A 3. Antikrisztus
Hogy hány métert zuhanhattunk, sejtelmem sincs, viszont aránylag simán landoltunk.
– Jól vagy? – segített talpra Egyeske.
– Én jól, és a többiek?
– Mindnyájan jól vannak.
– Az űrhajó?
– Szintén sértetlen, eltekintve néhány defekttől, de majd kijavítjuk.
– Csak szaporán, szaporán, még mielőtt végképp betemet a föld bennünket. Szavamra nem sokon múlt, hogy űrhajó helyett koporsóban ébredjünk – kémleltem aggódva a magasba. – De hol van Balambér?
– Az 1325-ös fülkében barikádozta el magát a nejével.
– Helyes. Tégy róla, hogy ez így is maradjon. Közveszélyes alak. Szigorúan el kell szigetelni a családtól. Mi hol vagyunk?
– Az érzékelőim szerint egy földalatti, főképp albínók lakta város közelében.
– De szívesen meglátogatnék egy ilyen földalatti kolóniát, annál is inkább, mert már régóta tervezem, hogy körülnézek egy kicsit idelenn. Apa, anya, nem volna kedvetek egy alvilági túrához?
– Volni volna, de nem egy ilyen apokaliptikus helyzetben, amikor bármelyik percben beomolhat valami fölöttünk – utasított el édesapám fancsalin.
Így hát maradtunk, s csupán belülről szemrevételeztük a környéket. Jókora, csatornához hasonló alagút volt. Ember sehol. Legalábbis kezdetben, aztán előóvakodtak az első albínók. Ki gyalog, ki gépkocsin járta körül az űrhajót, majd úgy, ahogy jött, csendben, a további ismerkedés szándéka nélkül odébbállt.
– Vajon mit akarnak? Csak úgy idetévedtek, vagy kémkedni küldték őket, és azóta is körülöttünk szaglásznak? – találgattam.
Apám arca elsötétült.
– Inkább a második. Hiába, a baj sosem jár egyedül. Nem elég ez az istenverte kataklizma…
– Boldi, a stílusod – prézsmitált édesanyám. – Nem válogatnád meg kissé a szavaid?
– Bocsánat! Szóval nem elég ez a kataklizma, a végén még fegyveres konfliktusba is keveredünk.
– Szent isten, meg akarnak támadni? – gyulladt be Zsú kajla fülű férje, Efraim.
– Az meg pláne nem hiányzik, merthogy utasszállító, nem hadihajó lennénk, sógorkám, amin pisztolyokon, no meg a sugárpajzson kívül egyetlen fegyver sincs – vallottam be kelletlenül. – Halló, Egyeske! – hívtam fel kommunikátoromon a kiborgot. – Hogy haladtok? Nagyon szeretnénk már fölszállni.
– Sajnos akadt egy kis probléma, de ne aggódj, megoldjuk.
Tovább vártunk hol a magasba, hol a jövő-menő felderítőkre pislantva. Végül felbukkant ez utóbbiak közt egy olyan muksó is, aki nemcsak megbámult, be is akart jutni a hajóba. Eh, hadd jöjjön, így mindjárt megtudom, kifélék-mifélék, és mi célból érdeklődnek irántunk.
– Nevem Kató Zebulon – mutatkozott be a csilivili öltözetű szépfiú. – Albíniai lakos vagyok, és szeretnék veletek tartani.
– Hova?
– Hát ahova ti mentek.
– És ha mi épp a Földet készülünk elhagyni?
– Akkor annál inkább, kapitány, mert már nagyon cukkol ez a sok vihar, rengés, vízözön. Százat teszek egy ellen, hogy mi már nem egy egyszerű átmeneti időszak, hanem az É–2 utolsó napjait élvezzük.
– Élnek itt albínókon kívül mások is? Olyanok, mint te például? – érdeklődtem kimérten.
Őszintén szólva nem nagyon szimpatizáltam a fazonnal. Nem bírtam a szerkóját, ahogy lotyog, illegeti magát, mint egy prostituált.
– Élnek, és újabban egyre többen menekülnek a föld alá, leginkább persze olyanok, akiknek nem jutott hely valamelyik űrhajón – kerülte el a tekintetem, miközben ő titokban alaposan megnézett magának.
Csak nem tetszem a köcsögnek?!
– Úgy hírlik, maga Hitler is hoppon maradt. Nem mintha sajnálnám, sőt, inkább örülök, mert egy ilyen Timur Engel-féle fasiszta még Istentől sem érdemel részvétet.
Hm, ez a köcsög még Engel korából ismerheti Adolfot, következésképp engem is.
– A SZIRP alelnökét is ismerted?
– Csak hírből. Kellene?
– Nem, de aki ennyire gyűlöl valakit, azt általában közelebbről is ismeri.
– Én nem.
– És az elnökét?
– Csak annyira, amennyire egy politikust, pártvezért ismernek.
Lekiabált az arcáról, hogy hazudik. Ha jobban belegondolok, akár albínókém is lehetne – húztam félre apámat.
– Szerintem is, egyébként indifferens, miután megegyeztünk, hogy senkit sem engedünk a hajóra.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások