G. négy éve ment ki nyugdijba, de csak amolyan leszázalékolt jutalékot kapott, mert nem érte még el a kötelező korhatárt. Hatszáz valahány lejből nem lehetett élni, kutyát-macskát tartani, karbantartani a szülőktől örökölt, jócskán lerobban gazdaságot.
Elszegődött bejárónőnek egy panzióba. Harminc kilométer oda, harminc vissza, kétnaponként ágyneműcsere, mosás, vasalás, takarítás, hetente lecipelni és kiporolni a matracokat és a dögnehéz bolyhos szőnyegeket – nem hatvanéveseknek való meló, de azért csinálta. Már az ujjait sem tudta kiegyenesíteni, a sok mosástól a köröm alatt begörbültek, de az is lehet, kezdődő guta jele volt. Nem tudhatta. Orvoshoz menni sosem volt ideje. Reggel hatkor kelt, enni adott az állatainak, zuhanyozott aztán már indult is. A szüleitől maradt kevéske pénzből vett egy kimustrált Daciát, azzal ingázott a harminc kilométerre fekvő üdülőhelyre. Az ebédje rendszerint abból állt, amit a gazdag vendégek elutazásukkor a hűtőben „felejtettek”, neki pedig – a szigorú szabályzat szerint – kukába kellett volna dobnia. Megszokta, hogy szó nélkül alkalmazkodott a legabszurdabb követelményeknek is. A tulaj egyre több munkát sózott a nyakába s hónap végén gyakran úgy tett, mintha megfeledkezett volna a fizetségről. Így aztán G. megaláztatása még azzal is fokozódott, hogy a saját fizetéséért kellett kunyerálnia. Minden munkanap alapos „minőségi ellenőrzéssel” fejeződött be. A tulaj végighúzta ujját a szekrények tetején, benézett az ágy alá, a legeldugottabb sarkakba, újra poroltatta a szőnyeget, ha egy morzsát vagy hajszálat talált rajta, „végignyalatta” tőbbször is a tükröt, ha úgy tűnt neki, hogy valahol a sarokban van egy ujjnyom.És persze mindig talált valamit. Ilyenkor szélesen terült el nagy, vöröslő ábrázatán az elégtétel. Egyik este G. már a rosszullét határán járt a fáradtságtól. Egy utolsó gyors ellenőrzést végzett, de már csak tekintetével siklott át a szobán. A szekrény fal felőli sarkában alig észrevehető apró pókháló lengett, mintha csak az ő bosszantására. Mikor kerülhetett oda, hiszen többször is áttörölte a sarkakat, a bútorokat, a padlót? Felállt, hogy portörlőjével leszedje, de akkor már betoppant a tulaj: „Kész van? Hadd látom, milyen munkát végzett? Miért ilyen petyhült ez a takaró? Mondtam, az ötbanisnak fel kell perdülnie rajta! S mi van azzal a pókhálóval? Ott a sarokban ni, miért tesz úgy, mintha nem látná?”
– Azt a pókhálót Önnek hagytam – mondta nyugodtan G.
– Hogyhogy nekem? Mit jelentsen ez?
– Igen Önnek, hogy legyen egy kis öröme a mai napra. Hiszen épp ezért jött ide, nem igaz? Hogy valami hibát találjon, egy morzsát, egy pöszléket, bármit. Nagyon sajnálom Önt, uram!
Hozzászólások