Egy különösen nehéz nap után, amikor a munkahelyemről buszoztam haza, arra gondoltam, hogy hála a tudományos fejlődésnek, mennyivel kényelmesebben fogunk élni a jövőben, mint ma. A nehezebb munkákat robotok végzik, gyorsabb lesz a közlekedés, az emberiség jelentős hányada otthon fog dolgozni. Rengeteg szabadidőnk lesz, és még csak hírből se fogjuk ismerni a stresszt.
Miután elaludtam, azt álmodtam, hogy valamikor a jövőben születni fog egy ükunokám, aki majd óvónőként dolgozik. Beszélni nem tudtam vele, mert nagyon el volt foglalva, csupán az egyik naplóbejegyzését olvastam el:
„2119. február 23. csütörtök
Nagyon nehéz napom volt ma. Mintha minden összeesküdött volna ellenünk. Úgy kezdődött, hogy Tomika kiabálni kezdett, hogy nem tudja bekötni a cipőjét, mert a telefonos alkalmazása nem kommunikál az önbefűzős cipőjével. Mondtam neki, hogy installálja újra a programot, elég nagy fiú már ehhez, és egyébként is: már a kiscsoportosok is meg tudják ezt csinálni.
Ekkor a mosdóból kiabált Erus, hogy nem tudja lehúzni a vécét, mert az ujjlenyomat-leolvasót valaki összekente. Az öntisztító meg úgy látszik, nem működik. Így aztán fognunk kellett egy papírt, és azzal tisztítottuk le az érzékelőt.
Tomikának installálás után se működött az önbefűzős cipője. Megpróbáltam az én telefonommal bekötni a cipőt, de a két eszköz nem volt kompatibilis egymással. Így aztán Tomika mindenhova papucsba ment ma. Még szerencse, hogy nem tudtunk kimenni az udvarra se, mert a mozgójárda épp a programját frissítette, és a világért sem akart megmozdulni. Ami furcsa, mert a járda mindig szombaton frissít. Az ebédlőbe is úgy kellett átsétálnunk a folyosón. A gyerekek persze kórusban nyavalyogtak, hogy ők bizony nem sétálnak ötven métert, hogy egyenek. Leginkább Tomika hisztizett, hogy ő papucsban aztán főleg nem járkál.
Végül is az éhség erősebb volt, és mégiscsak átsétáltunk az ebédlőbe. Bár majdnem hogy hiába mentünk oda, mert a konyhai robotok bekaphattak valamilyen vírust, és félkész ételeket adagoltak ki nekünk. Kénytelenek voltunk bemenni a konyhába, mi óvónők, és kézzel kenni vajas kenyeret a gyerekeknek, amit aztán végül meg se akartak enni, mert nem tudták, mi az.
Emiatt persze a délután rossz hangulatban telt el, ehhez még az is hozzájött, hogy a videólejátszón elromlott a hologram-funkció, így kénytelenek voltunk ósdi 3D-ben nézni a meséket.
Hazafele az önvezető busz eltévedt, valami probléma akadt a műholdakkal. Jó másfélórát bumliztam, mire hazaértem, közben arra gondoltam, hogy milyen szépen, nyugodtan élhettek a dédszüleim száz évvel ezelőtt, a huszonegyedik század elején. Igazi békevilág lehetett!”
Hozzászólások