Egy napon két egér ugyanabba a lyukba menekült, ami szerintem elég furcsa a mai konzumvilágban. Mármint az, hogy egy vadonatúj városi ház polisztirénnel agyontapétázott falán lyuk van. Ez esetben azonban épp kapóra jött, hiszen oltalma nélkül ki tudja mi lett volna a két szerencsétlen rágcsálóval. De lássuk mi szél fújta őket a lyukba. Az idősebbik már meglehetősen élemedett korú, lehet vagy háromhetes, a másik szinte még gyerek. Miután kifújták magukat ez utóbbi szólalt meg előbb:
– Pfuj, már ismét hajszálon múlott, hogy feldobjam a talpam!
– Ugyan már! – mordult fel az idősebbik – mit tudhatsz te a veszedelmekről, hiszen hatnaposnál nem lehetsz idősebb.
– Nyolc és fél, mert elütötte már a delet.
– Azt hiszem, képzelődsz. Annyira betojtál menekülés közben, hogy abban a gombostű-agyadban már a saját temetésedre kongatták a harangokat. S aztán mi volt az a halálos buli, amit emlegetsz?
– Kedves bátyám! – ugye szólíthatlak bátyámnak? – Nos, bizonyosan tudod, hogy faluhelyen, ahol egy háznál kettőnél több tehenet tartanak, legtöbbször nem akad vevő az egész tejmennyiségre s aztán a szemfüles gazdasszonyok azt találták ki, hogy sóstúrót készítsenek a maradékból. Azt jól átitatják vízzel, hogy húzzon a mérlegen s ráadásul drágábban is adhatják, mint a közönséges boltit…
– Térj már a lényegre, öcskös, rövid az egérélet, nem akarom felét itt tölteni ebben a lyukban.
– Nos, a minap betévedek egy ilyen portára s az orrom elvezet egyenest a túrókészítés paradicsomába. Az egy kamraféle volt, ahol hamar meg is találtam az illat forrását: egy jókora frissen csillogó brajlai túrókockát. Úgy estem neki, mint aki sosem látott sóstúrót…
– Merthogy – nyakamat teszem rá – nem is láttál – röhintett fel az öreg egér.
– Szó, ami szó, amikor degeszre tömött hasammal tovább akartam állni, hirtelen valami fémgerenda lecsapódott, s a lábam alája szorult.
– Jóságos teremtőm! – vetette a keresztet az öregebbik. – Hogy hova süllyedtek a mai szülők? Kicsapnak a nagyvilágba egy párnapos gyereket, anélkül, hogy elmagyaráznák neki a legközönségesebb egércsapda szerkezetét! Olyan ez, mintha macskát dobnál a mélyvízbe, hadd tanuljon meg úszni.
– Apropó macska: fel sem ocsúdok jóformán, nyílik a kamraajtó s két gumicsizma között besurran a bestia. Aztán ott is marad, mert az ember sietve behúzta maga mögött az ajtót.
Előbb körbejárta a szerkentyűt, aztán engem kezdett mustrálgatni azokkal a fényszóró szemeivel. Nem tudom minek nézett, de egyszer csak elkezdett pofozni. Hol jobbról, hol balról kaptam a taslikat, hogy az agyam is belerázkódott. Végül már az egerek üdvözlégyét kezdtem motyogni, mert úgy éreztem, hogy ebből a dologból nem kerülök ki ép bundával.
– Te kölyök! – mordult fel hirtelen a vén egér. – Biztos vagy benne, hogy az macska volt?
– De még mennyire! Méghozzá abból a nagyfejű, bozontos fajtából…
– Akkor helyben vagyunk. Hát kérlek szépen az egy úrhatnám macska volt. Lefogadom, hogy soha életében nem látott egeret, mert az efféle csak bogyót eszik.
– Bogyót? – tátotta el a száját a kicsi.
– Persze. Saját szememmel láttam őket egy macska tálkájában, valami kerek, barna golyók voltak. Nem tudom, milyen ízük lehet, de egérre semmiképp sem hasonlítanak. Hát ide jutottunk, fiacskám! Lassan megdőlnek a régi, jól bevált törvények, miszerint a tehén megeszi a füvet, a tehenet megeszi az ember, az egér pedig felnyalja, ami marad. Szóval azt meséled, hogy a hírhedt egérfaló előtt ott vergődik a készen levadászott, friss zsákmány s ő elkezd pajtáskodni vele? Ha nem állnál itt épkézláb mellettem, el sem hinném.
– De bátyó, épp ez volt a szerencsém! Mert amint ott pofozgatott s kalimpált a mancsával, ráütött arra a szerkentyűre, hirtelen felcsapódott a vasgerenda, s én uccu, be a zsírosbödön mögé.
– Elég szomorú. No nem az, hogy ép bőrrel megúsztad, hanem hogy maholnap még igazi macskát sem látni. Olyant, aki becsületesen megdolgozik a betevő falatjáért. Most már csak az következik, hogy mi, egerek is beérjük valami kémiai végtermékkel, s aztán befuccsol az egész táplálkozási lánc.
– Bocsi, nem szeretnélek sokkolni, de a minap fültanúja voltam két egérasszonyság csevegésének. Az egyik szentül állította, hogy ő már evett telefonkábelt. Az ugye kémiai végtermék?
– Pfuj! Hánynom kell. Hiszen ez kész Armageddon s mi itt ücsörgünk ebben a büdös lyukban. Menjünk haza öcskös, legalább legyünk szeretteink körében, ha eljön a vég.
Hozzászólások