eggyé lesz a Tejúttal.
Éppen száz napja volt úton, amikor meglátott egy félszemű fickót, amint vele szemben jött lefelé. Nagyot dobbant a lovag szíve ekkor, hiszen már hónapok óta nem látott embert. A félszemű elmondta, hogy ő már járt a torony tetején.
– Kitartás – mondta –, ez az út fele. Még egyszer ennyi van vissza, és felérsz a csúcsra.
Megörült ennek a lovag, és újult erővel lépdelt felfelé. Ahogy telt az idő, egyre többen jöttek szemből, mind azt mondták, hogy ők megjárták a csúcsot: siessen, ne adja fel!
– Mi van odafent? – kérdezte tőlük a lovag.
– Semmi – válaszolták a szembejövők. Egy mellvéd, mint a közönséges bástyáknál, egy zászló, kristálytiszta levegő és remek kilátás.
– Emberevő sárkánnyal találkoztatok?
Ekkor mindenki kinevette. Nincs ott semmiféle sárkány, mondták neki.
Kétszáz nap múlva elérkezett a pillanat: a lovag megtette az utolsó lépéseket is. Ott állt a torony csúcsán. A feje felett már csak a csillagos ég volt, a lábai alatt az egész világ. A földgolyó olyan kicsinek látszott, mint egy görögdinnye.
A csúcson töltötte az éjszakát. Másnap kivésett egy téglát a mellvédből, berakta azt a tarisznyájába, még egyszer körülnézett, és elindult lefelé, a csigalépcsőkön.
Kétszáz nap múlva újra ott állt a völgyben, ahonnan elindult. Amikor egy év múlva visszatért a városába, hiába kereste szerelmét, nem tudott róla senki. Amikor bejutott a király elé, látta, hogy ez a király nem az, aki elküldte őt a legfelső tégláért. Ennek a királynak nem volt lánya, csak egy kisfia.
A következő napokban idegenként járt-kelt a palotában, a városban, senki se volt ismerős neki, sőt őt se ismerték. Az emberek egy idő múlva különcnek kezdték tartani, hóbortos őrültnek, aki távolról érkezett, és bolondságokat beszél egy égig érő toronyról.
Egyik este a palota hátsó kertjében bolyongott a lovag. Annak idején sok időt töltött itt a kedvesével. Kereste azt a fát, ami alatt olyan sokat ültek kettesben, de nem találta. Mintha a fák is idegenek lettek volna.
Ebben a kertben vette észre azt a szobrot. Az első pillantástól kezdve erős nyugtalanság kerítette hatalmába. Úgy érezte, feltétlen meg kell néznie közelebbről. Ahogy közeledett a szobor felé, már tudta, hogy ezt az alakot, ezeket a vállakat, hajfürtöket már látta valahol. A sok idegen között ez a szobor volt neki egyedül ismerős. Amikor megpillantotta az arcát, majdnem összeesett: holdfénytől megvilágítva, királynői pompával, koronával a fején, szépsége teljében állt előtte szerelme – márványból kifaragva.
A lovag megigézve bámulta a szobrot, majd egy arra járó öregembert faggatott ki:
– Ő egy sok-sok évszázaddal ezelőtt élt királynőnk – mesélte a szoborról. – Állítólag volt egy kérője, aki elment az égig érő toronyhoz, hogy lehozza a legfelső tégláját. Ezzel akarta bizonyítani szerelmét. De a lovag sose tért vissza. Talán megette a sárkány vagy egyszerűen talált magának valaki mást. A királynő – bár volt kérő bőségesen – soha nem ment férjhez. Azt mondják, valahonnan érezte, hogy a szerelme még él. Haláláig várta őt haza.
– Mikor halt meg?! – kérdezte a lovag.
– Közel négyszáz éve.
A lovag leroskadt egy közeli padra. Négyszáz évig volt távol. Úgy látszik, a toronyban eltöltött minden egyes nap egy évnek számított. Ezért nem jött le onnan senki olyan sokáig.
Ettől fogva a lovagot mindig a szobor előtt látták. Sóváran nézegette a rég meghalt királynő márványarcát. Az emberek azt mesélték maguk között, hogy ez a habókos idegen, megmászta az égig érő tornyot, és a lába előtti tarisznya a torony legfelső tégláját rejti.
Hitték is, meg nem is.
Hozzászólások