Hogy új vagyok? Úgy látszik, nem ismert fel az albínó, ami annál meglepőbb, mert rólam is pontosan így csiripelnek már a verebek.
– Ahogy vesszük. Új is, meg nem is. De hol is tartottunk? Megvan: menedékjogot ígértek, ha beálltok a seregbe. Beállt valaki?
– Senki. Ekkor dugtak muszlim és űrvándor testvéreinkkel együtt ezekbe a kacsalábon forgó konténerblokkokba.
– Nyilván meg akartak védeni.
– Igen, ezt mondták, hanem várj, még nincs vége. Alig telt el néhány hét, újabb felajánlás érkezett, ezúttal egyenesen Hitlertől.
– Ravasz róka, be akart szervezni. Ujujuj, jól mellétrafáltam! – jutott eszembe Hitler csodafegyvere. – Ugyan bizony mit akarhat néhány ezer albínótól, amikor ott a csodafegyvere?
– Ezer? Milliárd, testvér, milliárd – komolyodott el az albínó. – És az sem éppen mellékes, mit hagytunk hátra a föld alatt?
– Mit hagytatok?
– Erről nem beszélhetek. Elég az hozzá, hogy eszünk ágában sem állt beállni Hitlerhez.
– Se Alihoz, se Hitlerhez. Aztán miért, jóember.
– Mert bárkihez szegődünk, legutoljára úgyis kitörik a nyakunkat.
– Micsoda gyűlölet, káosz, öldöklés – öntött el a szomorúság. – És mindez akkor, amikor ismét ugyanolyan halandók lettünk, mint azelőtt.
– Igen, úgy tűnik. Hihetetlen, de megcáfolhatatlan tény, hogy sorban sebesülnek és halnak meg az emberek – szomorgott Eino is. – A papok szerint azért, amiért elfordultunk az Atyától.
– És hazudnak?
– Nem hinném, csakhogy nem mindenki egyformán bűnös ám. Akadnak köztük istenfélő, jámbor lelkek is, akiket azonban ugyanúgy büntet, mint a legelvetemültebb latrokat.
– Ejha, csak nem lázongsz, testvérem?
– Nem, de ez is tény. Legalább annyit tett volna, úgy utolsó gesztusként, hogy megállítsa ezt a két pulykát – meredt a szökőkút ugrándozó vizébe.
Egy darabig mindketten elmélázva hallgattunk.
– Köszönöm az őszinteséget, mindenekelőtt persze azt, hogy behoztál az utcáról. Nélküled biztosan ott hevernénk szétlőtt aggyal valamelyik árokban – álltam fel végül. – Örülök, hogy megismerhettelek. Fiúk, búcsúzzatok el a fehér testvértől!
– Viszontlátásra, Armas testvér! – integettek a robotok.
– Viszontlátásra! Amúgy jól vagytok, kaptatok ágyat, élelmet? Kérlek, szóljatok nyugodtan, ha szükségetek van valamire!
– Nincs szükségünk, de azért köszönjük – hajolt meg enyhén 30-as.
– Van hova mennetek, valamilyen búvóhely vagy ilyesmi, mert ha nincs, nálam meghúzhatjátok magatokat? Trisztán testvér?
– Krisztián – javítottam ki bosszúsan, amiért még a nevemet sem jegyezte meg. – Antal Krisztián szolgálatodra.
– Csak nem a SZIRP alelnökének a fia vagy? – hökkent meg az albínó.
– Nem a fia, hanem maga az alelnök.
Most a változatosság kedvéért Eino kezdett nevetni.
– Hitler jobb keze? Ez jó, nagyon jó. És ezek az úriemberek itt melletted nyilván szintén a Führer emberei.
– Ők nem, ők a barátaim. Elnézést az udvariatlanságomért, elfelejtettem őket is bemutatni. Ez itt 2-es, ő 30-as, 40-es és 50-es.
– Értem: titkos ügynökök – hunyorított a rövid hajú, fehér szemöldökű elöljáró. – Sok szerencsét! Ha jól alítom, holnap, holnapután már a Führerrel ebédelsz.
Éreztem a gúnyt a hangjában, de amit mondott, nem is olyan butaság. Elvégre még mindig én vagyok a SZIRP alelnöke, ezért jogom, sőt, kötelességem is érdeklődni, mi történt azóta, hogy kiutasítottak az Édenből. Mindössze azt kellene megtudnom, hol tartózkodik jelenleg.
– Majd mi odavezetünk – ajánlkozott Eino. – Viszonzásként volnál szíves közbenjárni Hitlernél, hogy szálljon már le a népünkről.
– Megpróbálhatom, de hogy sikerül, az már más kérdés. Ahogy én ismerem, még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megismer.
– Ebben van valami, miután, nem sértésképpen mondom, de ti, űrvándorok úgy hasonlíttok egymásra, mint egyik tojás a másikra.
Hát ezért nem ismert fel az albínó! – esett le a tantuszom.
– Ő felismer, arra mérget vehetsz, mindössze azt kétlem, hogy egyáltalán szóba áll még velem.
– Miért, haragszik rád, vagy lemondtál az alelnöki tisztségről? Egyáltalán mit akarsz egy ilyen alaktól?
– Békét. Neked, nekem, az egész világnak – tártam ég felé prófétai mozdulattal a karjaim.
Valami lehetett a tekintetemben, mert meglepődve bámult rám.
– Az bizony jól jönne plusz még néhány apróság, mint…
– Szabadság, igazság, racionalitás?
– Többek közt, de mit tehetünk mi, apró porszemek, ha az erőseknek, nagyoknak háborúhoz van kedvük?
– Meg próbáljuk magyarázni, milyen fába vágták a fejszéjüket. Lehet, hogy az Úr hátat fordít az embernek, de attól még nem kell okvetlenül egymás torkának ugranunk. Még a legigazabb, legszentebb célok érdekében sem, különben minden jótettünk gonosztetté változik.
– Ezt akarod te megmagyarázni Hitlernek?
– Meg I. Alinak, illetőleg Napóleonnak, akikbe ugyan nem látok, de tudom, hogy akármilyen őrültek, szívük mélyén ott lapul valahol egy angyal is.
– Igazán? Te is így látod? Köszönöm, atyám, köszönöm – ugratott az albínó. – Tudod, hogy visszaadtad a hitemet?
– Nem vagyok atya, és Messiásnak sem képzelem magamat, aki meg akarja menteni a világot. De ami tőlem telik, megteszem, mert nemcsak a nagyok, egy kicsit mi, porszemek is felelősek vagyunk azért, ami körülöttünk végbemegy – jegyeztem meg csípősen.
Az észrevétel talált. Eino ajka lekonyult.
– Szerinted mi nem tesszük meg, és csak arra várunk itt a gettóban, hogy kaparjanak már ki a tűzből nekünk is egy-két gesztenyét?
– Körülbelül. Talán nem így van?
– És ha nem így lenne, elhinnéd? – válaszolt kérdéssel a kérdésre.
– Neked el, de akkor, ugye, elkísérsz Hitlerhez és persze Alihoz, hogy emlékeztessük őket a Szent Mihály-i szoborcsoport fölött ragyogó írásra: Ember, vigyázz, nehogy megismételje a történelem önmagát!
Hogy meghökkentettem, az nem kérdés. Egy pillanatig habozott, mit is feleljen, végül nem mondott semmit, csak legyintett, és úgy ott hagyott, mint kutya a Szaharát.
– Köszönöm a választ! – kiáltottam utána. – Jó étvágyat a gesztenyéhez!
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások