Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Szatmárcseke, 1838. augusztus 24.
„Hazámat, nemzetemet mindig lángolva szerettem; magyar lenni büszkeségem volt, lesz örökre. Még akkor is, midőn a nemzet ellen kínosan panaszkodom.” (Kölcsey)
Augusztus kettős lehetőséget nyújt számunkra a jeles költő, politikus, nyelvújító Kölcsey Ferenc ünneplésére, mert ekkor van születésének, s egyben halálának évfordulója is. 228 éve született és 180 éve hunyt el. Apja, a nemesi származású Kölcsey Péter halála miatt 1796-ban félárván maradt a kis Ferenc. Gyermekkori himlője következtében megvakult az egyik szemére, fizikuma is gyenge volt, ebből fakadó tüdőbetegségét később nagy önfegyelemmel, emberi tartással viselte. Édesanyja akarata szerint tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban kezdhette.
1802-ben elvesztette anyját, Bölöni Ágnest is. A vagyon kezelésére a vármegye gondnokot jelölt ki Gulácsy Antal személyében, ő gondoskodott a taníttatásáról. Az ifjú pedig mondhatni szenvedéllyel tanult meg mindent, ami a látókörébe került. 1809-ben fejezte be tanulmányait Debrecenben. 1810 elején Pestre utazott, és fölesküdött jurátusnak, az ügyvédi vizsgát azonban nem tette le. Pesten megismerkedett Szemere Pállal, Horváth Istvánnal, és Vitkovics Mihállyal, ami bizonnyal hatással volt életpályájára. Ekkor a klasszicizmus és a szentimentalizmus jegyében alkotott.
1812-ben Álmosdra költözött, ahol nagybátyja rá és testvéreire hagyta birtokrészét. Öccsével, Ádámmal a Szatmár megyei Csekét választotta lakóhelyül és a gazdálkodás központjául.
Anton Einsle olajfestményének részlete
1815-ben Szemere Pállal válaszolt az ortológusoknak a neológusokat támadó művére Felelet a Mondolatra címmel. Kazinczy szűkebb környezetéhez tartozott, az ő hatását mutatja két nagyszabású recenziója is, melyet Berzsenyi és Csokonai ellen írt. Az írások merev klasszicista álláspontról ítélik meg a két költőt, és éppen művészi újításaikat tartja hibának. Csokonait póriasnak titulálja, nehezményezi, hogy alkalmi versekre fecséreli tehetségét. Berzsenyinek felrója az élmények szűk körét, sajátos szókészletét, nyelvteremtő erejét. Kazinczyhoz írt levelében már szembeállítja mestere kozmopolitizmusát saját patriotizmusával. A Töredék a vallásról a mesterrel való nyílt szembefordulás. Kazinczy a protestantizmus történelmi érdemeinek méltatását várta tőle, Kölcsey azonban a katolicizmust tartotta előbbre valónak. Az ellentét a vallásos élmény kétféle felfogásából fakad. Kazinczy szerint az Istenhez való viszony az individuum dolga, Kölcsey szemléletében Isten és a vallás a nemzeti közösség ügye. A kétféle nézőpont a klasszika és a romantika emberfelfogásának különbözőségét tükrözi, s ebben a tekintetben Kölcsey a romantikát képviseli. Éppen ez válik a magyar romantika egyik sajátosságává, hogy szakralizálja a nemzet fogalmát, és ezt teszi a politika, az erkölcs és nemegyszer a művészet értékmérőjévé is.
E felismerést követően Kölcsey fokozatosan újragondolja esztétikai elveit és nyelvfelfogását. A klasszicizmus normatív nyelvszemlélete helyett a nyelv szerves fejlődését részesíti előnyben, és eredeti művek alkotását tartja fontosnak. A nemzeti történelem feldolgozásának szükségszerűségét hirdeti, ami ma is időszerű követelés.
A nemzeti katasztrófa háromszázadik évfordulójára írta Mohács című emlékbeszédét. Egyszerre veti fel a nyitottá és egyetemessé váló világ gondolatát, és hív fel a nemzeti múlt megőrzésére és feldolgozására. Kifejti demokratikus nemzet- és hazafelfogását: „Rang és birtok egyesek sajátja, a nemzet és haza nevében mindenki osztozik.”
Szintén 1826-ban készül el a Nemzeti hagyományok című értekezés, a reformkori magyar irodalom legfontosabb elméleti, esztétikai alapvetése. Kölcsey – Herder nyomán – a kultúra fejlődésének két lehetséges módját különbözteti meg: a szervesen, önmagából fejlődő, eszményinek vallott görög kultúrát és az imitáción, az átvételen alapuló rómait. Az európai művészet további alakulása szerinte nem segítette az organikus fejlődést, hiszen a kereszténység, mint nemzetek feletti ideológia egységesítette a kultúrát. Vissza kell térni az organikus fejlődés útjára, hogy nemzeti irodalom létrejöhessen. „Rossz úton kezdettünk a rómaiaktól tanulni… Ahelyett, hogy segédöknél fogva a tulajdon körünkben emelkedtünk volna, szolgai követésre hajlottunk; ahelyett, hogy az ő szellemöket magunkba szívtuk és saját világunkban sajátunkká tettük volna, az ő világukba költöztünk által; de ott egészen fel nem találhatván magunkat, honunk felé visszapillongunk, s örökre megoszlott képzelettel itt is, ott is idegenek maradunk.” Vissza kell nyúlni a gyökerekig. Kölcsey ezt a még föllelhető ősi alapot a kuruc dalokban és a köznépi énekekben vélte fölfedezni. „… a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni!” A folklórt azonban önmagában még nem tartja esztétikai szempontból értékesnek. A népköltészetet fel kell emelni a magas művészet szintjére. Fa-hasonlattal világítja meg ennek a gondolatnak az értelmét: a fa a gyökerekből táplálkozik (folklór), de értékét, szépségét a virág, illetve a gyümölcs adja.
Ezzel a művével Kölcsey elvi szinten tisztázza a népköltészet jelentőségét, és utat nyit az új ízlésirány, a népiesség előtt.
1827-ben meghal öccse, Ádám. Kölcsey magára vállalja a család támogatását és unokaöccse, Kálmán neveltetését. Visszavonul birtokára, rendbe hozza a gazdaságot.
Később visszatér a közéletbe. Szatmár megye szabadelvű csoportjának vezetője, főjegyző. Az 1832-36-os országgyűlésen Szatmár megye küldötte. Politikai nézeteit az Országgyűlési naplóban találjuk.
A Kölcsey által vállalt és hirdetett elvek: a nemzeti függetlenség, a polgári és emberi jogok, a jobbágyfelszabadítás, a nemzeti egység, a vallási egyenjogúság, a magyar nyelv hivatalossá tétele.
A Búcsú az országos rendektől című beszédében fogalmazza meg a reformkor programját.
Beszédeiből olyan politikust ismerünk meg benne, aki minden megnyilatkozásával maradéktalanul megfelel saját erkölcsi és politikai elveinek.
Életműve utolsó nagy alkotása a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, mely világnézetének, erkölcsi felfogásának végakaratszerű összefoglalása. Műfaja intelem, tágabb értelemben erkölcsbölcseleti-pedagógiai értekezés. A műfajnak az antikvitásig visszanyúló hagyománya van, az ideális uralkodó és az erkölcsös ember követelményei fogalmazódtak meg benne. Napjaink erkölcsi, politikai szinten zajló történéseire szinte gyógyír lenne, ha a mai társadalom megszívlelné ezeket az intelmeket.
A Parainesis erkölcsbölcseleti szempontból a feltétlen parancs kifejtése. Kölcsey szinte szó szerint veszi át Kant feltétlen parancs meghatározását: „Egész életedet meghatározott elv szerint intézni, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség megkíván!”. Ennek megvalósítása érdekében a legfontosabb követelmények és parancsok: Szeresd az Istenséget!, Szeresd az emberiséget!, Szeresd a hazát!, Törekedjél ismeretekre! Meleg szeretettel függj a hon nyelvén!
A Parainesis központi kategóriája az erény, ennek tartalma „az emberiség, s kivált a haza szolgálata”. Kölcsey mindent az én, haza, emberiség hármasságában vizsgál. Az Én kiteljesítése kötelező, de nem öncélú feladat. Célja a haza, s ezáltal az emberiség szolgálata. A fokozatok nem átugorhatóak és nem megfordíthatóak.
„A mű végén Kölcsey az egyéni boldogság lehetőségeiről elmélkedik, s arra a következtetésre jut, hogy a „közönséges” értelmű boldogság a kötelességeit teljesítő embernek nem lehet osztályrésze. Benne van ebben a boldogságfilozófiában az érzéki-érzelmi teljesség lehetőségéről való tudatos lemondás, de benne van a romantikus lélek különös pátosza is. Az a hit, hogy a közösség ügyének szolgálata, a másokért való élés olyan magasrendű nyugalommal tölti el a lelket, ami kárpótolja az egyént a „közönséges” boldogság elvesztéséért. ” (Kulin Ferenc)
Az önmagával folyton küszködő, ám a kétségeken az erkölcsi parancs értelmében felülemelkedő Kölcseynek eszmei szempontból a Vanitatum vanitas 1823 a mélypont, amennyiben mélypontot jelent a kiábrándultság, a hiábavalóság érzete. Ugyanakkor poétikai és esztétikai szempontból az egyik legjobban megalkotott költemény. Ez évben keletkezik a Himnusz is, 1823. január 22-én. Ma ezt a dátumot a Magyar Kultúra Napjaként tiszteljük.
A cím hagyományos költői műfajt jelöl, magasztos hangú, vallásos ódát. Az irodalmi közvélemény hamar felismerte Kölcsey versének jelentőségét, de azt is, hogy nemzeti énekké csak megzenésítés után válhat.
Kölcsey műve előtt két középkori eredetű egyházi népének töltötte be a nemzeti ének szerepét: a Boldogasszony, anyánk… Szűzanyához, a magyarok védőszentjéhez fohászkodik, az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga… kezdetű pedig Szent Istvánhoz és a magyar szentekhez szóló ének.
Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója 1844-re pályázatot írt ki a Himnusz megzenésítésére. A felhívásra tizenhárom pályamű érkezett, s a bizottság elnöke, Egressy Béni 1844. június 15-én Erkel Ferencnek ítélte a fődíjat. Az első nyilvános bemutató július 2-án történt a Nemzeti Színházban. Majd elhangzott az ének augusztus 10-én az Óbudai Hajógyárban, a Széchenyi-gőzös avatásakor. Szeptemberben jelent meg a kottája, s a dallam elterjedt az egész országban. A forradalom és szabadságharc idején már nemzeti énekként éneklik. A bukás után betiltják, 1856. május 13-án Szatmárcsekén, a Kölcsey-síremlék avatásakor hangzik fel újra.
Huszt: https://www.youtube.com/watch?v=cCsVyJ2Pkdg
Boldogasszony Anyánk: https://www.youtube.com/watch?v=yKr-MZ0g98Y
Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga!: https://www.youtube.com/watch?v=709OLvOEiRc
Ki voltál valaha országunk istápja!
Hol vagy István király? Téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben teelőtted sírván.
Rólad emlékezvén csordulnak könnyei,
Búval harmatoznak szomorú mezei.
Lankadnak szüntelen vitézlő karjai,
Nem szűnnek iszonyú sírástól szemei.
https://www.youtube.com/watch?v=709OLvOEiRc
Hozzászólások