A keresztapám, anyám bátyja is, vasutas volt Orosházán. Közelebbről, váltókezelő. Egy őrházban laktak, melyet a vasút, a MÁV biztosított alkalmazottjának. Ez az őrház az állomás Békéscsaba felé eső részén állt, mellette volt a kiserdő. Legalábbis ezt akkor, amikor én gyerek voltam, így nevezték. Csodálkoztam is rajta, miért ez a neve, ugyanis nem volt ott egyetlen fa sem. Lehetséges, hogy valamikor ez egy akácerdőt takart, mert ugye az alföldön leginkább honos az akác. Ültetni sem kell, nő magától, mint a gomba. Valószínű, egy hidegebb télen a karvastagságú csenevész fák a környező házak kályháiba vándoroltak, hogy enyhítsék az akkoriban hideg telek zordságát. Tehát, legelő volt az inkább, mint erdő. Keresztapámnak volt két tehene, mert ugye a vasút akkor gondoskodó volt, tehénistálló is tartozott az őrházhoz. Jól gondolkodott a MÁV, mert a vasutas a két szolgálati idő között, szabadidejében, hogy ne unatkozzon, tegyen valami hasznosat, tartson állatot, a saját hasznára Ez a két tehén – Riska és Maris – eléggé jól nevelt tehenek voltak, már, mint a keresztapám által, mert a reggeli fejés után kicsapták őket a kiserdőbe, és amíg este névről nem szólították őket, addig legelésztek. Délidőben lefeküdtek, és csendesen kérődztek. Őrülték a legelt, majd felbüfögött friss füvet, aztán pedig hálából igazi tejet adtak.
Az őrháztól nem messze volt egy kis téglából épített bódé. Ez volt a váltókezelői lak. Volt rajta egy ajtó és jobbra, balra a sínekkel párhuzamosan egy-egy ablak. Ez azért szükségeltetett, mert így a benti váltókezelő figyelemmel tudta kísérni a kinti mozgásokat. Ahhoz meg az ablak volt a képernyő, a bakter szeme meg a kamera. Nem volt nagyobb három négyzetméternél. Egy asztal, egy kályha, mert ez nagyon fontos volt, meg két szék volt benne csak. A kályha azért volt nélkülözhetetlen, mert a zord hidegben is ki kellett menni a váltót állítani és a jégcsappá dermedt vasutas, így jutott egy kis meleghez. Egyszerre két vasutas volt szolgálatban, ők voltak a váltók kezelői. Ugyanis abban az időben, nem volt biztosító berendezés, automatizálás, mindent kézzel kezeltek. Az egyik vasutas a bódéban tartózkodott és vette a telefonokat, melyet az állomás épületéből a forgalmista mondott. A másik, kínt poroszkált a váltók között, és amikor kikiabálták, hogy: – A csabai a háromra jár! – ment és állította a váltókat, hogy a vonat tényleg a harmadik vágányra fusson be. A szolgálat tizenkét óra, majd huszonnégy óra szabad volt. Aztán ebben voltak fordulók, hogy ne csak nappal, de éjjel is teljesítsenek szolgálatot. Mert akkoriban még éjjel is közlekedtek vonatok, igaz többnyire tehervonatok, de volt forgalom. Ezek az éjszakai vonatok, pedig meg voltak rakva, mindenféle jóval. A vasút, úgymond mindent szállított, ha por alakú volt, folyékony, szemcsés, ömlesztett, darabos, vagy tömbösített, nem számított. A hosszú, vasúti nyelven úgy mondták a nyolcvantengelyes tehervonat, ez úgy negyven kocsiból állt. Sokszor alig fért be az állomás negyedik vagy ötödik vágányára. Szinte kicentizték megállását, várakozását, amíg a pálya fel nem szabadult. Az áruk szállításában akkoriban a vasút volt a nagygazda, kamiont csak a külföldön járt hazánkfia láthatott, ha egyáltalán figyelt erre.
A vasúti szarkák, azonban már akkor is meg-megdézsmálták a vagonokat. Felkapaszkodtak a lassan haladó vagonokra és onnan tűzifát, szenet, fűrészelt árut, deszkát, lécet, meg ami a nyitott vagonokban volt, kidobálták. Persze rafinált módon is. A szenet a vagon végébe, a vágányok közé dobták le. Így az nem volt látható kívülről, amikor a vonat elment és üres lett a vágány, szépen összeszedték. Harcoltak is ellenük, de ez a küzdelem mindig csak időleges győzelmet hozott. A szállítók próbálták a rakományokat más-más módón rögzíteni, hogy lopósok ne férjenek hozzá. Keresztapámnak, a váltókezelőnek, eredeti szakmája asztalos volt. Amikor befejezte az iskolát, apja úgy látta jónak, hogy az asztalos mesterségre mindig szükség van, így ezt a szakmát választotta fiának. Asztalos is lett, de a háború közbe szólt. Annyi munka nem akadt, hogy abból gyereket nevelni, megélni is lehessen. Így inkább egy állami, fix jövedelmet adó, munkaadót kellett keresni és ez ott, akkor abban az időben a vasút volt. Így lett vörös zászlóval integető váltókezelő. Szabad idejében, az őrház pincéjében felállított gyalupad mellett, most úgy mondanánk, hogy hobbyból, konyhabútorokat készített. Ez állt, az akkori ízlésnek megfelelően egy konyhaszekrényből, egy asztalból és két hokedliből. Szépen összeállított, gyalult, több színben festett bútor volt, melyet aztán a vásárban pénzzé tett. Időnként, pénz nélküli, csereeszközként is használták. Barterben disznót, birkát, tyúkot hozott érte.
Ilyen volt ez a félig kötött, félig szabad, vasutas élet. Egyre figyeltünk mindig, hogy mikor merről fütyül a mozdony, mert ez a füttyszó, mint az óra mutatója, határozta meg a nap, különböző szakaszait egymástól.
Hozzászólások