– Apa, mi az, hogy szaltó? – kérdezi a fiam, miközben elmélyülten próbálja összerakni azt a herkentyűt, amit a frissen betermelt Kinder tojásban talált. Én valami kisautónak nézem, bár mostani állapotában még eléggé felismerhetetlen.
– Az olyan ugrásféle.
Szombat délután van, épp most ebédeltünk. A feleségem mosogat, mi meg, férfiak, kitelepedtünk az árnyékos teraszra. Be kell fejeznem egy fordítást. Abban bízom, hogy a válaszom kielégítőnek bizonyul egy ötéves számára. Odasandítok a laptopom mögül és látom, hogy elszántan igyekszik felszerelni a kerekeket az autó tetejére. Elégedetten térek vissza a munkámhoz. Az interneten megkísérlem kideríteni, hogy milyen bogár lehet az a great capricorn beetle magyarul. Kár volt elvállalni ezt a cikket. Nem az én szakterületem és ha majd valami hozzáértő elolvassa, ki fog röhögni. Most már mindegy. Türelemmel és koncentrációval mindent meg lehet oldani.
– Milyen ugrásféle?
– Olyasmi, mint a cigánykerék – mondom türelmesen. Persze, hőscincér. Mi más? Épp ki is találhattam volna, ha konyítanék valamit a bogarakhoz. – Vagy a tigrisbukfenc, csak az ember nem a háta közepére, hanem a talpára érkezik. Olyat biztos csináltatok az oviban.
– Megmutatod a szaltót?
Az érdekes lenne. Nem vagyok az a kimondott Magyar Zoltán típus. Persze nem vagyok kövér, csak épp más elveket vallok. Minek az az örökös lótás-futás, ugrabugrálás.
– Nézd meg a papírt! Ott le van rajzolva, hogy hogyan kell összerakni.
A hőscincér lárvája leginkább a tölgyfák kérge alatt él, de előfordulhat gesztenyefában is. Érdekfeszítő. Az életem eddig üres és értelmetlen volt.
– Anya megmutatja a szaltót?
– Kérdezd meg tőle!
A gyerek feláll és beindul a házba. Elképzelem, ahogy néhány perc múlva kijönnek és a feleségem ugrik egy hátraszaltót a füves udvaron. Aztán két előreszaltót. Mikor megismerkedtünk, 170 cm magas volt és ötvenvalahány kiló. Most hetvenvalahány kiló és nem vettem észre, hogy magasabb lenne, mint korábban. Ahogy vártam, a fiam egyedül jön ki a teraszajtón, és letelepszik a kisautója mellé. Előveszi a tojásból a papírt. Szomorúnak tűnik, ahogy a szemem sarkából vizsgálgatom. Nem lehetek ilyen szívtelen. Ez a cikk egyébként is roppant unalmas. Jól esne egy kicsit kinyújtóztatni a tagjaimat.
– Te, figyelj csak! Ha megmutatod a tigrisbukfencet nekem, akkor megmutatom a cigánykereket. Azt régebben tudtam – próbálok egyezséget kötni.
Máris érzem, hogy meggondolatlan voltam, de már nincs visszaút. Egy kisgyereket nem szabad becsapni. Majd óvatos leszek. Inkább magyarázom és csak úgy félig-meddig mutatom. A fiam egykedvűen félretolja a kisautót és elindulunk az udvarra. Minden figyelmeztetés nélkül ugrik egy tigrisbukfencet, majd feláll és várakozva tekint rám.
– Ez szép volt. – Teljes erővel zakatolnak a kerekek, hogy hogyan tudnék egy kis időt nyerni. – De előbb be kell melegíteni. Csináld utánam!
Néhány másodperces karlengetés és guggolás után érzem, hogy kezd fogyni a levegő. Nem várhatok tovább. Most vagy soha. Feltartott mutatóujjal jelzem, hogy figyeljen. Bal kezemmel egy kicsit odébb terelem, nem akarom egy jól irányzott karaterúgással egyetlen magzatomat letarolni. Kettőt-hármat rugózom, majd néhány hosszú lépéssel lendületet veszek és elkezdek előrefelé dőlni, miközben a felsőtestemet oldalra fordítom. A jobb kezem leér a talajra és a bal lábam már a levegőben van. Megy ez. Produkcióm közepén járok, mikor érzem, hogy valami nem stimmel. Nem az a probléma, hogy a lábaim inkább derékszögben állnak a törzsemhez képest ahelyett, hogy leszorított spiccel az eget hasítanák, hanem inkább, hogy elkezdek hátrafelé dőlni és az egyik karom is megbicsaklik. Egy hangos nyekkenéssel-reccsenéssel érek talajt. Hanyatt. A nyekkenést én produkáltam, a reccsenést az orgonabokor. Hallom, hogy a feleségem kiront a házból, majd látom, ahogy sarkon fordul és visszaindul. Azt hitte, hogy a gyerekkel történt valami. Ahogy hanyatt fekve kipislogok a szemüvegem mögül, meglátom a kisfiamat. Végre nevet. Mit nevet. Kacag, egyenesen hahotázik. Kikecmergek az orgonabokorból, majd egy mély meghajlással jelzem a produkció végét.
– Megpróbálod te is?
– Most mutasd meg a szaltót!
Türelmes apa módjára elmagyarázom neki, hogy a szaltó az nagyon nehéz. Csak kevesen tudják megcsinálni és én már a cigánykeréktől is majdnem kitörtem a nyakamat. Próbálok az érzelmeire hatni, mikor megemlítem, hogy biztosan nem szeretné ilyen zsenge korban elveszíteni az édesapját egy vacak szaltó miatt. Látom, hogy nem igazán tudom meggyőzni. Visszatelepszünk a teraszra, ő szöszmötöl valamit a kisautóval, én beletemetkezem a hőscincérek szaporodási szokásaiba. Néhány percnyi hallgatás után érzem, hogy nem tudok a munkámra koncentrálni.
– Mit szólnál, ha megmutatnám a szaltót az interneten?
– Az nem érdekel. A Karcsi látta igaziból.
– Az a Karcsi, akiknél délelőtt voltál?
– Az. Tegnap látta a cirkuszban. A Karcsi apukája azt mondta, hogy ha jó gyerek lesz, akkor megmutatja neki a szaltót. Ezt kapta születésnapjára.
Ki a csuda lehet a Karcsi apukája? Valami akrobata? Vagy valami különleges szaltóról van szó? Nem értem, hová akar a gyerek kilyukadni, de azt tudom, hogy három napig itt lép fel egy utazó cirkusz. Láttam a plakátot pénteken. De akkor miért nem azt mondja, hogy szeretne elmenni a cirkuszba? Vagy nyafogna és hisztizne, mint az ötévesek.
– Elmenjünk este a cirkuszba? – A kisfiam arca felragyog és hevesen bólogat, miközben villámgyorsan összerakja a kisautót. Most látom, hogy egy helikopter.
– Akkor miért nem ezt mondod? Hogy menjünk el a cirkuszba.
– Úgyse akartad volna. Mindig sok a dolgod.
A gyerek egész délután be van sózva, már alig várja, hogy induljunk. Folyton az órát lesi. Megmutattam neki, hogy hol lesznek a mutatók, mikor indulni kell. Végre eljön az idő. Bent ülünk a sátorban és elkezdődik az előadás. Egy bohóctréfával nyitnak bemelegítésül és a gyerek igazán jól szórakozik. Mindennek ellenére úgy érzem, hogy még mindig türelmetlen. Előre-hátra csúszkál a padon és a lábával hevesen kalimpál. A negyedik szám előtt aztán elkezdi ráncigálni a karomat és én megértem, hogy most jön az, amire vár. A porond elsötétül, csak egyetlen reflektor kerek fénycsóvája világítja meg az elhúzott függönyt. A nézők is elcsendesednek és feszülten várakoznak. Egy öblös férfihang szólal meg.
– Kedves nézőközönség, kedves vendégeink! Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek büszkeségünket! Fogadják szeretettel! Íme, Szaltó!
Dobpergés kezdődik, majd szétnyílik a függöny. Először semmit sem lehet látni, majd bevágtat egy hatalmas fehér ló. A hátán egy kis csimpánz eszeveszett tempóban szórja a szaltókat. A kisfiam a karomba kapaszkodik és látom, hogy potyognak a könnyei.
Hozzászólások