Kovács Alexa | Interjú Róbert Katalinnal a 6 hét a világ című regénye kapcsán

Kultúra, művészet

Interjú Róbert Katalinnal a 6 hét a világ című regénye kapcsán

 

Kovács Alexa: Ez már az ötödik könyved. Milyen érzés, hogy ennyi történet van már hátad mögött? Helyez ez rád bármilyen nyomást, amikor új kéziratot kezdesz írni?

Róbert Katalin: Minél többet ír az ember, annál rutinosabb, de ha van némi hajlama a maximalizmusra, akkor a rutinnal együtt elkezdi egyre hamarabb észrevenni a hibákat, és egyre kevésbé szeretne olyan kéziratot kiadni a kezéből, amiben hibák maradtak. Úgy gondolom, kiadói oldalról is jogos elvárás lehet az, hogy az ötödik könyvére az író fejlődjön. Nyilván nincs tökéletes kézirat, meg hát a szerkesztőnek is kell hagyni cincálnivalót, de bizonyos hibákat már fel kell ismerni, ki kell tudni javítani. Na, hát ez a vélekedésem némi maximalizmussal vegyítve simán nyomasztó lehet, igen. És aztán, ha túlvagyunk az írási vagy szerkesztési szakaszon, jön egy másik izgalom, az olvasók miatti. Nem veszem készpénznek, hogy szeretni fognak mindent, amit leírok. Ugyanúgy szeretnék megdolgozni a szeretetükért most, mint az első könyvnél. Talán ez az érzés kell is ahhoz, hogy az emberben maradjon egészséges önkritika

K. A.: Írtál már útját kereső fiatalról, másságról, de volt, hogy úgy éreztem, felnyitottad a szememet. Hogy jött egy színházi történet ötlete? Te színházba járósnak neveznéd magad

R. K.: Igen, én gyerekkorom óta nagyon sokat járok színházba. Ehhez képest szinte nem is értem, miért „csak most” jött ez az ötlet. Mint a legtöbb regényötletem, ez is egy novella megírása után született, de ezúttal szinte semmilyen kapcsolat nincs a két történet között. Egyedül a rendező, Jani az, aki kedvesen átköltözött a novellából a regénybe, viszont egyben főszereplőből mellékszerepbe szorult egyetlen zokszó nélkül. Rendes fiú. Mindenesetre Nelli színházzal kapcsolatos érzései erősen hajaznak az én érzéseimre, sőt, a tapasztalatai, gyerekkori és középiskolás színházba járások is. Én sem csak az osztállyal mentem (ellenben az osztálynak szóló előadások szervezésében benne voltam), és én is nagyon sokszor jártam színházba már iskolásként is.

K. A.: A színház sokszor valóban olyan, mintha egy külön világ lenne, te mégis remekül írtad meg. Volt ebben segítséged? Beszélgettél olyanokkal, akik színházban dolgoznak? Esetleg bejutottál a színfalak mögé is?

R. K.: A nővérem dramaturg, ő volt a szaklektorom. Mivel elég sok éve hallok a munkájáról, életéről, volt egy alapvető képem. Ebben segített amúgy a Csak szex és más semmi című film és a Csak színház és más semmi című sorozat is, amik magyar színházakban játszódnak és meglehetősen pontosak (a javítás során azért kiderült, hogy néha lazábbak, mint egy átlagos színház).

Úgyhogy volt egy alapvető képem, aztán leültem a nővéremmel és néhány kulcspontot átbeszéltünk a háttérvilágról meg arról is, hogyan épülnek fel pontosan a próbák – hiszen ez adja a regény vázát. A háttérmunkákat végző karakterekről további interjúkból és videókból tájékozódtam. A végén meg a nővérem jól megmondta, mit néztem be.
Jártam színfalak mögött középiskolás koromban, és elmentem tavasszal a Katona József Színházba a Hosszúlépés keretében, de addigra a regény már készen volt, szóval az csak egy plusz buli volt. Amúgy a Molnár fizikailag nagyobb, mint a Katona.

K. A.: A címválasztásnak és Shakespeare „Színház az egész világ…” kezdetű idézetének van köze egymáshoz? (Vagy csak én gondolom túl… :))

R. K.: Nem gondolkodod túl, de az is igaz, hogy ezt most én sem gondolkodtam túl. Az első címötletemről egyértelmű volt, hogy nem lesz jó, azért elkezdtem felírni mindenfélét, és akkor ugrott be ez a 6 hét a világ. Biztos, hogy a színház az egész világ ott volt a fejemben, de nem tudatosan forgattam ki. Ez amúgy szerencsés. Eddig bármikor próbáltam tudatosan kiforgatott címet adni, azt elvetettük, mert túltoltam. (Lásd Ami a szemnek láthatatlan, amiből egyszerűen csak Szelídíts meg! lett.)

K. A.: A könyvben – értelemszerűen – sokszor előkerül Shakespeare Hamlet című drámája. Te szoktál drámákat olvasni? Esetleg van kedvenced?

R. K.: Mostanában már ritkán olvasok drámát, nyilván középiskolában volt a csúcs, de hát akkor kötelező is, ugye. Akkor összehasonlító elemzést is írtam Shakespeare-drámákról. A drámákban az a nehéz, hogy alapvetően színjátszásra írják őket. Ugyanakkor meg a színpadon már rögtön kapunk egy értelmezést – a rendezőét –, pedig sokféle módon lehet drámákat értelmezni. Ezért is szeretem megnézni ugyanazt különböző rendezésekben is. Nagyon változatos.

Shakespeare és Csehov nekem tényleg alap, Shakespeare-től nem olyan könnyű kedvencet választani, Csehovtól a Sirály egyértelműen a kedvencem. Továbbá én nagyon szeretem Martin McDonagh-ot (a drámáit és a filmjeit is) vagy éppen Tom Stoppardot is. Nem véletlen, hogy a regényben Stoppardot próbálnak – bár személyes kedvencem tőle az Árkádia.

K. A.: Annyi különböző étel jelenik meg a regényedben, hogy olvasás után kis híján nekiálltam palacsintát vagy brownie-t sütni. A te kedvenc süteményed/édességed szerepel a regényben?

R. K.: Tudom, tudom, ez egy gonosz, édességevésre buzdító könyv. A következő nem lesz ilyen, ígérem. Nelli a büfében eszik egy nagyon finom Sachert. Az az igazság, hogy én alapjáraton sosem érdeklődtem a Sacher iránt, viszont a közelben van egy kávézó, akiknek mandulalisztes Sacher-tortájuk van, és annyira finom, hogy én írás közben mindig arra a Sacherre gondoltam. Amúgy imádom a túró rudit is…

K. A.: Hősnőnk Nelli, már diploma után van, gyakornokként kerül a színházba, és igazi jellemfejlődésen megy át. Mit gondolsz, jót tesz a fiataloknak ez az átmeneti megoldás, hogy már nem kell igazán tanulniuk, ugyanakkor a munka szürkesége se szippantja be őket? Segít ez kitalálni, hogy később merre folytassák az életüket?

R. K.: Nem véletlen, hogy sokszor az egyetem végén kötelező a diplomához a gyakorlat. Szerintem ez egy fontos szakasz. A gyakornok vállán nyilván nem nyugszik még olyan sok felelősség, de ha jó főnök mellé kerül, kaphat a kávéfőzésnél komolyabb feladatot is, és beleláthat abba, hogy milyen az, amikor már felelőssége van az embernek. Munkamorált, munkaetikát menet közben lehet csak elsajátítani.

Mert lássuk be, a munka egy hatalmas váltás azoknak, akik nem dolgoztak egyetem mellett. Be kell osztani az időt, fel kell tudni mérni, mire vagyok képes, és kezelni kell azt, ha hibáztam. Mindenki hibázik, szóval sohasem ez a kérdés, hanem az, utána mit teszek. Én nagyon sokat tanultam a főnökeimtől, amikor elkezdtem dolgozni – szóval most ilyen jó főnökö(ke)t adtam Nellinek is, aki(k)től lehet tanulni.

K. A.: Ha lehetőséget kapnál egy színházi gyakornoki munkára, melyik területet próbálnád ki, melyik munka az, ami érdekel?

R. K.: Középiskolás koromban titkon szerettem volna rendezni. Ma valószínűleg inkább a szövegek felé mozdulnék el. De legjobb egy körforgó-típusú beosztás lenne, ahol sorra beleleshetnék pár hétre mindenki munkájába.

K. A.: Az eddigi regényeidben macskák szerepeltek. Most váltottál, kutya lett. A madarak azt csiripelték, a következőben meg lovak lesznek. Mondhatom, hogy az állatok-a-történetben amolyan róbertkatis jellemző lett?

R. K.: Vannak az új kéziratban lovak, de azért le kell szögeznem, hogy alapvetően közlekednek velük a szereplők, szóval nem ez az új lovas regény, amire a lovak szerelmesei várnak. Van egy másik állat amúgy, akinek nagyobb a szerepe, és nem kutya, nem is macska. Lehet izgulni. 😉

Nem szeretném kötelező elemnek használni az állatokat, de nagyon sokszor tényleg itt vannak az életünkben, úgyhogy ha úgy érzem, passzol a történetbe, bele fog kerülni. Ma már sok olyan munkahely van, ahová lehet állatokat is vinni, szóval talán nem olyan nagy szám a „színházi kutya”, aki lényegében ott él a büfében, amikor a gazdája dolgozik. De mivel középiskolás koromban hallottam egy ilyen kutyusról, szerettem volna róla megemlékezni.

K. A.: Én minden férfi karaktered szeretem, de állítom, hogy a két K. M. zseniális lett, imádtam, hogy ennyire ellentétei egymásnak. Hozzád ki áll közelebb: Máté vs. Milán? Talán ma már előbbi típusú (értsd: aranyos, kedves, türelmes, segítőkész) pasit nehezebb találni, te erről mit gondolsz?

R. K.: Hát, nem tudom, mennyire árulkodó ez olvasóként, de én Mátét nagyon-nagyon szeretem. Milán hátterére sokkal kevésbé látunk rá, inkább csak a regény vége felé villan fel, hogy benne több is van, mint ez a primadonna-szépfiú, amit mutat. De ha az a kérdés, kivel randiznék, akkor Milánt várom szeretettel edzésre, motiváló (meg szép látvány) lehet, és Mátéval mennék el randira.

Szerintem ők mindketten „modern” férfitípusok, mert a kinézetére ennyire ügyelő pasi, vagy legalábbis ezt nyíltan kimondó, viszonylag új a társadalomban (Milán eléggé metroszexuális), és az, hogy egy fiúnak nem kell macsónak lennie, hanem leveheti a lányt a kedvességével a lábáról, szintén furcsának tűnt volna mondjuk a hetvenes-nyolcvanas években. Úgyhogy én hiszek abban, hogy léteznek Máték.

K. A.: Bevallom, engem teljesen elvarázsolt ez a világ, amit felépítettél. Várható folytatás, visszatérünk a jövőben a Molnárba? Mondjuk más karakterek főszereplésével?

R. K.: El tudok képzelni olyan történetet, ami mondjuk Dittára fókuszál, mert az ő karaktere és kapcsolata(i) bőven adnak lehetőséget. Igazából, ha nagy az érdeklődés, simán neki is állhatok, de most éppen nem ezen dolgozom.

K. A.: Dolgozol jelenleg valamin? Ha igen, elárulhatsz róla információt?

R. K.: Persze, az író ír. Néha még csak tervez, de én általában előre tervezek fejben valamit, miközben írok olyasmit, amit meg előtte terveztem. Úgyhogy igen, dolgozom egy történeten, ami romantikus és olyan témával foglalkozik, ami engem már nagyon régóta érdekel. Sok szempontból más, mint az eddigi írásaim (például nincs benne macska és kávét sem isznak benne, egyetlen kortyot sem), sok szempontból persze hozza azt, ami tőlem megszokott. Izgulok miatta, és mint ilyenkor általában, óvatosan bánok az infókkal. De várom, hogy mesélhessek majd róla.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Interjú Róbert Katalinnal a 6 hét a világ című regénye kapcsán”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés