Emitt állt a háló, amott a kamra.
Ott volt a Te, valahol odébb az Én.
Amíg nem voltak a falak felrakva,
mosolygó arcokkal még függött a kép.

Szavak halmaza faltól elvált vakolat,
csupán az indulat üt, nem a szórend,
tépve, mint vad szél a sivatagokat.
Régi keretben pirul szegény, jó szent.

Párbeszédek jelzőiben emlék-snitt,
hajdanvolt- holtodiglan hamván kinő.
Árulkodó ajtó előtt sok remény sitt,
régen kilécskálta a pletykás idő.

Szakadt jövő, mint karosszéken a ripsz,
szőnyeg-takarta becsület is sáros.
Új tapétát visel válaszfalon a gipsz.
Keringőt táncol egy porcelán páros.

Megosztás

Tweet