89 család lett ide a tanyavilágba kitelepítve. A kommunisták szégyene, hogy az öreg, magatehetetlen embereket is elvitték a kietlen tanyákra. Nem törődtek velük és az öregek lehetetlen körülmények között éltek. Én egy 85 éves néninek – akinek az első világháborúban meghalt a férje – segítettem a bevásárlásokban és a postáról elhoztam a rokonai által elküldött olvasnivalókat. Egyik jellemző embertelensége volt a kitelepítésnek a zsidó gyáros feleségével történt eset:
Bella néni
A kitelepítés egyik, talán legszomorúbb emléke ez az ódivatú, furcsa figura. Gazdag zsidó özvegyeként egy négyszobás lakásban lakott Budán. Naponta a hasonló életet élő barátaival kávéházakban, de leginkább a Vörösmarty téri Gerbeaud-ban üldögélt. Ott beszélték meg a világ dolgait és közben erősen dohányzott. Remegő kézzel egyik cigarettáról a másikra gyújtott rá. Kora meghatározhatatlan volt – talán úgy 50 éves lehetett. Ruhatárát tekintve pedig tényleg egy csudabogár volt. Általában fekete vagy sötétszürke, testreszabott selyemruhát hordott, a legnagyobb melegben is hosszú ujjú, magas nyakú kivitelben.
Az arca mindig vastagon be volt púderozva, és a szemöldökceruzát is állandóan használta. Beszéde, hanghordozása kicsit egy múltszázadból itt felejtett nagypolgári dáma, és egy pipiskedő elkényeztetett színésznő keveréke volt.
Őt is elérte a lakástulajdonosok és az akkori időkben gyanús elemeknek járó kitelepítési végzés. 1951-ben lekerült, levitték egy elhanyagolt tanyára, ahol természetesen nem tudta magát feltalálni. A környezete kihozott belőle egy erős depressziót, amely lappangó módon szerintem évek óta megvolt már nála.
Mi az ördögoldalon laktunk, Bella néni pedig az Iványi soron. Úgy ismertük meg, hogy amikor bementünk a faluba, elmentünk a lakhelye mellett. Ő ilyenkor kint ült a tanyaudvaron, a gémeskút melletti kispadon és fújta a füstöt, közben motyogott és semmibe néző szemmel tekintett a látogatójára.
Hozzak valamit a boltból? – kérdeztem tőle rendszeresen. A válasz egy kis töprengés után az volt, hogy drágám hozzál cigit és sósborszeszt, és ha marad a pénzből, akkor kenyeret – ezzel odaadott általában 50-60 Ft-ot. Amikor visszafelé jöttem, akkor is ugyanott találtam.
A kulák ember, akinél lakott, furcsa, szótlan figura volt. Ismereteim szerint alig beszélgettek egymással. Mint két sötét árny, úgy közlekedtek a tanyán. Én mindig, a már leírt fekete ruhában láttam. Magamban elneveztem a fekete özvegynek.
Más kitelepítettek is próbálkoztak vele, hogy oldják a magányát, de ő minden meghívást, közeledést elutasított. Nagy néha látták magányosan dagasztani a sarat, ilyenkor a boltba tartott. Lárvaszerű arca ma is sokszor megjelenik és valahogy még ma sem értem, hogy mit keresett ő a tanyavilágban – de odavitték. Aztán egy ködös, októberi napon megoldotta a problémáit. Éjszaka a fekete selyemsáljával felakasztotta magát. Búcsúlevelet nem hagyott, rokonai nem voltak, a falusi hatóság temette el. A kitelepítettek közül sokan elmentek a temetésére. Én gyermekként nem értettem, hogy mi oka lehetett az öngyilkosságra, de úgy éreztem, hogy Bella néni magányossága volt a rossz tanácsadó. A kilátástalan helyzetet, az igazságtalan kitelepítést csak később értettem meg.
A kitelepítettek mezőgazdasági munkát végezhettek, a nők a helyi tsz-be, a férfiak a közeli állami gazdaságba mentek dolgozni. Szomorú látvány volt a „PESTI” embert látni a földeken kapálni, aratni és kukoricát törni. Ezek a korábbi ügyvédek, katonatisztek, üzlet- és gyártulajdonosok, továbbá sok zsidó származású ember javarésze már nem volt fiatal, főként 50-60-70 évesek voltak. A tűző napon még soha nem dolgoztak, nem értettek a mezőgazdasági munkához. Sokszor, mint vízkihordó gyerek segítettem a munkájukat. Az alumínium kannám a mai napig megvan. 20-30 ember volt két brigádba beosztva és két 11 éves gyerek, jómagam és egy Jancsi nevű kitelepített fiú láttuk el őket vízzel. Ez azért nem volt egyszerű, mert az iható vizű gémes kút 1-2 km-re volt mindég a munkahelyektől. Higiéniáról nem beszélhetek, mert a kannának 1 fedele volt, és ez szolgált pohár gyanánt az egész társaságnak.
Amikor elérkezett az aratás és a cséplés ideje – az 1952-dik évet írták ekkor –, megjelentek a szíjhajtásos cséplőgépek, és ezek segítségével történt meg a betakarítás. A kulákoktól rekvirált – magyarul ellopott – cséplőgépek dolgoztak a határban. Egy cséplőgépet 6-8 ember szolgált ki. A kévevágó szerepét kaptam meg, „mint könnyű munkát”, de a cséplőgép toroknál kellett állnom, és borzalmasan szállt a por a levegőben. Lehet, hogy a későbbi kínlódásaimat, az asztmámat itt alapoztam meg.
Általában a pestiek megállták a helyüket a fizikai munkáknál, de nagyon kellett vigyázni az egészségre, mert orvos csak a falu határán túl volt. Endrődön volt a legközelebbi orvos, de oda tilos volt elmenni, mivel a község határát tilos volt elhagyni. Anyám lába visszeres volt, de orvos és orvosság hiányában sorozatban jöttek a trombózisok, a lábszárfekélyek. A későbbi életében az elkésett orvosi ellátás hiányában soha nem gyógyult meg a lába.
Télire a mi „Kulákunk” bement a faluba és így mi etettük az állatokat és gondoztuk a négy lovat. Egy napon „Pompás” a 6 éves herélt ló sétáltatás közben felkapta a fejét, én a hátán ültem, és bevágtatott velem az istállóba. Az istálló ajtaja alacsony volt éppen csak befért a ló. Ösztönösen mind a két kezemmel átöleltem a ló nyakát és rásimultam a vágtató ló nyakára. Éppenhogy befértem. Ez mentett meg, mert különben a fejemet szétroncsolja az ajtófélfa. Egész évi etetés, almozás és legeltetés után eljött a disznóvágások ideje. Szegény Panni és Peti elment a másvilágra A búbos kemence és a fal közötti zugban, a fülemet befogva töltöttem el a gyilkosság idejét.
(Következő rész: jövő kedden)
Hozzászólások