Dávid nagyon rossz hangulatban érkezett a térre. Fél hat lehetett, mert már szürkülni kezdett. Őszintén, semmihez sem volt kedve. Ez a depresszió már hetek óta kergette, de nem tudta megfejteni az okát. Ez nem természetes, tudta ezt jól. Egy huszonnyolc éves srácnak nincs erre semmi oka. De mégis valami űzte, hajtotta, de nem tudta merre. Ettől a tehetetlenségtől a legegyszerűbb lenne, ha fölrobbanna minden körülötte. De ekkora bombát még életében sem látott. Azt kellene tennie, elmenni innen, messzire, ahol nem ismer senkit, mert ezt képtelenség egyszerűen elviselni. Nem bírja a családját. Szörnyű, amikor egy gyerek eljut odáig, hogy szégyelli az apját, anyját. Mert ők egyfajta tehetetlenségben, tespedésben élnek. Csak úgy elvannak. Megisszák egy ültő helyükben azt a két-három liter bort és már is szebbnek, látják ezt a szürke, foltokkal teli, megtépázott világot. Valóban, már annyiszor elhatározta, hogy elmegy. Szakít ezzel a környezettel, talán nem is köti őt, olyan sok minden ide, mint azt gondolná. Egyszer kell, annyi erejének lenni, hogy végig csinálja. De hová menjen? A világ ugyan nagy, biztosan lenne benne hely számára, máshol is, de hol van az a máshol? Hallott arról, hogy valaki felkerekedett és csak úgy elköltözött az ország másik részébe, vagy fogta magát és külföldön próbált szerencsét. Ehhez kevésnek érezte erejét, meg nem beszél semmiféle nyelvet sem. Jocó ismerőse mondta, hogy Angliában még a trógernek is jobb az élete. Így bámult a semmibe. Nem akart ilyen hangulatban senkivel sem találkozni, egyedüllétre vágyott.
Sétált a téren, majd később minden cél nélkül lement a Dunáig. Arra gondolt, most már ténylegesen meg kell oldania, hogy elmegy otthonról. A saját életét akarja élni, még akkor is, ha a jelenlegiben van megszokás, meg kényelem, de legalább nem kell eltűrnie ezeket az állandó veszekedéseket.
A Váci út egyik kocsmájában, ivott egy üvegsört, majd visszament a térre. Leült a játszótérnél, a megszokott helyére és várakozott. Később Gittát, azt a kis barnahajú lányt látta átmenni a mozihoz. Tetszett neki, már régóta nézegette. Formás alakját, melleit látva, némi izgalom átfutott rajta. – Szép! – mondta maga elé és csettintett hozzá a nyelvével.
Olyan kihalt volt a tér, mint még soha. Azon gondolkodott, vajon mi történhetett az emberekkel? Félóra múlva Gitta visszajött a mozitól, és amikor meglátta Dávidot, felragyogott az arca.
– Veled akartam találkozni – mondta lelkesedve. – Sikerült! – állapította meg Dávid egyszerűen. Valamit szeretett volna még mondani, Dávid látta az arcán, hogy keresi a szavakat. – Mi baj van? – kérdezte Gittát. A lány arcát hirtelen elöntötte a pír. – Szeretnélek megkérni valamire – kereste a szavakat a lány. – Segítek, ha tudok, nagyon szívesen! – erősítette meg Dávid. A lány nyelt egy nagyon és mondta: – Van egy üres lakás, itt a Garai utcában. – Oda akarsz költözni? – Igen! – Csak úgy egyszerűen? – csodálkozott Dávid. – Persze! Erre akarlak megkérni. – Segítesz? – nézett könyörögve.
Dávid megdöbbent a lány bátorságán. Nézte rövidre nyírt haját, most vette észre, milyen érdekes alakú így a feje. Nem is tudta, hogyan képzeli ezt a költözést.
– Kié a lakás? – kérdezte a lánytól.
– Valami öreg suszteré volt.
– Hol van az öreg suszter?
– Meghalt! – mondta Gitta.
– Mikor?
– Két napja.
– Teljes lakás? – nézett Dávid kérdően és arra gondolt, ha ez így van, akkor szerencsés ez a lány.
– Nem, csak egy műhely, de tartozik hozzá egy kis raktár, meg vécé is van benne.
– Önkormányzatnál voltál?
– Minek? – csodálkozott Gitta.
– Így szokták!
– Félsz? – nézett a fiúra és barna szemében, olyan kedves és szép csillogás bujkált, amely megütötte Dávidot.
– Nem! – mondta határozottan a fiú.
– Akkor segítesz?
– Természetesen, csak ne legyen belőle bajod.
– Mások is tettek már ilyet!
Dávid elment Gittával még világosban megnézni a helyet. Az utcában nem találkoztak senkivel. Egy magas sárga ház után következett az a téglaház, amelynek az utcai részén volt a műhely. Kívülről barna, szárnyas ajtó, ugyan olyan színű ablakokkal. A homályos üvegen keresztül, benéztek. A műhely üresen állt, a földön szétszórt újságpapírok, a sarokban egy rozoga vaskályha, szétdobált téglák, mást nem láttak. Az ajtón széles vaspánt, de a karikában lemezből sajtolt, kék tetejű lakat lógott le. – Nem lesz nehéz leverni! – gondolta Dávid.
Aztán Gittával visszament a jelenlegi albérletéhez. Gitta összeszedte minden holmiját, amely elfért két bőröndben. Nehezen vitték, főleg a barna, nagy utazótáskának is beillő bőrönd volt súlyos. Mire a műhelyhez értek úgy tizenegy óra lehetett. Dávid ügyesen leverte a lakatot, a vaspánt nagy csörömpöléssel zuhant a járdára. Ez nagyon megijesztette őket. Már teljesen megbánták az egészet. Gitta és Dávid függetlenül egymástól, hirtelen arra gondoltak, legjobb lenne egyszerűen, most elszaladni, de ezt nem vallották be egymásnak.
Bementek a műhelybe, a sötétség és a dohszag, amely keveredett a talpragasztó csiriz, gyomrot felfordító szagával, elviselhetetlen volt. Ablakot nyitottak, Gitta megpróbált rendet varázsolni, de sehogyan sem sikerült.
– Megbántam már! – mondta a lány szomorúan.
– Ez csak műhelynek jó! – szólt később Dávid.
– Igen! – bólintott a lány.
– Mire számítottál? – kérdezte Gittától és látta remegő ajkát, amint őt nézte.
– Ha sikerül itt maradni, később lakást is kaphatok! – összegezte tervét.
Gitta leült a bőröndre. Dávid is mellé telepedett. Érezte, hogy a lány teste remeg. Átkarolta a vállát. – Félsz? – Egy kicsit. – Elmenjek? – kérdezte később Dávid. – Nem! Maradjál! Dávid magához szorította a lányt. Egy idő után érzete, hogy megszűnt a remegése, teste hozzá simult az övéhez. A keze önkéntelenül megmozdult, maga felé fordította a lány arcát. Megcsókolta homlokát, majd az arcát, a száját kereste. A lány már várta ajkát, amely hirtelen egy szenvedélyes csókban összeforrt. Vadul ölelkeztek, mintha minden feszültségükre, félelmükre, ez adna megnyugvást. Egy idő után már csak egymásra figyeltek. A külvilág megszűnt, a műhely dohos szagát sem érezték. Ügyesen kihámozták egymást ruháikból. A bőrönd nem erre lett kitalálva, de apróbb roppanásokkal, hozta a környezet tudtára, hogy egyetért a két fiatal tettével.
Dávid reggelig ott ült Gittával a dohos szagú műhelyben. A szemüket egy percre sem csukták le. A hajnali világosság teljesen más fényt adott ennek a rideg műhelynek. Barátságtalan volt mindvégig. Ebből az egész éjszakából csak egy maradt meg számukra, az ölelkezésben telt idő izgalma.
Dávid reggel dolgozni ment, innen a Garai utcai műhelyből. Fáradt volt egész délelőtt. A műszak végi fürdés frissítette fel egy kicsit. Izgult Gitta miatt, ezért elhatározta, hogy megnézi a lányt az elfoglalt műhelyben.
A kocsmánál hallotta, hogy egy rövid hajú, barna lány az éjjel elfoglalta az öreg Csókás bácsi műhelyét, de a rendőrök a délelőtt folyamán kilakoltatták. A vaspánt, visszakerült az ajtóra, csak a lakat volt más és nagyobb.
Dávid állt ott, egy darabig. Az éjjel csodálatos izgalmára gondolt, még most is érezte Gitta testének illatát, ölelő karját. Apró, bizonytalan léptekkel elindult, de az irányt még nem tudta, csak a lányra vágyott.
Hozzászólások