Veress Árpád | A viharban is kell létezni – 4.

Szépirodalom - próza

A viharban is kell létezni – 4.

Újra Budapesten, menekülés

 

Ahogy teltek a hetek és a hónapok a front egyre közeledett és veszélyesé vált a helyzet. Parancs jött, hogy Veress ezredes úr és családja jöjjön vissza Budapestre. A családunk szolgálati lakásba költözött a Fadrusz utcába. Ekkor anyámra hárult a családunk minden gondja, mivel apámat frontszolgálatra küldték. Zolika elérte az iskolás kort, és a Váli utcai iskolába járt. Én négyévesen otthon maradtam és a ház gyerekei lettek a barátaim. A városban nagy volt a félelem és a rettegés, ha megszólaltak a szirénák rohantunk le a légópincébe. Az angolok és az amerikaiak egyre sűrűbben bombázták Budapestet. Egy őszi napon váratlanul hazajött apám az egyre közeledő frontról, hogy a veszélyes Budapestet el kell hagyni és elviszi magával a családját Nyugatra.  A szovjet csapatok megérkezése előtt az utolsó napokban vonattal elmenekültünk Budapestről. Ausztria felé vonultak vissza a csapatok és mi is velük mentünk. Veszélyes út volt, mert a vonat állandó bombázás közben haladt Linz felé, ahol bezárult a front és amerikai fogságba estünk. Utólag szüleim elbeszéléséből tudtam meg Szabó bácsi történetét, amelyet most elmesélek.

 

Életmentés Sopronban

 

1941 nya­ra volt. A Lo­sonc mel­let­ti kú­rián ven­dég­ség volt. Bátorfalvyék ka­to­na­tiszt fia bo­roz­ga­tott ap­já­nak a bir­to­kán tiszt­tár­sai­val. A be­szél­ge­tés a kert­ben meg­cso­dált fa­szo­bor­ról szólt. Az if­jú Bátorfalvy be­szélt; ta­vasszal ké­szült el a szo­bor, apám egyik al­kal­ma­zott­ja fa­rag­ta. Ős­te­het­ség, so­ha nem ta­nul­ta a szob­rá­sza­tot. Járt ugyan Pest­re a Kis­fa­lu­dy Stróbl Zsig­mond osz­tá­lyá­ba, de az ha­za­küld­te, és azt mon­da ne­ki, hogy ma­gán itt Pis­ta csak ron­ta­ni tud­nánk. Apám is­mer­te a csa­lá­dot – foly­tat­ta az if­jú Bátorfalvy –, és fel­vet­te a gaz­da­sá­gá­ba. Sza­ba­di­de­jé­ben fa­rag­ja a fát, ké­szí­ti a szob­rait. Szó­lok ne­ki, is­mer­jé­tek meg sze­mé­lye­sen. Egy szőke, 30 év kö­rü­li em­ber je­lent meg, és fel­szó­lí­tás­ra nagy sze­re­tet­tel me­sélt a csa­lád­já­ról, fe­le­sé­gé­ről, a két pi­ci gyer­me­ké­ről, és ma­gá­ról.

Apám fi­gyel­me­sen hall­gat­ta és ki­fej­tet­te, hogy jó, hogy ilyen ős­te­het­sé­geink van­nak. Odafor­dult a Bátorfalvy baj­tár­sá­hoz és azt mond­ta: Re­mé­lem, vi­gyáz­tok rá, hogy a há­bo­rú­ban el ne kal­lód­jon. Kí­sér­jé­tek fo­ko­zott fi­gye­lem­mel. Az ebéd­nek, a kel­le­mes ki­rán­du­lás­nak vé­ge volt, és a tisz­tek, Bátorfalvy, apám és még két fia­tal fő­had­nagy be­száll­tak az au­tó­juk­ba, és elin­dul­tak a szol­gá­la­ti he­lyük­re.

Tel­tek az évek, a há­bo­rú a vé­gé­hez kö­ze­le­dett. A né­me­tek két­ség­be­eset­ten vé­de­kez­tek, de esé­lyük sem volt a győ­ze­lem­re. Ma­gyaror­szá­gon nyi­las ura­lom jött lét­re és Szálasi fő­ve­zér és hí­vei ma­guk­hoz ra­gad­ták a ha­tal­mat. A ma­gyar had­se­reg ál­lan­dóan vissza­vo­nult, Győr kö­rül foly­tak a har­cok.

1945. ja­nuár vé­ge, Sop­ron­ban. A vá­ros túl­zsú­folt, né­met és ma­gyar ka­to­nák vol­tak itt. Ci­vil me­ne­kül­tek tö­me­ge és Szálasiék fe­ke­te in­ges em­be­rei is szép szám­mal ál­lo­má­soz­tak itt, és pró­bál­ták fenn­tar­ta­ni a ren­det. Ér­vényt akar­tak sze­rez­ni a kor­mány ren­del­ke­zé­sei­nek. A zűr­za­vart te­téz­te, hogy a szö­vet­sé­ge­sek rend­sze­re­sen bom­báz­ták a vá­rost, és igye­kez­tek megaka­dá­lyoz­ni a ma­gyar és né­met csa­pa­tok vissza­vo­nu­lá­sát.

Sö­té­te­dett. Es­te 5 óra le­he­tett. Az egyik sar­kon egy há­rom­ta­gú nyi­las jár­őr egy fá­radt, meg­tört ma­gyar ka­to­nát kí­sért, aki meg­bi­lin­csel­ve, le­haj­tott fej­jel fo­gad­ta sor­sát. Ka­to­na­szö­ke­vény­ként a biz­tos ha­lál, statáriumi íté­let várt rá.

A kis té­ren csiz­mák do­bo­gá­sa hal­lat­szott. Ve­ress ez­re­des jött hat gép­pisz­to­lyos ka­to­ná­já­val és tar­tott a sop­ro­ni ál­lo­más­ra, ahol mintegy 350 em­ber, az ez­red ma­ra­dé­ka vár­ta a hol­na­pi in­du­lást Auszt­riá­ba. Az er­ről szó­ló pa­rancs, ame­lyet a ha­dosz­tály­pa­rancs­nok adott ki, apám zse­bé­ben volt. A két csa­pat, a fo­goly­kí­sé­rő nyi­la­sok és a ma­gyar tü­zér cso­port, ép­pen egy ut­cai gáz­lám­pa alatt ta­lál­ko­zott.

Apám fel­né­zett és nem akar­ta el­hin­ni, a Bátorfalvyéknál 1941-ben megis­mert szob­rászt lát­ta meg­bi­lin­csel­ve. A jár­őrt ve­ze­tő nyi­las őr­mes­ter megállt apám előtt és je­len­tet­te. Egy iga­zol­vány nél­kü­li szö­ke­vényt kí­sé­rünk be a pa­rancs­nok­ság­ra. Ér­tet­tem – mond­ta apám –, és gyor­san fel­mér­te a hely­ze­tet. A kö­vet­ke­ző­ket mond­ta: őr­mes­ter úr, a nyi­las pa­rancs­nok­sá­gon van meg­be­szé­lé­sünk, a fog­lyát át­ve­szem. Önök foly­tas­sák a jár­őrö­zést, szük­ség van rá. Sok a bi­zony­ta­lan, tén­fer­gő alak a vá­ros­ban. A fo­goly beállt a két gép­pisz­to­lyos ma­gyar tü­zér ka­to­na kö­zé és a nyi­las jár­őr tisz­te­leg­ve tá­vo­zott.

Ist­ván, én a Bátorfalvyéknál lát­tam ma­gát – szó­lalt meg apám –, nem kér­de­zek sem­mit, de má­tól ma­gam­hoz ve­szem és hol­nap in­du­lunk Auszt­riá­ba. Halk kö­szö­net és egy mély­ről jö­vő zo­ko­gás volt a vá­lasz. Ké­sőbb el­me­sél­te, hogy a Losoncy gya­log­ez­re­dé­ből szö­kött meg, és pa­pír­jait az ez­red­nél hagy­va a csa­lád­já­hoz tar­tott, ami­kor el­fog­ta a jár­őr.

Pis­ta bá­csi az Is­ten ke­gyelt­je le­he­tett, mert így – igaz csak fé­l év múl­va –, de él­ve jut­ha­tott el a csa­lád­já­hoz. Egész éle­té­ben há­lás volt apám­nak, aki meg­men­tet­te. Apám ké­sőbb el­mond­ta ne­künk, hogy éle­té­ben ek­kor kény­sze­rült ar­ra, hogy ka­to­na­tiszt­ként ment­sen egy szö­ke­vényt, de az or­szág­nak meg akar­ta men­te­ni ezt a zse­niá­lis szob­rászt. Sze­rin­tem jól tet­te!

Az amerikai fogságban történteket leírom az alantiakban.

 

(Következő rész: jövő kedden)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “A viharban is kell létezni – 4.”


  1. Kedves Árpád! Ez is tetszett, várom a folytatást. Remek ember lehetett édesapád! M.

    Hozzászóló: Tátrai S. Miklós | 2019. február 13., 15:34

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés