Lélekszakadva menekült a fák között. A füle mellett puskagolyók húztak el, némelyik hangos csattanással egy fa törzsébe csapódott. A lehulló ágak és a körülötte repkedő szilánkok véresre karmolták az arcát és a kezét. A homlokáról csorgó, sós veríték ködfátylán keresztül alig látott valamit. Többször elesett, de azonnal felállt és kétrét görnyedve vonszolta magát tovább. Úgy érezte, hogy órák óta fut. Már nem tudott gondolkodni, már azt sem gondolta, hogy fel kellene adni és feltett kézzel bevárni a halált. Csak futott. Utolsó erejével. Aztán hirtelen csend lett, csak a száraz avar recsegett a lába alatt. Az élni vágyás tovább hajtotta, míg végül lerogyott egy fa tövébe. Fejét a fa törzsének döntötte és lecsukta a szemét. Halántékában a vér olyan erővel dübörgött, hogy semmi mást nem hallott. Még a saját ziháló lélegzetét sem. Hosszú percekig tartott, mire valamennyire visszanyerte az önuralmát.
Fülelt. Csak a madarak énekét és a szél suhogását hallotta. Valami megnyugtató érzés suhant át rajta. Nem tudta pontosan. Ilyesmit már régen nem érzett. Úgy gondolta, hogy nem követik. Valamiért feladták. Végre egyszer szerencséje volt. Bár nem hitt benne, mégis hálát adott a Jóistennek, ahogy gyerekkorában tanulta. Megköszönte, hogy a puskagolyók elkerülték. Elmosolyodott, de volt egy kis hiányérzete. Talán neki is kellene nyújtani valamit viszonzásul. Töprengett néhány másodpercet, majd megígérte, hogy mostantól fogva jobb ember lesz. Hogy megváltozik, csak ne vigyék vissza. Újra elmosolyodott és úgy érezte, hogy az alku megköttetett.
Ekkor megpillantotta a két kutyát. Mozdulatlanul álltak, olyan húsz lépésnyire tőle. Az egyik jobbra, a másik balra. Nem tudta, hogyan kerültek oda. Meredten bámultak rá, de nem tűntek fenyegetőnek. Mégis, a tekintetükből érezte, hogy ha megmozdul, akkor vége van. Újra elfogta a halálfélelem. Moccanni sem bírt, még levegőt is alig mert venni. Rettegett a kutyáktól gyerekkora óta. A szomszéd kis agresszív kutyája egyszer megharapta. Hiába mondták, hogy ne ingerelje. Visszaemlékezett, milyen erővel szorította a kutya a karját, és milyen pokoli fájdalmai voltak hetekig. Már tisztában volt vele, hogy miért pont kutyák és nem puskagolyó. Elátkozta magát. Tudta, hogy az ígérete nem volt teljesen őszinte.
A két hatalmas, fekete dobermann nem mozdult. Mintha arra vártak volna, hogy ő tegye meg az első lépést. Óvatosan tapogatózni kezdett maga mellett, anélkül, hogy a fejét megmozdította volna. Valami fegyvert keresett. Legalább egy száraz ágat. A két kutya morogni kezdett és megindult felé. Teljesen egyszerre mozogtak. Mint egy lassított felvételen. Vagy az ő számára lassult le az idő? A halál előtti pillanatok? Nem tudta. Néhány lépés után a kutyák megálltak, de most már dühösen vicsorogtak. Látta a tűhegyes fogakat, ahogy a pofájukból csöpögött a habzó nyál. Lehunyta a szemét és várta az elkerülhetetlent.
Éles sípszó harsant és a kutyák megiramodtak. Hallotta, ahogy a száraz levelek megzördülnek a lábuk alatt és a két hatalmas test közelít felé. A kezét az arca elé kapta és összeszorította a fogait. Érezte, ahogy a két kutya teste erőteljesen nekicsapódik a karjainak és aztán a kutyák elszáguldanak mellette. Az egyik jobbról, a másik balról. Még a forró leheletüket is érezte az arcán. Lassan kinyitotta a szemét és üresen meredt maga elé. Már hallotta maga mögött a lépteket az avaron. Egy puskacső taszította hátba. Lassan felállt és leseperte a leveleket és ágakat a ruhájáról. Elindult visszafelé. Komótosan, mint akinek nem sürgős. A két fegyőr néhány lépéssel lemaradva követte. Szótlanul. Csak a száraz avar recsegett a lábuk alatt.
Harminc év telt el és ezt a történetet már olyan sokszor mesélte el az unokáinak, hogy maga sem tudta, hogy igaz-e. De a két kisfiú szerette hallgatni. Persze egy kicsit felturbózva. Ahogy a mai fiatalok mondanák. Az igazság olykor szánalmas tud lenni.
– Nagypapa, azt meséld el, mikor legyőzted a két farkast az erdőben!
Hozzászólások