A Kugyelka-féle halboltról nem zengtek ódákat a környéken. Az, hogy a neve mégis fennmarad az utókor számára, az egykori csehszlovák jégkorongválogatott csatártriójának köszönhető. A Kugyelka, Poszpisil, Maszarik támadósor móresre tanította a Szamurájt. Erről viszont ódákat zengtek a környéken.
Az öreg Kugyelka nem kifejezetten jól menő trafikot üzemeltetett Budapest egyik külső kerületének mellékutcájában. A pénz, ha nem is dőlt, azért csurrant-cseppent annyi, amivel ki tudta egészíteni nevetségesnek nevezhető nyugdíját. Az öreg sohasem panaszkodott, ahhoz a generációhoz tartozott, amely már sok mindent megélt. Ült egész nap a hat négyzetméteres boltjában, ha jött valaki, kiszolgálta, ha nem, akkor nem. Életfilozófiája roppant egyszerű volt. Élni és élni hagyni. Ezt hallotta valahol, és ugyan soha semmit sem lopott el, úgy gondolta, hogy ez egyszer kivételt tesz.
Egy verőfényes nyári napon azonban levelet hozott a postás. Kugyelka előkereste szemüvegét, nyugodtan végigolvasta a levelet, megcsóválta a fejét, majd kiállt apró boltja elé és magából kikelve a nagyvilág tudomására hozta, hogy: EZT NEKTEK! Mivel az utcán elhaladó embereket nemigen érdekelte az ő problémája, meg negyedóra alatt be is rekedt, jobbnak látta, ha árnyékba húzódik. Visszament a trafikjába és tiszta erőből bevágta az ajtót. Aztán elővette a telefonkönyvet és felhívta a legközelebbi üvegest. Az megígérte, hogy azonnal jön.
Míg várakozott rá, összeseperte az üvegtörmeléket, majd kitette maga elé a fáradságos munkával, saját kezűleg megvonalazott spirálfüzetét. Még hogy pénztárgép. Egy vagyonért. Dörmögte az orra alatt. Itt van minden, feketén-fehéren. Egy doboz arany Marlboró. 1100 forint. Még hogy pályázat. Hát mit áruljak, aranyhalat? Ha egyszer a cigarettát veszik. Ezen megint felidegesítette magát és mivel az üveges sem érkezett meg, újra kiállt az utcára egy negyedórára. Mikor ezzel is megvolt, bement és óvatosan becsukta az ajtót. A négyből egy üvegtábla épen maradt.
Eltelt néhány nap, mire Kugyelka kidolgozta ördögi tervét és már nem feketén, csak sötétszürkén látta a világot. Ha ti így, akkor én is. Gondolta. Ha nem kell az adóforintom, akkor nem kaptok egy buznyákot sem. Másnap felmondta a vállalkozást. A cigarettát gyorsan eladta, de a gumicukor meg a rágógumi nem kellett a kutyának sem, mert a szemben lévő élelmiszerboltban sokkal olcsóbban lehetett kapni. Nem tudta, mit kezdjen velük. A gumicukortól elvásott a még megmaradt két foga, a rágógumi meg kilazította a protézisét, ezért úgy döntött, hogy az egész hóbelevancot kidobja. Ott állt az üres boltban, csak néhány polc, egy asztal és egy szék maradt. Legalább nem fognak semmit ellopni, gondolta, mert az üveges azóta sem jött.
Azonban volt egy bökkenő. Az ördögi terv csak idáig volt kész. Kugyelka tudta, hogy a nyugdíja épp az éhenhaláshoz elegendő, valami bevételi forrás után kell néznie. Az üzlethelyiség egy lebontásra ítélt bérház földszintjén állt. Az épületet már rég kiürítették, ő volt az egyetlen bérlő, de neki sem kellett bérleti díjat fizetnie, ugyanis a tulajdonos épp rendes szabadságvesztését töltötte. Kugyelka bízott benne, hogy még sokáig fogja élvezni az állam vendégszeretetét. Addig is lehetne valamit kezdeni ezzel a helyiséggel. Morfondírozott. Persze most már feketén, ahogy ez nálunk szokás. Hiába, haladni kell a korral!
Töprengett egy darabig, de mivel semmi épkézláb nem jutott eszébe, úgy döntött, hogy amíg az ördögi ötletet nem követi a korszakalkotó ötlet, nekiáll a kirakaton lévő, már nem aktuális matricákat lekaparni. Ehhez a feladathoz egy életlen spaklit választott, azonban ezt a döntését később megbánta. A dohányáruk felirat eltávolítását az „n” betűnél kezdte, de ez sem bizonyult helyes döntésnek. Ugyanis ez a betű pont a kirakat közepén volt és olyan erősen kellett nyomni az életlen szerszámot, hogy az üveg egy hatalmas reccsenéssel másodpercek alatt kitört. Kugyelka kizuhant az utcára, feküdt egy darabig a szilánkok és a vele mit sem törődő járókelők között, majd miután eljutott a tudatáig, hogy életben van, elkezdte felmérni a károkat.
Nem volt nehéz megállapítani, hogy a kirakatüveget csak hosszas, kitartó munkával lehetne összeragasztgatni. Úgy érezte, hogy ehhez az ő hátralévő élete nem lenne elegendő, ezért rövid töprengés után a gondolatot elvetette. Feltápászkodott és magát vette szemügyre. Apró karcolásokkal megúszta a dolgot. Isteni szerencse, gondolta és az is eszébe jutott, hogy tulajdonképpen még jól is járt, mert nem kell lekaparni a feliratokat és elég lesz egy kiszállási díjat fizetni az üvegesnek. Máris hívta és bemondta a méretet. Az üveges megígérte, hogy azonnal jön. Kugyelka összetakarított, majd három órai várakozás után hazaindult. Ez egy szerencsés nap, gondolta, ahogy komótosan, a melengető nap sugarait élvezve a lakása felé tartott. Kezdett újra felülkerekedni alapvetően optimista természete.
A következő nap csak annyi változás történt, hogy a nyitott kirakaton keresztül valaki ellopta a széket és az asztalt. A polcokat nem vitte el, mert a falhoz voltak csavarozva és azzal, ha keveset is, de dolgozni kellett volna. Kugyelka tudta, hogy a polcok biztonságban lesznek, még akkor is, ha odakészít egy csavarhúzót, ezért egyéb elfoglaltság hiányában hazament. Egy darabig lődörgött a lakásban, nem volt hozzászokva, hogy napközben otthon legyen. Aztán az aranyhalait kezdte el etetni a maga készítette haleleséggel, mikor lecsapott rá a korszakalkotó ötlet. Kugyelka bácsi majdnem hanyatt esett, alig tudott megkapaszkodni az egyik akváriumban.
Eladja a dögöket. Határozta el és máris munkához látott. Papírt, ceruzát vett elő és üzleti tervet készített. Mivel fogalma sem volt, mibe kerül egy aranyhal manapság, darabját ezerötszáz forintra taksálta, majd elkezdte megszámolni a halakat. Ez nem bizonyult egyszerű feladatnak, mert folyton odébb úsztak. Ki kellett eszelni valami megoldást. Persze, fazék! Pattintott Kugyelka az ujjával és máris hozta az ötliteres fazekat meg a tésztaszűrőt a konyhából. Nem kellett két óra sem és az üzleti terv készen állt. Hatvankilenc termetes aranyhal szorozva ezerötszázzal. Jó kis pénz.
*
Kugyelka öt éve tartott aranyhalakat. Úgy kezdődött, hogy látta a tévében „A hal neve Wanda” című filmet. Mivel a memóriája már nem volt a régi, másnap nem emlékezett a Kürti-lányra, aki annyira tetszett neki. Csak a halak meg az akvárium maradt meg. A film címét kikereste a tévéújságból. Wanda. Töprengett. Nem tudta, mi az, de a címből arra következtetett, hogy egy név. Neki kell egy ilyen Wanda, hasított belé a gondolat. Egy társ öreg napjaira, akivel megoszthatná gondjait, akihez szólni lehet. Még kábult fejjel nyakába vette a várost és betért az első halboltba, ami útjába akadt. Egzotikus halak. Ez állt a bolt kirakatában.
Kugyelka nem igazán tudta, mit jelent az egzotikus szó, de tetszett neki. Hosszasan nézelődött, majd az eladóhoz fordult és megkérdezte, hogy melyik hal a Wanda. Az eladónak fogalma sem volt, miről beszél az öregúr, de vérbeli kereskedő lévén, azonnal rávágta. Egy teleszkópszemű aranyhal, nagyon gondos tartást igényel, de meghálálja a törődést. Kugyelka máris előkészítette a kétszáz forintot, a hal méretéből indult ki. Aztán rábökött a tízliteres gömbakváriumra és még egy ezrest halászott elő a pénztárcájából. Az eladó azt mondta, hogy ez így nem lesz jó.
Kugyelka megtudta, hogy a halak társas lények. Vett még egyet. Legyen két lány, közölte az eladóval. Nem szeretném, ha elszaporodnának a lakásban és poloskairtót kellene hívjak. Az eladó állította, hogy két lányt halászott ki, ez később nem bizonyult helytállónak. Kugyelka bácsi azt sem értette, miért beszélték rá, hogy két ilyen kis aranyhalnak vegyen egy kétszáz literes akváriumot, meg mindenféle levegőztetőt és egyéb ki tudja, micsodát, de mivel a vitatkozás nem volt erőssége, kivett negyvenezer forintot egy bankautomatából és kifizette a vételárat. Taxit hívott és elégedetten hazavitte a zsákmányt. Eltartott egy darabig, mire az akváriumot az ötliteres fazékkal telehordta. Nem is volt olyan drága, gondolta végül, miközben párás szemmel nézte Wandát. Meg azt a másikat, amelyiknek nem tudta a nevét.
A halakhoz kapott papírból azt is megtudta, hogy az aranyhal mindenevő. Pont, mint a disznó, gondolta Kugyelka és bontott egy lóbab konzervet, amit a kamrában talált, hogy az első vacsorát Wandának, meg annak a másiknak, felszolgálja. Bár a babszemek a halak méretének egynegyedét tették ki, a két hal tizenkét másodperc alatt mindent felzabált. Kugyelka stopperral mérte a harmincéves Casio kvarcóráján. Szegénykéim, biztos halálra voltak éheztetve, töprengett. Aztán átfutott az agyán, hogy a konzerv százhúsz forintba került. Kugyelka, mióta megtanulta a szám- és betűvetés alapjait, jó számtanosnak hitte magát és rögtön kiszámolta a Casión. Százhúsz forint osztva tizenkét másodperccel. Egy év hány másodperc? Töprengett. Ötszázezernek tippelte, mivel tényleg jó számtanos volt. Elképedve nézte az óra számlapját. Ez így nem fog menni. Diétát kell kidolgozni nekik, határozta el magát és máris indult a nem messze lévő iskolai könyvtárba. Kivette az összes, szám szerint kettő, fogyókúrával foglalkozó szakkönyvet. Így is feltűnést keltett az ötvenhárom kilós Kugyelka a hóna alatt két, lexikon méretű fogyókúrás könyvvel. A könyvtáros kisasszony el is mesélte otthon, vacsora közben a férjének a szokatlan jelenséget.
Egyáltalán nem meglepő, hogy a két szakkönyv semmiféle felvilágosítást nem nyújtott táplálkozási kérdésekben, ezért Kugyelka úgy döntött, hogy a saját kútfejéből indul ki. Ha sokat esznek, olcsó kell legyen az étel. Erre a következtetésre jutott. Este tíz után összeszedte a nem messze lévő cukrászda kidobott süteményeit és a zöldséges elfonnyadt répáit a kukából, majd hazavitte és bedobta az akváriumba. A halak a répát csak bökdösték, játszottak vele, mint macska az egérrel. Ez jutott Kugyelka eszébe. A dobostorta sem aratott különösebb sikert, többször is körbeúszták, az öreg már alig várta, hogy mikor csapnak le rá, mint karvaly a kiscsibére. De semmi. Kugyelka elunta magát és a saját vacsorája után nézett. Spenót, bundáskenyér, jutott Kugyelka bácsi eszébe és kicsordult a nyála.
Mikor megvacsorázott, visszament az akváriumhoz. A répa érintetlenül úszott a víz tetején, de a dobostorta már apró darabokban színezte barnára az akvárium korábban oly tiszta vizét. A halakat sem lehetett látni. Kugyelka indult az ötliteres fazékért és átkozta magát, hogy ilyen ostoba volt. Le kell cserélni a vizet, ismételgette magában, ahogy a fazekat kereste a kamrában. Mire visszaért, a víz sokkal tisztábbnak tűnt és olykor felbukkant az egyik hal is az akvárium üvege mellett. Méltóságteljesen úszott néhány másodpercig, majd hirtelen nekiiramodott, mint egy megvadult cápa a fürdőzők között, és eltűnt a barna víz homályában. Az öreg lenyűgözve nézte az eseményeket. Talán egy fél óra telt el és az akvárium vize ismét olyan tiszta volt, mintha Kugyelka az ötliteres fazékkal lecserélte volna. Az öreg leült a fazékra, megtörölte a homlokát és elkezdett töprengeni.
Oda lyukadt ki, hogy a dobostorta nem fér be egy hal száján. Sem egy répa. Ráadásul a jószágoknak nincsen keze, amivel megragadhatnák az eleséget, hogy egy jóízűt harapjanak bele. Ugyan Kugyelkának volt keze, de ez a jóízű harapás nála sem működött. Fogak hiányában. Persze a halaknak még annyi foga sem volt, mint Kugyelkának. Ez volt a konklúzió másfél óra múlva. Az öreg felállt, kihalászta a répadarabokat, bedobta a fazékba és visszaindult a konyhába. Egy répát lereszelt a kislyukú sajtreszelőn, majd villával összenyomkodott egy sarokházat és a remekművet az akváriumba kanalazta. Feszülten várakozott a stopperral a kezében. Wanda indult először támadásba, tett egy kört, majd, mint egy oroszlán a sebesült gazellára, lecsapott. A másik azonnal követte. A két hal tizenkét másodperc alatt felfalta zsákmányát. Kugyelka elégedetten csapott jobb öklével a bal tenyerébe. Az évek során az öreg kitapasztalta, hogy a mignon, krémes, rigó jancsi és a lereszelt fonnyadt répa, penészes krumpli keveréke a halak kedvenc eledele.
Öt év alatt a két lányhal roppant termékenynek bizonyult. Kugyelka nem volt a biológia nemzetközileg elismert tudora, de ez neki is feltűnt. A maga készítette haleleségre gyanakodott. A kétszáz literes akváriumot követte még négy. A halak egyre többen lettek és, az eleségnek köszönhetően, gondolta Kugyelka, a néhány centis halak húsz centinél is nagyobbra növekedtek. A legnagyobb Wanda volt. Ideje megszabadulni a többitől, csapott le Kugyelkára a zseniális gondolat. Ez volt a korszakalkotó terv. Wanda szemébe nézett és elindult a tésztaszűrőért. Kihalászta, majd betette a fürdőkádba és kézmeleg vizet csorgatott rá. Itt fogsz lakni, amíg az egyik akvárium fölszabadul, közölte vele elcsukló hangon. Aztán hirtelen a homlokára csapott és kihalászott Wandának egy társat. Remélem, ez is lány, futott át az agyán. Vagy talán Wanda fiú?
*
Másnap reggel telefonált az üveges, hogy a helyszínen van, délre kész lesz a munka, jöjjön az öreg fizetni. Kugyelka elővett a párnacihából harmincezer forintot, gondolta, ez elegendő lesz, aztán a telefonkönyvből kikereste a legolcsóbb és leggyorsabb költöztető céget. Legalábbis a hirdetés ezt állította és Kugyelkának semmi oka sem volt ebben kételkedni. Felhívta őket, elmondta miről van szó. Három hét múlva tudnak jönni, duruzsolta egy bájos női hang. Ha hamarabb kell, némi felárért holnap reggelre is vállalhatják. Az öreg az utóbbi megoldást választotta, majd letette a telefont. Elindult kifizetni az üvegest.
Saját kirakatát először nem ismerte meg, kétszer is elsétált mellette, aztán végül a bolt előtt parkírozó üvegszállító furgon vezette nyomra. Ekkor lépett ki az üveges a bolt ajtaján és széles mosollyal közölte, hogy már az új trafikrendeletnek megfelelően készítette el az üvegtáblákat, betekintésgátló fóliával. Így nem kell később a fóliaragasztásért kiszállási díjat fizetni, veregette meg Kugyelka vállát. Az öreg elmondta, hogy nem trafik lesz, csak trafik volt. Az üveges széttárta a karját. Ezt hamarabb kellett volna mondani, a fóliát nem lehet leszedni. Állapította meg némi habozás után, majd átnyújtotta a számlát. Kugyelka elővette szemüvegét, megnézte az összeget, majd nyugodt léptekkel átsétált az utca túloldalára a bankautomatához. Kivett száznyolcvanezer forintot és odaadta az üvegesnek. Az megköszönte, kezet nyújtott, majd beült a furgonjába és elhajtott. Kugyelka sokáig nézett utána feltartott tenyérrel, aztán ökölbe szorította a kezét és néhányszor megrázta a furgon után maradt büdös gázfelhő felé. Az üveges még a visszajáró négyezerötszáz forintról is megfeledkezett. Az öreg bement a boltba és kezébe temette az arcát. A bankszámláját épp most nullázta le.
Másnap reggel, az ígéretnek megfelelően a szállítók meg is érkeztek. Az a néhány órai késés a pesti forgalmi dugóknak köszönhető, tájékoztatta Kugyelkát egy nagydarab, nem egészen fehér bőrű illető, aki nemes egyszerűséggel Sittesként mutatkozott be. Az öreg első benyomása nem volt éppen kedvező a négyfős társaságról, már csak abban bízott, hogy a halak épségben megérkeznek a rendeltetési helyükre. Osztott-szorzott. Harmincezer a párnacihából, a bankszámlán egy havi nyugdíjnak megfelelő hitelkeret, azaz negyvenkétezer háromszázhúsz forint. Kugyelka nem volt az a kimondottan dörzsölt üzletember, nem csoda, hogy hibát követett el. Mielőtt a férfiak munkához láttak volna, megkérdezte, hogy mibe fog ez az egész kerülni. Mert ő csak maximum hetvenezret tud fizetni. Sittes épp a szivattyút vitte volna be a fürdőszobába, hirtelen megállt és letette a földre. Intett a társainak, összedugták a fejüket, majd Sittes sétára indult a lakásban. Rábökött a faliórára, ami még Kugyelka nagyapjáé volt, majd a dohányzóasztalon lévő ezüst zsebórát kezdte tanulmányozni. Jól van tata, ezt a kettőt hozzácsapjuk és áll az alku, mondta, miután alaposan körülnézett. Kugyelka széttárta a karját.
Az öreg előzetes várakozásával ellentétben a társaság roppant profinak bizonyult. Minden téren. A halakat egy speciális hálóval kihalászták és vödrökben kihordták a szállítóautón lévő víztartályba. Az akváriumokat pillanatok alatt kiürítették egy nagyteljesítményű szivattyú segítségével. Pedig Kugyelka már előkészítette az ötliteres fazekat, majdnem átesett rajta, mikor rohant kimenteni Wandát és társát a fürdőkádból, nehogy a vastag sugárban ömlő víz kárt tegyen bennük. A pincéből felhozták a kiszuperált kerti asztalokat, nem kellett fél óra, minden a kocsin volt. Sittes intett az öregnek, hogy igyekezzen, az idő pénz. Kugyelka közölte, hogy ő gyalog megy, hisz a bolt itt van a sarkon túl, a második ház. Nyitva van, mire végeznek, ő is ott lesz. A költöztetők elindultak, ám ekkor Kugyelka eszébe jutott, hogy talán neki is velük kellett volna mennie. Vajon ott lesznek? Kugyelka elhessegette a gondterhes gondolatokat, alapvetően bízott az emberekben. Bezárta az ajtót és elindult. A lépcsőházból visszafordult, újra kinyitotta az ajtót és hóna alá csapta az ötliteres fazekat. Persze, az üzletben nincsen víz.
Na ugye! Mondta magában Kugyelka, mikor befordult a sarkon és megpillantotta a bolt előtt álló autót. Az emberek jók. A világ alapvetően rendben van, ami meg nincs, majd az is rendbe jön. Igaz, hogy egy fillérje sem maradt, de az öreg teljes szívével hitt benne, hogy a sorsa újra jóra fordul. Abban még inkább, hogy azok, akik folyton keresztbe tesznek, nem győzhetnek végül. Az igazság mindig felülkerekedik. Pedig Kugyelka ekkor még azt sem tudta, hogy ki a Szamuráj.
*
Szamuráj még csak néhány hete költözött a környékre, de a helybéli üzlettulajdonosok már rettegték a nevét. No, nem mintha ő is üzletember lett volna. Legalábbis nem a szó klasszikus értelmében. Az, hogy idevetette a sorsa, a tizenkilenc éves Prohászka gyereknek köszönhető, aki az elhunyt édesapja utáni örökségből épp ebben a lepukkant kerületben próbálta megalapozni felnőtt, az anyai szeszélyektől mentes életét. Szamuráj ezért az információért százezer forintot fizetett egy jólszituált pesti ügyvédnek, bár a fizetés nem tartozott a szokásos, hétköznapi elfoglaltságai közé. A fiatalember lakást vásárolt egy málladozó homlokzatú társasházban. A költözéshez nem kellett külső segítséget igénybe vennie, a sporttáskát és a konyhából kölcsönvett hokedlit villamoson hozta. Roppant boldogan üldögélt aprócska lakása nappalijának parkettáján. A szóba jöhető feleségjelöltek kilétén töprengett, mikor megszólalt a csengő. Csak nem egy angyal? Gondolta.
Az angyal egy másfél mázsás, kopasz, malacszemű ember volt, bőrcsizmában és Motörhead feliratú kikaros pólóban. A Prohászka gyereknek nem kellett betessékelnie, a Szamuráj rögtön otthon érezte magát. Ment egy kört a lakásban, majd egy tockossal nyílvánította ki, hogy a lakás bútorzata kívánnivalókat hagy maga után. A fiatal Prohászka majdnem hanyatt esett, de a Szamuráj ekkor kiosztott egy sallert, így visszanyerte egyensúlyát és pislogva nézett vendégére. Szamuráj leült a hokedlire, majd mosolyogva a konyhakőre mutatott. Nem volt mit tenni, a fiatalember is leült és feszülten várta a folytatást. A nagydarab kopasz megvakarta mellközépig érő, rőtvörös szakállát és hosszasan bámulta az ég ragyogó kék színét az ablakon keresztül. Mert alapvetően békés természetű, melankolikus beállítottságú volt.
Szamurájnak, épp mint Kugyelkának, volt életfilozófiája, és eszerint is élt. Ami jár, az jár. Így tartotta. Ami meg nem, az is. Vallotta. Türelmesen elmagyarázta az ifjú Prohászkának, hogy még nem kellene elköltöznie a szülői házból. Drága édesanyja szíve megszakadna, ha egyetlen gyermeke cserben hagyná, nem gondoskodna róla öreg napjaiban. Azonkívül még éretlen önálló háztartást vezetni, csak szét kell nézni a lakásban. A Szamurájnak volt meggyőző képessége, ez kétségtelen. Az élet iskoláját járta és nyugodtan állíthatjuk, hogy ebben az iskolában kitűnő tanuló volt. Érvei gyorsan, hatásosan értek célt, pont úgy, mint a pofonjai. A Prohászka gyerek összepakolta sporttáskáját és épp indulni készült, mikor a Szamuráj felhívta a figyelmét egy lényeges körülményre. A mama már öreg és az időseket könnyen érheti baleset. Prohászka jó fiú volt, nem tett feljelentést.
Másnap délelőtt a Szamuráj rosszkedvűen ébredt. Hátfájását, amit a kemény parkettán töltött éjszakának tulajdonított, csak másnapossága múlta felül, ami viszont az elfogyasztott egy liter Sztolicsnajának volt köszönhető. A Szamuráj nem volt különösebben igényes ember, de úgy érezte, hogy itt az ideje az alapvető életfeltételeiről gondoskodni. Elindult a környék felfedezésére. A kerületben épp lomtalanítás folyt, és ahogy kilépett a nagykapun, négy bőrdzsekis, punkfrizurás fiatalt pillantott meg. A Szamuráj egész szívéből utálta ezt a típust, viszont az a tény, hogy épp egy kinyitható kanapét próbáltak betuszkolni egy furgonba, megállásra késztette. Odalépett hozzájuk és elővett ötvenezer forintot. Némi alkudozás után megállapodtak százezerben és a négy punkfrizurás fölküzdötte a kanapét Szamuráj lakásába, a második emeletre. Tulajdonképp szerencséjük volt, mondta egyikük később a furgonban, ahogy a beszakadt orrpirszingjét próbálta kihalászni eredeti rendeltetési helyéről. Lehetett volna rosszabb is, válaszolta egy másik, miközben a tenyerén fekvő szemfogát tanulmányozta.
A Szamuráj kedvelte a házikosztot, ezért Zsuzsi kifőzdéje mellett döntött az étkezés tekintetében. Még aznap déltájt meg is érkezett Zsuzsihoz és rendelt egy zóna borjúpörköltet, a felszolgáló kisasszony legnagyobb meglepetésére. A lány azonnal közölte ezt a tényt a főnökével, mint, legalábbis szerinte, szokatlan jelenséget. Zsuzsi, aki az ötvenes évei közepén járó, kissé molett férfinak bizonyult, maga vitte ki a rendelést. Ez hiba volt. Nem kellett negyed óra sem a nem túl forgalmas kifőzde egyik hátsó asztalánál és a Szamuráj meggyőzte Zsuzsit az egészséges táplálkozás üzlettulajdonosok számára is egészséges módjáról. A Szamuráj rendelt még néhány zónapörköltet, majd egy bőségesen megrakott, Zsuzsi kifőzde felirattal ellátott ételhordóval távozott.
*
Kugyelka bácsit elkeserítő látvány fogadta a boltjában. Az öt akvárium a falak mentén sorakozott, gondosan elrendezve az öt kerti asztalon. Ebben nem volt hiba. A halak, nagyjából egyenletesen elosztva az akváriumokban, készen álltak a vásárlók siserehadának fogadására. Még ez is rendben lett volna. Azonban víz hiányában csak tátogtak és eszeveszett táncot jártak, hogy mielőbb kiszabaduljanak szorult helyzetükből. Néhányuknak sikerült is a halálugrás és a betonpadlón folytatták haláltusájukat. Kugyelka könnyes szemmel nyújtotta át a hetvenezret, meg az ezüst zsebórát Sittesnek. Az antik falióra már a kocsin volt. Az öreg megindult az utca sarkán lévő közkúthoz az ötliteres fazékkal, ám ekkor Sittes a vállára tette a kezét és megcsóválta a fejét. A négy férfi mozgásba lendült, hozták a szivattyút, a cső egyik végét az egyik akváriumba tették, a másikat az autón lévő víztartályba. Sittes bekapcsolta a szivattyút, majd újra megveregette Kugyelka vállát és rágyújtott. Néhány mély slukkot leszívott, majd megállapította, hogy nem történt semmi említésre méltó. Az üzletben nemcsak víz nem volt, áram sem.
Sittes nem volt az az ember, aki nem dolgozik meg a jó pénzért. A bolt előtt álló kandeláberhez ment, egy Kugyelka által nem beazonosítható eszközzel pillanatok alatt kinyitotta a villanyoszlopon lévő szekrénykét, majd két vezetéket pusztakézzel kirántott belőle. A környéken rögtön elment az áram. Sittes az egyik vezetékre ráköpött, nem történt semmi. Kugyelka lemondóan megindult az ötliteres fazékkal, mikor a szivattyú beindult. Szakember az szakember, olvasta ki Sittes szeméből, ahogy visszafordult. Ha az öt akvárium nem is telt meg csurig vízzel, de azért annyi jutott mindegyikbe, hogy a halak túlélhették azt a néhány napot, amíg Kugyelka az ötliteres fazékkal befejezte az akváriumok feltöltését.
A vízkérdés ezzel megoldódott. A halak majd gyorsan gazdára találnak, gondolta Kugyelka, az örök optimista. Azonban az áramkérdés sem bizonyult elhanyagolhatónak. A halak egy idő után, a vevők elmaradása miatt, megint tátogtak és szükség lett volna a levegőztetőre. Az öreg nem gondolta, hogy megismétli Sittes haláltmegvető mutatványát a kandeláberrel. Nem az vert gyökeret a fejében, hogy esetleg agyonüti az áram, inkább attól félt, hogy az erős rántástól az oszlop fog ráborulni. Kugyelka más megoldást eszelt ki. Otthonról elhozta a rég ellopott biciklije mementóként megmaradt pumpáját, melyet csak ezért nem dobott ki, mert évekig bízott benne, hogy a rendőrség előkeríti a tolvajt, majd a bíróság megbünteti tettéért a gazembert. Mivel a társadalom és az államapparátus nem Kugyelka ízlése szerint volt berendezve, nem így történt, és végül az öreg megfeledkezett az egészről. Viszont a pumpa most újra elnyerte méltó helyét a huszonegyedik század kiismerhetetlen világában. Gondolta Kugyelka, miközben időnként nyomott néhány millibár oxigént a halaknak és azok ettől láthatóan jobban érezték magukat.
Persze az áramkérdésnek más következménye is volt. Az üveges leragasztotta a kirakatot betekintésgátló fóliával, ami persze a kitekintést is akadályozta. Legalábbis Kugyelka bácsi számára, akinél az egészségügyi ellátó rendszer nem tudta eldönteni, hogy közel-, ne adj isten távollátó-e. Ezért speciális szemüveget kapott, ahol a saját belátására bízta az orvosi szaktudomány, hogy mikor hova akar látni. Kugyelka nem igazán uralta a kezébe hullott lehetőséget, leginkább nem látott semmit. Különösen nem, ha félhomály volt. Azt a megoldást találta ki, hogy a petróleumlámpával fog világítani, melyet szintén a nagyapjától örökölt, de az, valami különös oknál fogva, elkerülte Sittes figyelmét a költözéskor. Mikor az ajtó felett lévő csengettyű jelzi, hogy vevő érkezik, akkor meggyújtja a lámpát és a vásárló kedvére gyönyörködhet a színpompás aranyhalak lenyűgöző látványában. Ezt jó üzleti fogásnak tartotta és gyufája is volt bőven.
Az aranyhalak értékesítését az öreg nejlonzacskók segítségével kívánta megoldani. Az eladott halak hazaszállítására ez kézenfekvő megoldásnak tűnt, különösen, ha az ember nyakon önti őket egy kevéske vízzel. Ez volt az elmélet. A zacskók beszerzésére, tekintettel Kugyelka jelenlegi anyagi helyzetére, a szemben lévő élelmiszerbolt bizonyult a leggazdaságosabbnak. A zöldség-gyümölcs osztályon ugyanis a zacskókat ingyen adták. Az öreg, számítva a vásárlók minden percben várható özönére, negyedóránként átment a boltba és zsebre vágott egy zacskót. Persze ezt így lopásnak tartotta, ezért beállt a sorba, mint mindenki más, és vásárolt egy doboz gyufát is. Ez volt a legolcsóbb, amennyire meg tudta állapítani. A zacskók és a gyufásdobozok gyűltek, a vevők nem.
Kugyelka azért nem panaszkodhatott, hogy nem tér be a boltjába senki. Az emberek jöttek és ez leginkább a lefóliázott kirakatnak volt köszönhető. Aki már hallott az új dohánybolt rendeletről, vagy emlékezett az öreg régi trafikjára, az cigarettát akart vásárolni. Aki nem, mint például egy négyfős japán turistacsoport, az azt hitte, hogy ez egy szexbolt, ne adj isten, egyenesen egy kupolda. Vagy a rendszeresen megjelenő kamasz fiúk, akik viszont kukkoldát gyanítottak a betekintésgátló fólia mögött. Sajnos a halak és a hegyekben álló gyufásdobozok senkit sem érdekeltek.
Az öreg nem tudta mire vélni a dolgot. Úgy gondolta, hogy itt az ideje tenni valamit. A vásárlók tudomására kell hozni, hogy kiváló aranyhalakat lehet ebben az üzletben vásárolni. Nem állíthatjuk, hogy Kugyelka tapasztalt reklámszakember lett volna, mégis elővett egy papírt és filctollal ráírta: HAL BOLT. Kiragasztotta az egyetlen megmaradt, átlátszó üvegtáblára az ajtón. Eltelt néhány nap. Egyre kevesebben jöttek cigarettát venni, a serdülő fiúk és a japán turisták is kezdtek elmaradozni. Viszont megjelent egy másik vásárlói réteg, aki pontyot, keszeget, amurt keresett. Kugyelka hiába hangoztatta, hogy az aranyhal sokkal szebb, ráadásul meghálálja a gondos törődést, senki sem vett tőle semmit.
Kugyelka bácsi reklámkampánya nem hozott semmiféle gyümölcsöt. Érezte, hogy valamit elhibázott. Ráadásul az a gondolat sem hagyta nyugodni csaláshoz nem szokott lelkét, hogy ezzel a felirattal felhívja a hatóságok figyelmét immár minden tekintetben jogszerűtlen állampolgári magatartására. Félt a megtorlástól. Hosszú élete során hallott már Auswitzról, a Gulágról, arról is, hogy a gazdasági bűncselekményeket elkövető, ne adj isten az államot meglopó gazemberek ma is kegyetlenül megbűnhődnek ebben az országban. Ugyan a lefóliázott kirakat védelmet nyújtott a kíváncsi szemek elől, de a felirat egyértelműen elárulta, hogy itt kereskedelmi tevékenység folyik. Kugyelka, hirtelen gondolattól vezérelve letépte a papírt az üvegről és, mivel már közé nem fért, a hal és bolt szavak fölé írta, hogy nem. HAL NEM BOLT, nézte elégedetten a feliratot és újra kiragasztotta az üvegre. Megkönnyebült szívvel indult haza.
Egy nap csoda történt. Egy férfi tért be a boltba és cápauszonyt keresett. Kugyelka lemondóan mutatott körbe árukínálatán, érezte, bár nem tudta biztosan, hogy ilyen portékával nem tud szolgálni. A férfi már-már sarkon fordult, mikor a tízéves, rendkívül szemüveges Danika, aki valószínűleg édesgyermeke lehetett a férfinak, megrángatta a kabátujját és a szódásüvegeken keresztül a teleszkópszemű aranyhalakat kezdte vizsgálgatni. Kugyelka azért gondolta utólag, hogy édesgyermeke lehetett, mert a férfi negyedórás, hiábavaló gyereknevelés után vásárolt két aranyhalat. Az öreg kihalászta a kipécézett jószágokat, vagy amiket annak vélt, a tésztaszűrővel, zacskóba rakta, majd az ötliteres lábossal némi vizet löttyintett rájuk. A férfi kifizette a vételárat, aztán Danikát nyakon vágta és elhagyták a boltot.
Záráskor a kifejezetten jó napot maga mögött tudó Kugyelka kitette a háromezer forintot az asztalra és épp könyvelni kezdett a spirálfüzetében, mikor az ajtó felett lévő csengettyű megszólalt. Az öreg gyorsan felcsavarta a petróleumlámpa fényét és az jutott eszébe, hogy végre beindult az üzlet, mikor megpillantotta a Szamurájt. Persze még nem tudta, hogy kivel van dolga, ezért széles mosollyal indult az új vásárló üdvözlésére. Szamuráj szeme még nem szokott hozzá a benti félhomályhoz, így fel sem mérhette az üzlet gazdag árukínálatát. Egy doboz Románc cigarettát kért. Közölte, hogy ő nem dohányzik, ajándékba lesz egyik motoros testvérének. Kugyelka széttárta a karját, a Románc húsz éve nem kapható, de ő egyébként sem árulhat cigarettát. Talán egy doboz gyufa is megfelelő lenne a megajándékozottnak? Tette fel nem túl meggyőzően a kérdést. Eddigre Szamuráj már elemezte a helyzetet és kért egy doboz gyufát. Parancsol még valamit? Kérdezte Kugyelka reménykedve. Hogyne, a visszajárót, mondta Szamuráj és átnyújtott öt forintot. Az öreg nem értette igazán, mert a gyufa tíz forintba került. Szamuráj az asztalon heverő háromezer forintra mutatott, majd megcsóválta a fejét. Szedd össze magad, tata! Ez kevés lesz, holnap is jövök. Adta tudtul az öregnek, majd hátba veregette, hogy Kugyelka fél tüdeje majdnem leszakadt és távozott. Soha többé nem jött, de ezt Kugyelka bácsi nem tudhatta. Az öreg túl kis hal volt.
*
Újra eljött az ideje a vasárnap délelőtti, elmaradhatatlan sakkpartinak. Kugyelka volt a soros ezen a héten, már a spalheltre készítette a szokásos babfőzeléket, az asztalra két üveg sört és egy energiaitalt, amit, majd a parti után, kedves sporttársaival el fog fogyasztani. Ugyanis Kugyelka élt-halt a jégkorongért. A hatvanas évek elején költözött Magyarországra az egykori Csehszlovákiából egy búzakék szemű, karcsú magyar lány miatt, akit a Szocialista Országok Szpartakiádján ismert meg. A lány három év alatt harminc kilót hízott, ráadásul házsártos természete is hamar napvilágra került. Kugyelka, mint egy kivert kutya, farkát behúzva szökött meg a közös fedél alól.
Eredeti terve az volt, hogy visszaköltözik szülőföldjére, ám a jégkorong itt tartotta. Bár soha nem tanult meg tisztességesen magyarul, a mai napig is szlovák szavak fűszerezték magyar beszédét, mégis vállalta ezt a megpróbáltatást a Csuszik JSK kedvéért. Ugyanis akkoriban a csehszlovák jégkorong olyan erős volt, hogy az ötvenkilós Kugyelkának esélye sem volt beférni a leggyengébb csapatba sem. Viszont az itt töltött három év alatt a Csuszik oszlopos cserejátékosává vált. Legjobb cimborái a csapatban Poszpisil és Maszarik volt. Őket várta a ma délelőtti sakkcsatára.
Kugyelka épp a fekete és fehér bábukat próbálta nagy műgonddal elrendezni a sakktáblán, mikor megszólalt a csengő. Ez biztos Poszpisil lesz, állt fel az öreg, ő szokott időben jönni. Valóban, az ajtóban Sebes tanár úr állt. A maga száznegyven kilós valóságában. Igazi csatárfenomén, még mindig, konstatálta Kugyelka és betessékelte a vendéget. Prosztatád? Kérdezte. Sebes tanár úr csak legyintett és elindult az illemhely felé. Mikor végzett a semmivel, felhúzta a sliccét, visszament az előszobában várakozó Kugyelkához. Ekkor újra csengettek. Kugyelka ajtót nyitott, kezet nyújtott a százhatvan kilós Mészáros doktornak, aki mellesleg a legjobb sebész volt fénykorában a XIX. kerületben, és meggondolatlanul a szervusz Maszarik köszöntés csúszott ki a száján. Ebből szokás szerint vita keveredett.
Mészáros doktor állította, hogy soha sem volt a csehszlovák válogatottban Kugyelka, Poszpisil, Maszarik csatársor. Maszarik csehszlovák külügyminiszter volt, aki 1948-ban kiugrott a nem földszinten lévő irodája ablakán. Talán löktek is rajta, tette hozzá, de a jégkoronghoz semmi köze sem volt. Egyébként is kikéri magának Kugyelka örökös zaklatásait, már ezerszer elmondta ötven év alatt. Kugyelka az öklét rázta. Igenis volt, állította, vagy ha nem, lehetett volna. A világ legjobb csatársora, hangoztatta termetéhez képest túl nagy hangerővel. De Poszpisil biztosan volt, vette elő az utolsó érvet.
Sebes tanár úr, mint a szláv nyelvek hajdani oktatója a Kokas Ignácné Kisegítő Iskolában, csak mosolygott az egészen. Ő tudta, hogy a Maszarik név cseh nyelven azt jelenti, hogy mészáros. Azt is, hogy a Poszpisil sebest, gyorsat jelent szlovákul. Persze idevágó ismereteit sohasem árulta el, most is érdeklődve figyelte a csata végkifejletét. Ja, ja! Poszpisil volt. Zárta le végül a vitát. Frantisek Poszpisil. Bár sohasem volt csatár, viszont a legjobb védő. Valóban legendás volt, állapította meg és megigazította narancssárga csokornyakkendőjét.
Az összezördülés végeztével, mikor a szemben álló felek csöppet megnyugodtak, indulhatott a sakkparti. Kugyelka elővett egy gyufásdobozt, három szálat az ujjai közé fogott és kihívóan nézett Mészáros doktorra. Ebből, mint mindig, megint vita keveredett. Az öreg ugyanis állította, hogy nem kell letörni egyik gyufaszál végét sem, mert az ország elmaradott ipari struktúrája nem képes két egyforma gyufaszálat előállítani. Sokáig és hosszasan méricskélték a végeredményt, majd a leghangosabb véleményéből kiindulva eldöntötték, hogy ki játsszon fehérrel és ki feketével. Csakhogy a sakkjátéknak egy, a nemzetközi sakkszövetség által még el nem fogadott változatát játszották és ebben a játékban nem volt igazán jelentősége a fehérnek. Sem a feketének.
Kugyelka hosszú évekig harcolt a sakkjáték ezen közönségszórakoztató válfajának népszerűsítéséért. Egyik levelet írta a másik után először a magyar sakkszövetségnek, később, Sebes tanár úr segítségével orosz nyelven, a nemzetközi sakkszövetségnek. Érvei között szerepelt többek között, hogy a sakk mai formája körülbelül annyira élvezetes, mint egy egyéni indítású, kétszáz km-es távgyalogló verseny, melyen a résztvevők háromórás időkülönbséggel indulnak és az egész verseny egy sivatagban zajlik, ahol a sárga homokon kívül semmit sem látni. Nem csoda, hogy nem közvetítenek sem a tévében, sem a rádióban sakkversenyt. Természetesen a sakk nem szerepel a nyári vagy a téli olimpia programjában sem. Ellentétben például a jégkoronggal. Érvelt. Mert ebben a formában nem érdekel senkit. Hangoztatta. A Kugyelka, Poszpisil, Maszarik sakkcsata viszont, mely nevét a játék szabályrendszerének kidolgozói után kapta, látványos, izgalmas, különösen, ha tettlegességre is sor kerül. A KPM sakkcsata nézők millióit ültetné le a televíziókészülékek elé, arénákat töltene meg szurkolókkal. Azonban az öreg hiába tette ki a lelkét is, a maradi sakkfunkcionáriusok fülük botját sem mozgatták. Választ mindössze egyszer kapott orosz nyelven. Majdnem egy hetet kellett várnia vasárnapig, mikor Sebes tanár úr lefordította a levél tartalmát Kugyelka legnagyobb megdöbbenésére. A szövetség közölte, hogy a sakk egy ezerötszáz éves játék és jó úgy, ahogy van. Pedig Kugyelka egy üveg pezsgőt is vásárolt. Talán elhamarkodottan.
Mindenesetre ezen a hétvégén a sors szeszélyének és a gyufagyárak hanyag munkájának köszönhetően Kugyelka vezette a fehérek támadását a Mészáros doktor által irányított feketék ellen. A két küzdőfél leült egymással szemben és farkasszemet nézett. Azonban a KPM sakkcsata szabályrendszere szerint a gyufahúzásból Sebes tanár úr került ki győztesen, így ő középen foglalt helyet. Ő bármikor léphetett, a fehérrel és a feketével is, persze csak ha elég gyors volt. Megtehette, hogy segíti a fehérek vagy a feketék támadását, de azt is, hogy akadályozza. Remek jó veszekedések alakultak ki ezen a délelőttön is. Most is pontosan úgy zajlott a játszma, ahogy azt Kugyelka ecsetelte a sakkjáték begyepesedett bürokratáinak. Kivéve, hogy az egykori csehszlovák jégkorongválogatott legendás tagjai között tettlegességre sohasem került sor. Mindez köszönhető Sebes tanár úr viszonylag nyugodt természetének, Mészáros doktor arany szívének, ami ellensúlyozta magas vérnyomását és Kugyelka majd száz kilóval könnyebb testsúlyának. Mint minden partiban, most is a játék befejezése után jött el a kritikus pillanat. El kellett dönteni, hogy ki győzőtt. Mészáros doktor egyre vörösödő fejjel üvöltötte, hogy ő, Kugyelka az öklét rázta fenyegetően a doktor karmazsinvörös ábrázata előtt és azt ordította, hogy ő. Sebes tanár úr egykedvűen üldögélt a székén és az orra alatt ismételgette. Megint én győztem. Megint én győztem.
Mikor a felek elfáradtak, szokás szerint megegyeztek döntetlenben. Helyet foglaltak a konyhaasztalnál, pont úgy, mint korábban a sakkasztalnál. Kugyelka farkasszemet nézett a vele szemben ülő Mészáros doktorral, Sebes tanár úr ült középen, csak épp most sakktábla helyett kihűlt babfőzelék állt az asztalon. Falatozni kezdtek és eljött az ideje, hogy, immár nyugodt körülmények között, megbeszéljék a hét történéseit. Az egyetlen, apró incidens, mint minden harmadik hétvégén, csak annyi volt, hogy Mészáros doktor szóvá tette, hogy Kugyelka olykor süthetne néhány szál kolbászt is ehhez a… Itt elharapta a mondatot, mert Sebes tanár úr előhúzott egy pár hideg debrecenit lila kockás zakója belső zsebéből és egy hanyag mozdulattal a doktor tányérjába dobta. Pont, mint minden harmadik hétvégén.
Mészáros doktor puszta kézzel kihalászta az egyiket a főzelékből és jóízűen beleharapott. A szája szélén lecsorgó zsírt kézfejével letörölte, majd belefogott mondókájába. Kinyomoztam, ki az az ember, aki meglopott. Fordult Kugyelka felé. Sejtettem korábban is, elég feltűnő alak, de már bizonyos. A Zsuzsihoz jár egy nagydarab, kopasz, vörös szakállú ember ebédelni. Dél körül jön egy Harley Davidsonnal, az egész környék zeng. Kedden elmentem megnézni az illetőt. Biztos, hogy az az. Azt mondtad, hogy egy hal van tetoválva a vállára. Stimmel. Egy cápa, bár az is hal. Aztán beszéltem Zsuzsival. Megmutatta a házat, ahol lakik. Elmondta, hogy őt is zaklatja, de nem mer a rendőrséghez fordulni. Szerdán megvártam az ürgét a ház előtt és követtem a lakásajtóig. Prohászkának hívják. Kidolgoztunk Poszpisillel egy tervet. Mondta, de hirtelen elnémult és újra beleharapott a debrecenibe. Sebes tanár úr sokat mondóan nézett Kugyelkára.
Azt találtuk ki a tanár úrral, folytatta Mészáros doktor, hogy először apró figyelmeztetésekkel felhívjuk a figyelmét, hogy baj lesz, ha nem áll le. Megtudtam azt is, hogy védelmi pénzt szed több kereskedőtől a kerületben. Vagy, hogy amihez kedve támad, azt ingyen megkapja. Például Guszti, a benzinkutas azt mondta, hogy ingyen tankol a Harleybe. Nos, itt vannak a figyelmeztetések, amiket Posz…, a tanár úr kinyomtatott a számítógépén. Ezeket bedobjuk a postaládájába. Minden nap egy figyelmeztetés és egy apró bosszúság, amíg abba nem hagyja ezt a kisded játékot. Jó lesz így? A Wanda-banda. Ezt találtuk ki aláírásnak.
Kugyelka hosszasan tanulmányozta a cetliket. Naiv lelkének nem tetszett a bántó és közönséges megfogalmazás. Különösen az nem, ahol az egyik szövegben az állt, hogy egyetlen szúrással végzünk veled, ha nem takarodsz el a környékünkről. Mikor Kugyelka hangott adott kétségeinek, a többiek lehurrogták. Ide kemény szavak kellenek, ez az ember nem egy puha pöcs. Mondta Mészáros doktor, majd még hozzátette, hogy ha nem tanul a szép szóból az a szőrös víziló, akkor ő hajlandó keményebb eszközökhöz is folyamodni. Sebes tanár úr teljesen igazat adott a doktornak és utolsó érvként feltette a kérdést. Mi lesz, ha újra felbukkan az az ember a boltodban? Akkor mit fogsz csinálni? Vagy egész életedben attól akarsz rettegni, hogy mikor toppan be hozzád az a Prohászka? Végül az öreg beadta a derekát, belátta, hogy a barátai csak meg akarják védeni. Egyetlen kikötése volt. A Wanda-banda helyett írjuk, hogy a Kugyelka, Poszpisil, Maszarik támadósor. A két barát hiába tiltakozott. Az ötvenhárom kilós Kugyelka amilyen harmatsúlyú volt, olyan megátalkodott. Az eddigi élete során hozott döntéseinek túlnyomó része tévedésnek bizonyult, azonban ez a makacs elhatározása megváltoztatta hátralévő éveit.
*
Egy csütörtöki nap végzetesnek bizonyult a Szamuráj számára. Már több hete zaklatták. Úgy kezdődött, hogy valaki pillanatragasztót nyomott az ajtózárba. Nem tudta a kulccsal kinyitni, végül egy emberes rúgással mégis megoldotta a problémát. Azután nem zárta az ajtót, nem izgatta különösebben, nem volt mitől tartania. Másnap a Harley nem indult. Fél óráig küszködött vele, mire rájött, hogy ugyanaz a valaki, vagy más, krumplit dugott a kipufogóba. Aztán kiszúrták a motor kerekét, később ugyanaz a valaki, vagy más, végighúzta a motor benzintankját egy szeggel. Vagy valami mással. A Szamuráj kezdett bepöccenni. Ráadásul a piacos Bözsi közölte vele aznap délelőtt, hogy nem fizet tovább. A férje egy alkoholista disznó, a gyerekei tojnak a fejére. Nincs mit veszítenie, feljelentést tesz. Végül sikerült meggyőznie a vénasszonyt. Épp kórházban van, de azért mégis. Kezdett recsegni-ropogni a gondosan felépített rendszer. A Szamuráj ezt nem engedhette meg magának, hiszen ő volt a „Cápák a sztrádán” teljhatalmú és keményöklű vezetője. Ráadásul úgy tűnt, hogy máshol jól megy az üzlet, pont az ő területén nem. Kínos, gondolta a Szamuráj. Ekkor megszólalt a csengő.
A Prohászka gyerek állt az ajtó előtt. Elnézést kért a zavarásért és hosszas magyarázatba kezdett. A Szamuráj nem volt jó hangulatban, kiosztott egy tockost, aztán, az egyensúly kedvéért egy sallert. Prohászka zsebre tette a közüzemi számlákat, majd átnyújtotta a maradékot és villámgyorsan távozott. Meg fogsz dögölni? Olvasta Szamuráj az első papírt. Hát mi ez? Kugyelka, Poszpisil, Maszarik? Mi az úristen történik máma? A Szamurájnak elpárolgott minden fáradtsága és negyedóra múlva a kocsmában megtudta, ki az a Kugyelka. A halas vénség. Jól van, tata, holnap belefojtalak az egyik akváriumodba. Állította fel a megfelelő stratégiát, és eltette magát másnapra. Ekkor még nem sejtette, hogy elhatározását, egyéb elfoglaltság miatt, nem lesz alkalma véghez vinni.
*
Eltelt néhány hét és Kugyelka örömmel állapította meg, hogy a haltetovált továbbra sem jött. Mégis működik Maszarik elmélete a figyelmeztetésekkel, talán a durva megfogalmazás megijesztette azt az embert. Ezen morfondírozott apró boltjában, mikor megszólalt az ajtó feletti csengettyű. A boltba Zsuzsi lépett be, akivel Kugyelka életében csak egyszer találkozott, mikor egy kovászos uborkát vásárolt a kifőzdében az otthoni paprikáskrumplihoz. Az öreg meggyújtotta a petróleumlámpát és a kedves vásárló elé sietett. Természetesen nem ismerte meg. Zsuzsi magához ölelte az öreget, meglapogatta a hátát. Kugyelka nem tudta mire vélni a dolgot, azt különösen nem, hogy a vevő, miután alaposan körülnézett, közölte, hogy ezekből nem lehet halászlét készíteni. A gyufa sem érdekelte különösebben a különös vásárlót. Mégis, mikor már Kugyelka lemondóan visszaült volna a háromlábú tábori székére, megszólalt Zsuzsi. Mikor zár Kugyelka bácsi? Kérdezte. Az öreg rosszat sejtett. Akkor most ez jön a pénzért? Azt hazudta, hogy ez egy éjjel-nappali halbolt. Azért egy órára el tud szabadulni? Tette fel a kérdést a jövevény. Minden este vendégül látom egy tál meleg ételre a Zsuzsi kifőzdében. Élete végéig, de ha hét óráig nem jön, esküszöm, hogy bezárok. Fogta magát, újra meglapogatta Kugyelka hátát és távozott.
Másnap egy asszony jött. Kugyelka felcsavarta a petróleumlámpát, de a látvány nem volt túl bizalomgerjesztő. Ragtapaszok és kék-zöld foltok virítottak az arcán, a karján. Kugyelka? Kérdezte. Tessék halat, kezit csókolom, válaszolta Kugyelka, nem igazán meggyőző magyar kiejtéssel. A nő sarkon fordult, ez nem lepte meg az öreget. A tapaszos asszony kinyitotta az ajtót, egy fiatalember lépett be és egy láda primőr paradicsomot helyezett, miután alaposan körülnézett, a bolt betonpadlójára. Alig hallgatott el a csengettyű utánuk a bejárat fölött, az ajtó újra nyílt. A Sittes volt az. Kugyelka őt megismerte. Egy cső volt a kezében. Mielőtt az öreg szóra nyithatta volna a száját, egy másik ember tűnt fel az ajtónyílásban. Mondjon egy számot Kugyelka bácsi! Mondta a következő elmebeteg és intett a kezével, mire Sittes a cső végét az egyik akváriumba tette. Tizenhét. Válaszolta Kugyelka gyanakvóan. Guszti, a benzinkutas megvakarta kopaszodó üstökét, majd bólintott. Jól van, tizenhét lepedő. Százhetvenezer, de akkor az akváriumokat is visszük. Egy kivételével. Tette fel a mutatóujját az öreg. Fogalma sem volt, hogy mi folyik itt, de hirtelen eszébe jutott Wanda.
Kugyelka épp az üres boltot zárta volna be zsebében a százhetvenezer forinttal, kezében a láda primőr paradicsommal, mikor egy motorkerékpár pöfögött a járda mellé. Egy szőrös gorillakéz ragadta meg az öreg vállát. Nyilván a motoros jött a bevételért, gondolta Kugyelka. Letette a ládát a földre és elővette a pénzt a nadrágja zsebéből. Megfordult. Tessék, nyújtotta át a százhetvenezret az ismeretlen embernek. Kugyelka bácsi, kezdte a gorilla, miközben intett, hogy az öreg tegye el a pénzt. Én, folytatta az öltönyös ember, a megfelelő helyre, jó időben elültetett anyagi befektetés és a sors különös szeszélye folytán, harmincöt trafikpályázatot nyertem, csak ebben a kerületben. Köszönöm, hogy megszabadított a zsarolóktól. Felajánlok egy állást önnek az egyik trafikomban. Havi százötvenezret tudnék fizetni. Minimálbér számlára, a többi feketén. Nagyon hálás vagyok. Mondta. Hívjon fel, ha érdekli a dolog, azzal átnyújtotta az új trafikrendelet igazán igénytelen arculatának mindenben megfelelő, ízléstelen névjegykártyáját. Megrázta Kugyelka kezét, felült a bolt mellett álló Harley Davidsonra és egy fülsiketítő gázfröccsel távozott.
*
Következő vasárnap, miután a felek alaposan összevesztek a KPM sakkcsata végkifejletén, Mészáros doktor tálalta föl az ebédet. Birkapörkölt volt. Persze megint nokedlivel. Kugyelka alig bírta türtőztetni magát. Galuskával, az a jó szó. Ez járt a fejében. Sebes tanár úr érezte a feszültséget, kiment a mellékhelyiségbe. Be sem csukta maga után az ajtót, lelki fülei már hallották a szokásos forgatókönyvet. Nokedli, az németül van, galuska, az szlovákul. Csakhogy ez egyszer nem így zajlott a forgatókönyv. A tanár úr hiába fülelt, a konyhából csak a síri csend hallatszott. Miután visszatért hangtalanul falatozó barátaihoz és egyetlen szó nélkül befejezték az ebédet, Kugyelka ivott egy kortyot az energiaitalból, majd ünnepélyesen felállt.
Köszönöm barátaim, amit értem tettetek, kezdte. Két héttel ezelőtt azt mondtátok, hogy attól az embertől nem kell többet tartanom. Nem fog jönni, elköltözött. Az öreg nem tudhatja meg a teljes igazságot, galamb lelkének nem tenne jót a zord valóság. Így gondolta a két barát, ezért beérték azzal a magyarázattal, hogy elköltözött az a Prohászka, ami tulajdonképpen igaz is volt. Ahogy vesszük. Kugyelka könnyeit törölgetve mesélte el, hogy milyen hihetetlen fordulatot vett az élete az elmúlt hét során. Hogy újra kenyér van a kezében, trafikos lesz és mennyi nagyszerű, segítőkész emberrel találkozott. Az öreg meg volt róla győződve, hogy szerencséjét a barátainak köszönheti, és ebbéli véleményét férfiak között már-már kínos meghatottsággal hozta a nagy szemeket meresztő Sebes tanár úr és a csak legyintgető Mészáros doktor tudomására. A több mint fél órás, érzelmektől csepegő beszédet Kugyelka egy meglepő fordulattal zárta. Közölte, hogy az igazság mindig győzedelmeskedik és ő végig tudta, hogy a Kugyelka, Poszpisil, Maszarik támadósor móresre fogja tanítani a Szamurájt.
A két barát egy kukkot sem értett az egészből, de ezt az öreg felindult lelkiállapotának tulajdonították. Persze nem tudhatták, hogy Zsuzsi nemcsak meleg étellel, hanem részletes információval is szolgált az esetről vendégének. Elmondta, hogy azt az embert mindenki Szamurájként ismerte, és hogy egyetlen, sebészi pontosságú késszúrással végeztek vele. Zsuzsi nem akarta firtatni, hogy ki az a Poszpisil és Maszarik, de határozott meggyőződése volt, hogy tudja, ki az a Kugyelka. Az öreg nem kívánta elrontani kedves vendéglátója örömét, nem közölte vele, hogy neki vajmi kevés köze van a dologhoz. Viszont az elmondottakból ő is levont egy következtetést.
Már hazafelé tartottak Sebes tanár úrral, szótlanul mentek egymás mellett néhány perce, mikor Kugyelka, mintha csak úgy magában beszélne, megszólalt. Azért ez mégis túlzás, háromezer forint miatt. Sokáig nem tudtam napirendre térni a dolog fölött, de aztán arra gondoltam, hogy ilyen cimborákat keresve sem találhat az ember. A tanár úr nem szólt semmit, érdeklődve várta a folytatást. Ne félj, mondta Kugyelka, nem fog eljárni a szám. Maszarik csak megelőzött egy nagyobb katasztrófát. Most rajtam a sor, nem hagyom, hogy azok, akiknek mindent köszönhetek, börtönben végezzék. Ezzel elhallgatott. Sebes tanár úr felvonta a szemöldökét, a következő sarkon mély meghajlással kezet nyújtott Kugyelkának és sétapálcáját megforgatva elindult a másik irányba.
*
A rendőrség állampolgári bejelentés után gyorsan megtalálta a Szamuráj holttestét. Egyetlen, jól irányzott szúrással ölték meg. Sebészi precizitás, állapította meg Kukucska főhadnagy. A lakásban csak egy hokedlit találtak, azonkívül harminnyolc üres, elmosatlan ételhordót, melyeken Zsuzsi kifőzde felirat állott és tizenkilenc, összegyűrt fenyegető levelet a mellékhelyiség egyik sarkában. A leveleken a Kugyelka, Poszpisil, Maszarik támadósor aláírás állt. Továbbá a Szamuráj farmerdzsekijének felső zsebéből egy elszámolás is előkerült.
Zsuzsi mindent tagadott. Azt állította, hogy az ételhordókat egy éjszaka ellopták a raktárból. Hogy miért nem voltak elmosva, arról fogalma sem volt. A hokedli nem tűnt bizonyító erejűnek, bár a rajta talált ujjlenyomatok alapján kihallgatták a Prohászka fiút, aki egyetemi tanulmányai előtt, és közben, autólopásból tartotta fenn magát, így az ujjlenyomata a nyilvántartásban szerepelt. Mivel a hokedli eltűnését senki sem jelentette be, ráadásul a lakás Prohászka tulajdonában volt, a hatóság kénytelen volt a fiatalembert, aki egyébként nem tudta, hogy mit keresett az az ember a lakásában, végül kihúzni a gyanúsítottak listájáról.
A Kugyelka, Poszpisil, Maszarik vonal ígéretesebbnek tűnt. Kukucska főhadnagy gyorsan kinyomozta, hogy a Kugyelka név rendkívül ritka hazánkban. Békés megyében él néhány ilyen vezetéknevű család, akik még tót gyökerekkel rendelkeznek. Budapesten mindössze két ilyen nevű ember lakik. Kugyelka bácsit fel is kereste egy nyomozó a lakásán. Mivel ő a bűntett helyszínének közelében lakott, ő számított az első számú gyanúsítottnak. A nyomozó becsöngetett, az ötvenhárom kilós Kugyelka nyuszis mamuszban és kalocsai mintás kötényben ajtót nyitott. Ugyanis épp mosogatott. A nyomozó nem tudta elképzelni, hogy ennek az apró, kissé elmeháborodott bácsinak köze lehet egy másfél mázsás bűnöző meggyilkolásához, ezért az ajtóban elnézést kért, közölte, hogy rossz helyen jár, ezek után távozott. Kukucska főhadnagy egyetértett a nyomozó értékítéletével. A másik pesti Kugyelkát három napig tartották fogva és végül beismerő vallomás, valamint bizonyítékok hiányában hazaengedték.
A főhadnagy legnagyobb megdöbbenésére kiderült a népességnyilvántartó adataiból, hogy él Poszpisil vezetéknevű ember Magyarországon. Méghozzá majdnem tízezer. A Maszarik név sem sokkal ritkább. Épp az újszülött Maszarik Boglárka adatlapját tanulmányozta, mikor eszébe jutott a kézenfekvő megoldás. Ha az adatok nem adnak kellő felvilágosítást, akkor a lakosság segítségét kell kérni. Az épp nem betegállományban lévő kollégái fél óra múlva nyakukba vették a környéket és a Kugyelka, Poszpisil, Maszarik támadósor után kezdtek érdeklődni. Elmondták, hogy ezek a sportolók alaposan gyanúsíthatóak a Szamuráj meggyilkolásával. Poszpisilről, Maszarikról senki sem hallott, de az öreg Kugyelkát sokan ismerték, viszont ezt a hálás vállalkozók nem kötötték a rendőrök orrára. Kukucska főhadnagy nem jutott előrébb a nyomozásban, azonban Kugyelka bácsi – mint akinek köze van a Szamuráj kinyírásához – hírneve napról-napra növekedett.
A tanúvallomásokból azonban kiderültek bizonyos részletek, amiből összeállt a farmerdzseki felső zsebében lévő elszámolás jelentése is. A betűkből és számokból álló kódok motorkerékpárok rendszámai voltak. A Szamuráj így tartotta nyilván, hogy melyik tag mikor mennyi pénzt rakott be a „Cápák a sztrádán” motoros bűnszövetkezet számlájára. Amit persze saját néven vezetett, az egyébként a pénzmosás és a fekete gazdaság elleni szigorú bankszabályoknak minden tekintetben megfelelő bankszámláján. Milliós bevételek jöttek, milliós kenőpénzek mentek hetente, de ez nem tűnt föl senkinek. Csak Kukucska főhadnagynak. A bandát nagyon gyorsan rács mögé csukták. Azonban, amikor Kukucska főhadnagy a kenőpénzek útvesztőjébe próbált bekukucskálni, hamar leállították. A rossz fiúk rács mögött, egy a hullaházban. Ennyi elég, hangzott a felsőbb utasítás és az ügyet lezárták. Az érintett üzlettulajdonosok, és most már nemcsak a környéken, borzasztó hálásak voltak Kugyelka bácsinak, akinek fogalma sem volt a valóságos eseményekről. Jó szerencséjét a barátainak, azaz az egykori csehszlovák jégkorongválogatott legendás támadósorának és mértékletes, becsületes életének köszönte. Győzött az igazság. Ahogy az lenni szokott.
Kukucska főhadnagy, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem jutott el hozzá az információ, nem tudott mit kezdeni özvegy Krcsmárné tanúvallomásával sem, aki személyesen, három veszettül ugató yorkshire terrier társaságában jelent meg a kerületi kapitányságon. Miután az özvegyasszony életveszélyesen megfenyegette a kapust, aki nem akarta a kutyákat beengedni, elmondta a rendkívül ideges őrmesternek, hogy feljelentést kíván tenni. Egyik este éjfél körül levitte a kutyáit sétálni. A ház előtt négy fiatal suhanc a kutyákat kezdte ingerelni, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illették őt is és a kutyákat is. Azóta ezek a kedves, nyugodt jószágok teljesen megzavarodtak és ezt az állatorvos is megerősítette. Láthatja a vezérezredes elvtárs. Úr. Tette hozzá. Krcsmárné a kutyáit túlharsogva követelte, hogy a rendőrség azonnali hatállyal járjon el az ügyben. Mikor az erősen izzadó őrmester személyleírást kért, az idős hölgy elmondta, hogy bőrdzsekis, kakastaréjos huligánok voltak, akik épp egy kinyitható kanapét próbáltak egy autóba betuszkolni. Az autó rendszámát nem tudta, mint ahogy azt sem, hogy az autókon van rendszám. Az őrmester megígérte, hogy a rendőrség soron kívül kivizsgálja az ügyet, majd mikor Krcsmárné és a három kutya távozott, ráütötte a jegyzőkönyvre a pecsétet. Ügy lezárva. Erről az özvegyasszonyt hat hónap múlva, a szabályoknak megfelelően, tájékoztatták is.
Hal bolt, hal nem bolt. Talán igaz sem volt.
Hozzászólások