Őszi reggel. A felkelő nap fénye széles pászmákban ömlött szét a vasútállomáson. Mintha valamilyen narancssárga üdítő folyt volna a sínekre.
Pécsi Jonatán munkába ment, és ezen a reggelen is – mint minden reggel – végigsétált a peronon. Rásandított a két vágánnyal odébb várakozó villányi személyvonatra. Tudta, perceken belül indulni fog. Lelassította lépteit. Hónapok óta minden reggel végignézi, hogy menesztik a vonatot. Valahogy rákapott erre. Az egész olyan, mint egy szertartás: A forgalmista megáll a vonat mellett vízszintesen tartott tárcsával. Ekkor a kalauz a vonat egyik ajtajából végignéz a szerelvényen. Ha nincs több felszálló, int a forgalmistának, hogy mehetnek, aki erre jelzést ad a vonatvezetőnek. A szerelvény pedig elindul.
Az egész jelenet protokolláris, szertartásos, olyan, mint az őrségváltások egy palota előtt: egyenruhák, tányérsapkák, rutinos, előírt mozdulatsorok. Jonatán kajánul arra gondolt egy pillanatig, hogy bizonyára őrségváltás helyett nézi ezt minden reggel. Mikor jut el ő a Vatikánba vagy esetleg Londonba? Még Villányba se megy. Hiába: kis élet, kis ceremóniák.
A lány a második kocsiban ült, kócos haján átszüremlett a reggeli fény. Arca narancssárgában úszott. Jonatán megbabonázva nézte őt. Rossz arcmemóriája ellenére ismerős volt neki a lány valahonnan. Már látta őt legalább egyszer, bár lehet, hogy csak a tévéből volt ismerős neki: a Jóbarátok egyik epizódszereplője, egykori tévébemondó vagy csak egy szomszéd a buszról.
Megvonta a vállát, nem érdekes, gondolta és felnézett az órára. Még egy perc az indulásig, a ceremóniáig. A kalauz már a kocsi felső lépcsőjén állt, kezében egy kis tárcsát tartott, a forgalmista az óráját nézte pár méterrel odébb, a vonat végén.
A lány arca azonban úgy fénylett a vonatablakban, mint egy mozdony reflektora. Jonatán újra és újra rápillantott. Kétségkívül hasonlított valakire. Biztos, hogy köze volt hozzá valamikor. Tolatómozdony kürtölt az állomás másik végén. Ekkor eszébe jutott minden: a gimnáziumi évek, amikor szeptemberenként lent szüreteltek egy hétig. Micsoda buli volt, öt napig nem láttak tantermet, csak az indiánnyárban terpeszkedő villányi szőlőhegyet. Volt egy metszőollójuk, egy vödrük, és remek társaságuk, megszakadni nem kellett. Egy ilyen szüreten találkozott azzal a lánnyal. A helyi suliból jött. Az egyik szőlősornál akadt össze a két osztály. Vitáztak, kié a sor. Tanácstalan tanárok futkároztak körülöttük, munkavezetők dugták össze a fejüket. Addig ő és a lány vihogtak valami hülyeségen. Többször is összefutottak a héten. Péntek délután pedig elnyelte őket egy elhanyagolt présház fullasztó belseje. Mielőtt visszatértek volna a többiekhez, kiszedegették egymás hajából a pókhálót, lesöpörték egymás ruhájáról a port. Közben zavartan nevetgéltek. Jonatán ekkor látta őt utoljára.
Most ő ül a vonaton. Illetve mégsem, mert ez a lány még mindig tizenhét éves. Az elfelejtett villányi kaland már rég volt, legalább harminc éve. Akármilyen jól is tartja magát ő, nem lehet ilyen fiatal. Akkor, ki ez a lány? A lánya?! Rokona? Egy látomás?
Jonatán elindult volna a szerelvény felé, de tudta, már elkésett. Megkezdődött a ceremónia. A kalauz magasra emelte a tárcsát a vonatajtóban, a forgalmista keze is fellendült, a vonat pedig elindult. Jonatán földbegyökerezett lábbal állt a helyén. A lány a legutolsó pillanatban ránézett. Jonatán ugyanazt a tizenhét éves mosolyt, ugyanazokat a szőke, kócos tincseket látta, mint harminc évvel ezelőtt. De csak egy másodpercig. A lány eltűnt a vonatablak takarásában, arcán egy régi szeptember fényei ragyogtak.
Jonatán egyedül maradt a peronon.
Hozzászólások