Az előző évadban mutatta be a Vígszínház Shakespeare Szentivánéji álom c. vígjátékát, majd a Hamlet c. tragédiáját. A Hamlet-előadás szövegkönyvét Forgách András és Vörös Róbert készítette, az előadást Eszenyi Enikő rendezte. (Nem ő játssza Hamletet, de ami késik, nem múlik!) A díszletet Antal Csaba tervezte, s a Látványtér 2017. szakmai kiállítás keretében elnyerte érte Az év díszlettervezője címet.
Nálunk kiváltképpen a Rendezői Színház uralkodik. Abban tehát semmi meglepő nincs, hogy az alkotók – a szöveget, a látványt és a játékstílust illetően is – nagyfokú szabadságot vindikáltak úgy Shakespeare-től, mint bármiféle tradíciótól. Ez formabontónak nem nevezhető, ez a Rendezői Színház obligát eredetisége. És Eszenyi Enikő fantáziája – se rendezőként, se színészként – nem nevezhető szegényesnek. Shakespeare egyébként is az a drámaköltő, aki – a Hamlet pedig az a darabja, amely – a legnagyobb mértékben inspirálja a szuverén feldolgozókat. De minthogy egy nagy költő és filozófus mellett egy zseniális színházi ős-ripacs is, már több mint 400 éve jól tűri a kései kollégákat.
A Vígszínház Hamlet-előadása a rendezőuralom mutatós és ízig-vérig modern produktuma. Arany János (1911-től a 2010-es évek elejéig általánosan elterjedt) szépséges műfordításából csak a szállóigévé vált töredékek maradtak meg a szövegben, s egyébként is alaposan meghúzták a textust.
Az előadást a látvány, a pazar és profi színpadi technika és a címszereplő dublőröket megszégyenítő akrobatikai képessége dominálja. Az egy hipermodern repülőtér földi irányítótornyát (ill. a fantáziánk kérdése, hogy micsodát) idéző, de mindent tudó üveg-acél díszleten, vagy a fölhúzott vasfüggöny küszöbén ifj. Vidnyánszky Attila (Hamlet) bravúros szer- és talajtorna-kunsztokat mutat be, s a hatást egy rock-koncert füstfelhői és hanghatásai dúsítják. Továbbá a zsinórpadlásról leeresztett katonai jármű, egy löveggel a tetején. Ebben érkezik idősb Hamlet szelleme, alias Claudius, alias Hegedűs D. Géza, majd a végén Fortinbrasként, de nem a légből, Gilicze Márta, hóttelegánsan, hófehér bőrkabátban, top-menedzserként. Ifj. Vidnyánszky Attila szó szerint üvegfalra mászik, ha kell, izmos, mégis filigrán figurája Petőfire emlékeztet, döbbenetes a mozgáskultúrája, és megható, hogy mennyit dolgozik. Kb. ezt produkálta A diktátor előadásában Chaplinként, és alig vártam, hogy Hamletként egy másik arcát láthassam. (A Chaplin-filmből készült A diktátort a POSZT versenyprogramjában láthatják is júniusban, és melegen ajánlom, mert nekem nagyon tetszett).
Ifj. Vidnyánszky alighanem szívesen el is játszaná Hamletet –, de hát ebben a koncepcióban azt sajnos nem lehet. A többi szerepet se nagyon, mert ebben a színpadra adaptált James Bond-filmben az ún. „drámai erőtér” nem létezik, a partnerkapcsolatok pszichológiáján, a szerepek közti belső feszültségen alapuló színészi játék lehetetlen. Ahol az említett látványelemek játszanak, ott a színész nem játszhat, legfeljebb csak illusztrálhat.
Egy akciófilm stíluselemeit fel tudtam fogni. De pl. a sírásó-jelenetben a Kútvölgyi Erzsébet, mint sírásó által előkerített egyre nagyobb koponyák rejtett üzenetét nem voltam képes: a néhai Yorick koponyája akkora, hogy Hamlet a fejére húzza. És a tócsa üzenetét se bírtam felfogni. A zenekari árok fele nyitott, benne vízzel. (Nem, nem Ophelia belefulladása céljából, ő hagyományosan, színen kívül fullad meg). De ezen a tócsán átvonszolják Hamletet, már nem rémlik, miért, hacsak nem azért, hogy vizes legyen. És a rátörő önvád közepette Claudius – miután pucérra vetkőzött, ám jótékonyan homályba borították – e tócsába térdel bele, hogy bűnbocsánatért imádkozzék. (Talán Ágnes asszony balladájára kellene asszociálnunk, Aranynak szánt csekély jóvátétel ez?)
Nem élcelődöm tovább. A színészi játékot, amiért én (elismerem: ósdi, primitív módon) elsősorban szeretek színházba járni, az így rendezett előadás jórészt megöli. Mégis igen jó Fesztbaum Béla (Polonius), és jó az egyetemi hallgató Réti Nóra (Ophelia). Erős és jó alakítás Hajduk Károlyé a színészcsapatból egyedüliként megjelenő Színész szerepében. Ő közvetíti az igazán aktuális üzenetet, és nem csak azzal, hogy trupp helyett egy szem magában maradt. Hanem mert elmondja József Attila Levegőt! c. versének nagy részét. Nyíltszíni tapsot kap. (S a színházi állapotok felületes ismeretében nekem jogosnak tűnt a vers és a taps.)
Summa summarum: az a benyomásom, hogy Eszenyi Enikő nem Shakespeare-ben nem bízott. Hanem ha nem akarja, hogy a Vígszínház csődbe menjen, akkor meg kell céloznia egy kötelező olvasmány célközönségeként az en gros beszervezett középiskolák kamaszait. (Az általam látott előadás nézőinek a zömét ők tették ki). Erről a generációról meg okkal hiszi, hogy egy ilyen előadást képesek, vagy hajlandók végigülni. (Mint egy vígjátékon, úgy mulattak az első részen, nem is volt nagy emberveszteség a szünetben, és nagy sikere volt az előadásnak). Mindenesetre a Hamlethez is csinálhatna a Vígszínház egy „Előadáshoz kapcsolódó oktatási segédanyag”-ot („itt letölthető”-t), amilyet a Szentivánéji álomhoz kínál.
Ifj. Vidnyánszky Attila és Réti Nóra
Fotó: Dömölky Dávid
Hozzászólások