Líviát már napok óta nem látta senki a Budai úti kiskocsmában. – Biztos beteg! – mondta valaki ott a pultnál. – Az nem lehet! – érvelt egy középkorú fickó. – Miért? – kérdezte a mellette álló haverja. A középkorú gondolkodott egy darabig, majd előadta érveit: – Azért nem lehet, mert Lívia ereiben már nem is vér folyik, hanem vodka. Ő vodkába van ágyazva! Őt a betegség messze elkerüli!
Így is volt ez részben. Lívia nem dolgozott, rokkantnyugdíjas volt, de erről sohasem beszélt. Általában délutánonként jött le az ivóba. Leült egy szabad asztalhoz és vodkát rendelt. A napi adagja tíz körüli feles volt, kis szódával. Ez a sok kis szóda azért jó, mert hamarabb érzi az ember, hogy ivott. A mendemonda szerint a szénsav buborékokra kapaszkodik az alkohol, és így gyorsabban bejut a vérbe, tehát hatásosabb. A poharak számának növekedésével megeredt a nyelve. Bárkivel szívesen beszélt, néha kötözködött, de inkább kacérkodott. Ilyenkor igazán nő volt, legalábbis kibújt belőle a nő, pedig voltak hiányosságai.
Először is közepes termetű, barna hajú, középkorú nő volt. Ez még nem lett volna baj. Súlyára nem panaszkodhatott, a teremtő nagy mellekkel áldotta meg. Ez talán még erotikus külsőt is kölcsönzött zömök alakjához, de vastag, telt lábai különös figurává avatták. – Zongoralábai vannak, nem is baj! – mondta egyszer az egyik vendég. – Ha megtámasztod, biztosan nem dől el! Ez utóbbit nem a vicc kedvéért mondták, mert volt bizonyos alapja is ennek. Ugyanis, amikor férje, az „Őr” Jani dolgozott, őrködött, mert egy nagy cégnél volt vagyonőr, akkor szabad volt a vásár. Nem egy fickó kötött ki ilyenkor nála, hiszen valamiből finanszírozni kellett azt a sok feles vodkát, hogy napról napra meg tudja tölteni, a mondás szerint, ereit. Az „Őr” Jani egy eléggé málé fickó volt. Ha lekísérte a feleségét a kiskocsmába, mert ritkán ez is előfordult, akkor csak ült a korsó söre mellett és nem beszélt. Többen, úgy egymás között, meg is kérdezték: – Hogyan lehetett ez őr? Mondta valaki: – Ilyen kiállással, ha jön a betörő, akkor összetottyantja magát! – de hozzá tette: – Alkalmasnak nyilvánították, mert régen körzetes rendőr volt, így ért a fegyverekhez! Érvnek ezt is el lehetett fogadni. Soha nem hallotta senki, hogy Lívia veszekedett volna az „Őr” Janival. Sőt az „Őr” Jani, úgy tett, vagyis úgy látszott, hogy nem lát semmit. Összegezve, amikor elment szolgálatba, mert az ugye vagy huszonnégy, vagy negyvennyolc óra volt, akkor Líviáé volt a világ. Tehát az „Őr” Jani, a másik sok Jani szemében süket és vak volt.
Líviának volt egy barátnője. Azért barátnő, mert így mondták mindig egymás között, a Panni. Panni szép, mutatós nő volt, csak a száját, ha kinyitotta, akkor dőlt belőle válogatás nélkül mindenféle trágárság. Először, ha találkozott vele az ember, még érdekesnek is vélte, de huzamosabb ideig, már fárasztó és közönséges volt. A Pannival régebben együtt dolgoztak, de nem azon a munkahelyen, ahol most Panni, hanem egy korábbi melóhelyen. Olyan több vodkás napon a két nő elmesélte Sörös Marinak, hogy a szakszervezeti titkár, meg a termelési csoportvezető kettőjüket mindig elvitte egy olyan brigádtalálkozó-félére. Ez a találkozó rendszerint havonta kétszer megrendezésre került valamelyik vadászházban. Volt ott vaddisznópörkölt, vodka több üveggel és rendszerint le is pihentek, hogy másnap minden rendben legyen. Most Panni egy boltban dolgozik, pénztáros két műszakban. Ha úgy jön ki a beosztás, hogy délelőttös, délutánonként be szokott jönni Líviához. Ő is bedob ilyenkor egy-két felest és megy a pletykálkodás. Lívia egyszer meg is kérdezte Pannit: – Hogy vagy a főnökkel? – Jól! – mondta Panni. – Néha bemegyek vele a raktárba! Nincs semmi baj! – összegezte a helyzetet és rendben lévőnek tekintett mindent.
Egyik nap Lívia a szokott időben jött a kiskocsmába. Leült a pultközeli asztalhoz, látszott rajta, hogy valamiféle megfázás kerülgeti. Be is kapott gyorsan két feles vodkát. – Ez jól esett! – mondta Sörös Marinak, aki odaült beszélgetni. – Egy kicsit meg vagyok fázva! – összegezte a helyzetet. A szomszéd asztalnál ült egy bőrdzsekis fickó, aki hallotta a beszélgetést. Oda is szólt: – Borskúrát kellene venned! – mondta a férfi és magabiztosan mosolygott. – Nem tudom, mi az! – szólt Lívia és érdeklődően nézett a férfira. Az kihúzta magát és kivárt egy kicsit, gondolta, így nagyobb lesz a hatás. – Mond már! Ne vacakolj! – biztatta egy kicsit indulatosan Lívia. Erre többen odafigyeltek. Érződött, hogy valami történni fog. A férfi körülnézett és eléggé akkurátusan kezdett beszélni. – A borskúra igen hatásos gyógymód nátha ellen! Te meztelenül hanyatt fekszel – mutatott Líviára. – A hasadra teszünk néhány szem borsot, én meztelenül ráfekszem, és addig dörzsöljük, míg nem lesz belőle törött bors!
Erre aztán kitört a nevetés, zengett az egész kocsma. A fickó még hozzátette: – Ez idő alatt biztos elrúgod a náthádat! Mosolygó tekintettel körülnézett, hogy learassa a fellépés tetszését. Lívia nem lepődött meg. A bőrdzsekis szemébe nézett és azt mondta: – Gyere, próbáljuk ki, ha akarod, mehetünk! A srác óvatosan körülnézett és visszafogott az emelkedett hangnemből. Kicsit megszeppent, ez látszott rajta. Próbálta a szót másfelé terelni, de ez nem sikerült neki. A többiek biztatták is, mit toporog itt, rajta hát! A bőrdzsekis felállt és kissé vörös arccal kiment a vécére.
Egy távolabbi asztalnál ült egy kopaszodó férfi. Eddig csendben üldögélt és iszogatta sörét, de erre a hirtelen jött fordulatra felcsillant a szeme. Itt lehet valamit kezdeni. Ismeretlen volt, talán egyszer-kétszer ha látták ebben a csehóban. Még nem ismerte a dörgést, ki kihez tartozik, mit lehet tenni. Közelebb jött, majd leült Lívia asztalához. Beszélgetni kezdtek, a beszéd fonala nem vált ismerté, mert azt halkan folytatták egymás között. Közben Sörös Mari átült egy másik asztalhoz, hogy ne zavarjon. Csak az tűnt fel, hogy a kopaszodó férfi kettesével rendeli Líviának a vodkákat. Lívia felszabadultan nevetett, bizalmasan veregette a férfi vállát, néha a keze is meg is pihent rajta. Így ment ez úgy este fél kilencig, amikor is összeszedték magukat és együtt elmentek.
– Ezt most jól kifogta! – mondta Péter a csapos. – Bevett vagy tizenöt felest. Még a lábán sem tud megállni! – mondta úgy félhangosan a poharakkal babrálva.
– Nem is kell állni, legalábbis neki nem! – egészítette ki egy, a pultnál könyöklő szürke felöltős férfi.
– Ez így igaz! – összegezte Péter a csapos, és elkezdte mosogatni a közben összegyűlt szennyes poharakat.
Másnap korán reggel, eléggé gyűrött állapotban, ismét megjelent a tegnap esti kopaszodó férfi. Kialvatlannak látszott, mintha egy nyújtott bányász műszakból jött volna. Leroskadt egy asztalhoz, kávét kért, de ivott két vodkát is, meg később egy sört. Ettől mintha összeszedte volna magát, beszélni kezdett: – Nem volt nagy élmény ez a látogatás. Szegény Lívia olyan részeg lett, hogy nem lehetett őt semmire használni. Reggel felé jött össze valami, de az sem volt az igazi. Úgy látszik, ezt is meg kell tapasztalni. Ez egy jó lecke volt! Ne kezdj ismeretlenekkel! – mondta, mint egy monológot. Közben megivott még két korsó sört, aztán nehezen kibotorkált vizelni, majd köszönés nélkül kilépett az utcára. Ő maga sem tudta, merre jár.
Eltelt pár nap. A kiskocsma élte hétköznapi lüktető életét. Líviát sem látta senki. Mintha eltűnt volna, nem adott életjelt magáról. Többen hiányolták is. Péter a csapos megjegyezte: – Biztos betegszabadságon van. Vodkamérgezése lehet! Egy fickó még hozzá tette: – Az „Őr” Jani szobafogságra ítélte. Most ő vigyáz rá! Egyik ivócimbora kiegészítette: – Töltött fegyvere van, két golyóval! Ezen aztán élcelődtek egy darabig, mert mindig úgy volt, ha valaki bedobott egy témát, azt körbeforgatták, mint egy nagy cubákot, aztán ahányan voltak, vadabbnál vadabb ötletekkel körberágták. Közben nagyokat nevettek, a nevetéstől kiszáradt torkukat pedig nagy buzgalommal öntözték. Volt, aki sörrel, vagy egy laza fröccsel, a biztos célba érők kemény pálinkával. Mert a cél ebben az „intézményben” mindig a bágyadt, bódult jókedv volt. Ezért látogatták.
Talán egy hét telt el, amikor Lívia megjelent a kiskocsmában. Nem volt egyedül, két férfi társaságában jött be. Vidámak voltak, már érződött rajtuk, hogy bemelegítésként máshol is jártak. Látszatra eléggé bizalmas kapcsolatot lehetett feltételezni. Lívia beszélt, kacérkodott. Az első „beöntések” már megtették hatásukat. A két férfi közül az egyik olyan negyven év körüli, alacsony, köpcös fickó volt. Ő nyíltan fogdosta Lívia combját, karját, megsimogatta a hasát oly módon, hogy a melleit is útba ejtette. Lívia mindezt természetesnek vette, nem tiltakozott. A másik srác szerényebb volt. Korban közel az ötvenhez, colos, vékony termettel. Ő csak szemlélte az eseményeket. A vodkás poharak gyorsan cserélődtek. A két férfi és Lívia között nagy volt az egyetértés. A pultnál az egyik törzsvendég meg is jegyezte Péternek, a csaposnak: – Az „Őr” Jani biztos szolgálatban van! – Úgy látszik! – mondta Péter, szinte beleegyezőleg, mert tudta, ennek úgyis az lesz a vége, hogy ezt a két fickót felviszi a lakására, aztán jön a himi-humi játék. Fizetnek, mert azt Lívia sohasem felejti el és mehetnek, amerre csak akarnak.
Péter, az ismert gyakorlat alapján, nem tévedett, mert úgy kilenc óra körül, amikor hármójuk között a hangulat a kocsma plafonját verte, felkerekedtek és együtt elindultak Lívia lakására. Másnap reggel a nyitással ismét Péter volt a soros. Ahogy levette a lakatot az ajtóról, a szeszt nélkülözők sora már ott toporgott. Nem egy volt köztük, aki remegő kezét, melyben az italos pohár volt, a másikkal kellett lefognia, hogy a drága nedű cseppjei nehogy kárba vesszenek. Aztán egy-két feles után már nyugalom szállta meg a korai vendégeket, úgy mutatott, mint egy kórházi kórterem, gyógyszerosztás után. Itt nem ágyak voltak, csupán apró asztalok, kis puffokkal. Ezen egyensúlyoztak a vendégek, hogy a reggeli torna is meglegyen egyben. Síri csend volt, amikor megjelent az ajtóban a tegnap esti két férfi. Nem látszottak megtörnek, sem fáradtnak. Vidáman léptek a pulthoz és kávét kértek. – Jó erős legyen! – mondta az alacsony, köpcös fickó. – Nyomjál bele egy-egy kis rumot is! – tette hozzá a colos. Aztán egymással voltak elfoglalva. Úgy beszélgettek, mintha nem lenne körülöttük senki, csak ők lennének ott. A többiek némán hallgattak.
– Ez egy jó buli volt! – mondta a köpcös. – Már rég vártam egy ilyenre! – egészítette ki a colos. – Megvolt mind a kettőnknek! – Többször is! – egyeztették a véleményeket. Ezek után, úgy tűnt a némán hallgató közönségnek, hogy nem két férfi áll itt előttük, akik átmulattak egy görbe éjszakát, hanem valami győztes harcosok, akik az éj leple alatt valami nagy csatát vívtak. Hősöknek érezték magukat. Aztán kitűnt a beszélgetésükből, hogy ők gépszerelők. Öt nappal ezelőtt jöttek Pestről, hogy itt az egyik cégnél beüzemeljenek egy présgépet. Végeztek a melóval, meg is voltak velük elégedve. Ők, pedig úgy gondolták, mielőtt visszautaznak a honállomásra, csapnak egy görbe estét, netán éjszakát. – Nem volt olcsó, de megérte! – ezzel nyugtázta az alacsony, köpcös. – Egyszer élünk! – tette hozzá a colos és felemelte poharát. Aztán beszélgettek még egy darabig, pár embert meghívtak egy-egy italra, majd vidám hangulatban elhagyták az esti csata kiindulási helyét.
– Hirtelen csend ülte meg a kiskocsmát. Ez a látszat csend, vagy inkább eseménytelen napok, legalább egy hétig tartottak. Ekkor egyik délután bejött az „Őr” Jani. Egyedül volt, sört kért és szomorúan állt a pult mellett. – Lívia? – kérdezte tőle Péter a csapos kissé félénk színezetű hangnemben, mintha rosszat sejtene. Az „Őr” Jani továbbra is szomorú arcot vágott. Nehezen szólalt meg és csak annyit mondott: – Kórházban van! Nem is faggatták, úgy voltak vele, majd elmondja, ha akarja, de „Őr” Jani a hallgatásba burkolózott. Megivott még egy sört és szótlanul távozott.
Aztán napokig nem lehetett hallani Líviáról semmit. Sörös Mari újságolta, legalább három hét múlva, hogy találkozott vele az utcán. Most jött ki a kórházból, nagyon lefogyott. A májával voltak gondok, az orvos azt mondta neki: – Ha még élni akar, akkor egy korty italt sem szabad innia!
– Tilalmi listára került! – mondta egy régi törzsvendég. Ezen egyesek nevettek, mások kesernyés együttérzéssel felhördültek. De mindez csak eddig tartott. Az élet tovább pergett, néha még egyszer-egyszer megemlítették a nevét, főleg akkor, ha valaki sorozatos vodkába fojtotta bánatát. Annyi hír volt róla, hogy néha találkoztak vele az ÁBC-ben. Karján fonott kosárral, amely mindig le volt takarva egy babos kendővel.
Hat hónap múlva „Őr” Jani, a János, bejött a kiskocsmába. Sötét öltöny volt rajta és nagyon szomorú volt. Nem kérdeztek tőle semmit, mindenki tudta, vagy legalább is sejtette, hogy mi történhetett Líviával.
Hozzászólások