Veress Árpád | A viharban is kell létezni – 8.

Szépirodalom - próza

A viharban is kell létezni – 8.

 

Kitelepítés

 

Az ipar egészségtelen fejlesztése, tömegek Budapestre hozatala, a tönkretett kulákoknak nevezett parasztemberek feláramlása óriási lakáshiányt idézett elő Budapesten. A hatalom káderei részére, így a rendőrségnek, az ÁVH-nak és a párt tagjainak lakás kellett. A kommunista vezetés kitalálta, hogy a megbízhatatlannak tartott rétegeket, azaz a katonatiszteket, gyárosokat, színészeket, papokat el kell tüntetni Budapestről, és így jelentős lakásállomány kerül a kommunista párt tulajdonába. Először csak rebesgették az ismeretségi körben, hogy júniusban megkezdődnek a kitelepítések. A kitelepítésnek a másik oka az volt, hogy ilyen gyalázatos módon akartak a diktatúra számára kellemetlen, osztályidegen emberektől megszabadulni, a fővárosból eltávolítani őket. Mivel a kitelepítés törvénytelen volt, a hajnali órákban hajtották végre. Budapestről 15 345 embert telepítettek ki. A suttogásból valóság lett, az 1950-es emlékben leírtam azt a napot, amikor megtudtuk, hogy 14 óra múlva elvisznek minket Budapestről.

1950-es emlék

 

Ké­ső ta­va­szi nap volt. Jel­leg­ze­tes pá­zsit- és vi­rág­il­la­tot ho­zott a szél. A kö­ze­li víz je­len­lé­té­re utalt a hal- és az ez­zel já­ró mo­csárszag. Bu­dán, a lágy­má­nyo­si Du­na-part­nál vol­tunk.

A Bar­tók Bé­la úton ro­bog­tak az au­tó­bu­szok és csi­lin­gelt egy vil­la­mos. Dé­li egy óra volt, ami­kor ki­csen­get­tek. A Bar­tók hu­szon­he­tes szá­mú ál­ta­lá­nos is­ko­la meg­boly­dult. A ne­gye­dik osz­tály­ba jár­tam és bol­do­gan szív­tam ma­gam­ba az al­só­sok­nak já­ró tu­dás­anya­got. So­ra­ko­zó!! Ilus né­ni, a ta­ní­tó né­nink, mint min­dig, le­kí­sért ben­nün­ket a ka­puig. A ka­pu­ban Mis­ka bá­csi, az is­ko­la pe­del­lu­sa várt ben­nün­ket egy kis kék zász­ló­val. So­kan lak­tak a fő­út túlol­da­lán, min­ket kel­lett biz­ton­sá­go­san át­kí­sér­nie. A kis kék zász­ló felemel­ke­dett és a pe­del­lus kí­sé­re­té­ben elin­dult a kis csa­pat. Sze­ret­tem ezt a ce­re­mó­niát. Össze­tar­to­zást és biz­ton­sá­got je­len­tett ne­kem, vi­gyáz­tak ránk. (Ó én bal­ga!)

A Bu­da­fo­ki út egyik fran­cia­ud­va­ros há­zá­ban lak­tunk a nagy­ma­má­mék­nál. Apám hi­va­tá­sos ka­to­na­tiszt volt, de a nép­had­se­reg nem vég­le­ge­sí­tet­te. Tu­dá­sá­ra szük­ség volt, így a Ha­di­aka­dé­mián ta­ní­tot­ta, ne­vel­te a jö­ven­dő tiszt­jeit, ad­ta át mű­sza­ki és ide­gen nyel­vi is­me­re­teit. Ami­kor ha­zaér­tem anyu és nagy­ma­ma fo­ga­dott. Gő­zöl­gött a len­cse­fő­ze­lék és érez­tem a fok­hagy­más bun­dás ke­nyér jel­leg­ze­tes – szá­mom­ra mennyei – il­la­tát. Megebé­del­tünk. Utá­na szo­ká­so­san el­men­tem sé­tál­ni a Du­na-part­ra. Ámul­va néz­tem a nagy fo­lyót, a ha­jó­for­gal­mat és a hor­gá­szo­kat. Re­pült az idő! Hi­szen már 3 óra van!

A la­ká­sunk aj­ta­já­hoz egy­szer­re ér­kez­tünk meg apám­mal. Apám ke­zé­ben egy be­cso­ma­golt tál­cát tar­tott, és az ar­cán egy boldog mo­soly volt. Csen­get­tünk. Anyám nyi­tott aj­tót. Apám meg­szó­lalt: – Kép­zeld vég­le­ge­sí­tet­tek a had­se­reg­nél, most már biz­tos a csa­lád meg­él­he­té­se. En­nek örö­mé­re hoz­tam ezt a tál sü­te­ményt.

Bol­do­gan vé­gez­tük a szo­ká­sos dél­utá­ni dol­gain­kat: a ta­nu­lást, a fő­zést, a be­szél­ge­tést. Fél öt kö­rül éles csen­ge­tés za­vart meg min­ket! Az aj­tó előtt egy ÁVH egyen­ru­hás had­nagy állt, és ke­zé­ben egy pa­rancs volt, ame­lyet átadott. Ér­te­sí­tem, hogy a Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság ne­vé­ben a Békés me­gyei Hu­nya köz­sé­get ne­ve­zem meg kény­szer­lak­he­lyéül! KITELEPÍTEM! Fel­so­rol­va a csa­lád tag­jai: Apám, anyám, nagy­anyám, bátyám és én.

– Hol­nap reg­gel 5 órá­ra le­gye­nek a há­zuk előtt. Öt bő­rön­döt, egy ru­hás- és egy pol­cos szek­rényt is vi­het­nek ma­guk­kal, szólt a pa­rancs. Le­gye­nek pon­to­sak – mond­ta még ki­fe­je­zés­te­len arc­cal az ÁVH-s.

Der­medt csend volt. Anyám és nagy­anyám sírt, Apám el­fe­hé­re­dett, bátyám és én meg­me­re­ved­tünk. Az egyik kré­mes leesett a föld­re. Ad­tak te­hát 12 órát az in­du­lá­sig! Nem le­het prob­lé­ma! Gyor­san men­te­ni, pa­kol­ni hi­szen ami itt ma­rad, azt el­vi­szik – el­ra­bol­ják! Jöt­tek az öt­le­tek. A le­xi­ko­no­kat 40 fil­lér/kilogramm ár­ban bá­tyám­mal le­vit­tük a sar­ki MÉH-be. Meg­tör­tént a cso­da! Ment a hír, hogy vi­szik a csa­lá­dun­kat! Az em­be­rek, a szom­szé­dok jöt­tek se­gí­te­ni, így a bú­to­rok és az egész be­ren­de­zés 60-70%-át si­ke­rült el­he­lyez­ni.

Más­nap haj­na­li öt óra­kor ál­mo­san állt a csa­lád a ház előtt. A Cse­pel te­her­au­tó két szál­lí­tó­mun­kás­sal és két ÁVH-s tiszt­tel ér­ke­zett meg. Di­de­reg­ve áll­tam a gép­ko­csi­nál, ami­kor lát­tam, hogy apám az egyik ÁVH-s előtt áll fel­tett ke­zek­kel. A ka­to­na át­ku­tat­ta a zse­beit. Ta­lált egy kis üve­get. Apám a fron­ton szer­zett egy kró­ni­kus has­me­nést, ami el­len ópiu­mos gyógy­szert hasz­nált. Mi ez? – kér­dez­te a ka­to­na. – Has­fo­gó – vá­la­szol­ta apám. Csak ez hasz­nál, ne ve­gye el tő­le – szó­lalt meg anyám!

Ez­re­des úr a né­pi ha­ta­lom „fél­ti Önt”, így az­tán el­ve­szem – mond­ta. A gú­nyos hang­ját 57 év után is hal­lom. Las­san szá­radt fel a pá­ra, és egy csa­lád pár bő­rönd­del és két szek­rénnyel – nem ön­szán­tá­ból – elin­dult az is­me­ret­len­be.

Mond­já­tok jó volt ez így!?

(Következő rész: jövő kedden)

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A viharban is kell létezni – 8.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés