Szeptemberben, amikor a gimnázium második osztályában megkezdődött a tanítás, egy ismeretlen fiú állt a katedra mellett. Ismeretlennek tűnt a diákok számára, de mintha az arca valahonnan mégis ismerős lenne. Az alacsony, tömzsi srác, haja sötétbarna, csak mosolygott, kiegyensúlyozott nyugalommal. Hornyák Endrét az osztályfőnök üdvözölte és bemutatta.
– Bizonyára ismeritek, ő most vigaszágon, ismétli a másodikat és velünk tart a következő időszakban! Endre bólintott fejével, mintha beleegyezne a ténylegesen módosíthatatlan ténybe.
– Ülj oda a középső sor, negyedik padjába, Sárosi mellé! – és mutatta kezével az irányt. A fiú engedelmeskedett és leült a megjelölt helyre. Innentől kezdve, nem sokat lehetett hallani róla, csendes volt az órákon, szinte nem is figyelt. Mindig valami mással volt elfoglalva. Vagy rajzolt, vagy egy könyvben lapozgatott. Ahogy telt az idő, az osztálytársai tapasztalták, bármelyik tárgyból felszólították, remek feleletekkel vágta ki magát. Ezeken az anyagrészeken az elmúlt évben alaposan átrágta magát, könnyű volt felidéznie. Már előre betervezte, osztályt fog ismételni, legalább lesz egy könnyű éve.
Az osztályismétlés miatt nem volt elkeseredve, sorsa alakulását férfiasan viselte. Késői, harmadik gyerekként született. A születésekor két bátyja nem is várta. Mégis kopogott, hogy jön! Szóval a szülők először örömmel fogadták. A két nősületlen, húsz-egynéhány éves agglegény bátyja mellett ő úgy tűnt, mintha unoka lenne. El is kényeztették, kedvébe jártak. Simán vészelte át az óvodát, meg az általános iskolát. Nyolcadikos volt, amikor apja meghalt. Anyját ez nagyon megviselte. Elhanyagolta unokának hitt és vélt fiát. Mivel a várostól távolabb laktak és vidékről felkerült a gimnáziumba, a bejárást a család nem tartotta jó megoldásnak. Így a városban lakó nagynénje vállalta Endre nagyfiúi iskoláztatását. Tehát szállást kapott nála, kosztot, meg némi felügyeletet, ami a nagynénjétől hatvan évesen kitelt. Az első gimnáziumot, mint jó tanuló fejezte be. Jó erős négyes volt, ötös osztályzatokkal megtűzdelve. A második osztály valahogy nem úgy indult, mint ahogy azt szerette volna. A tantárgyakkal, tanárokkal, az ő szorgalmával nem is volt baj. Csupán az orosz nyelv okozott bökkenőt számára. Nem mintha nem tudta volna megtanulni a napi penzumként feladott szavakat. A többiek sem vették komolyan, miért pont ő fektessen erre nagyobb hangsúlyt? Aztán ez a lezserség észrevétlenül oda vezetett, hogy megkapta az első egyest, vele együtt tanára szidalmát is, ami nem esett valami jól neki. Ez egyfajta ellenállást gerjesztett benne, aztán eredménytelen osztályzatokat kapott, makacssága miatt. Innen kezdve nem volt visszaút. Összegzésként a tanév végére nyolc „fát” gyűjtött össze. Természetesen pótvizsga segítségével még lehetett volna korrigálni rajta, de esze ágában sem volt.
Endrét nagynénje ellátta a körülményekhez képest, figyelmesen, gondoskodó rokon módjára. Amikor a gimnáziumba került, minden nap tízórait csomagolt neki. Ez a tízórai uzsonna, két szelet kenyér között, finom, kék szilvából főzött lekvár volt. A nagynéni a város szélén lakott családi házban. Már jó pár éve megözvegyült, egyedül élt, így jól jött, hogy Endrét ide befogadta. Legalább nem volt magányos. A házhoz nagykert is tartozott, férje korábban teleültette gyümölcsfákkal. Mivel szerette a házi szilvapálinkát, a legtöbb fa szilvafa volt. Ez biztosította a pálinka alapanyagát. A férj, kora miatt, meg a sok pálinka hatására, más pálinkafőző mezőkre távozott. Jó pár éve a termésből senki sem főzött pálinkát. A nagynéni úgy döntött, lekvár lesz belőle. Őszi időszakban szorgalmasan főzte a lekvárt, ez volt az elfoglaltsága. Mindig azt mondta: – Jó lesz, ínségesebb időkre! Ebben a mondásban leánykori élményei is beletartoztak, hiszen átélte a világháború nélkülözésekkel teli időszakát. – Milyen jó lett volna, akkor egy-két üveg szilvalekvár! – mondta visszaemlékezve. Tehát ebből volt bőven a spájzban. Minden üveg megtöltve, még a régi agyagból készült szilkék is a lekvárt rejtették magukban.
Így volt mit kenni a kenyérre, a kedvenc rokon gyerek pedig szorgalmasan vitte naponta a lekváros kenyeret a gimnáziumba. Endre szerette a lekvárt, mert jól készítették el, nem volt nagyon édes, a nagynéni cukrot csak keveset tett a lekvárba. – A gyümölcsben van elég édesség! – állapította meg, szakszerűen, már tapasztalatból. Valóban a lekvár igazán jó ízű volt. Jó keményre főzte, így, ha valaki buktát sütött volna, akkor a kedvenc lekvárral tölthetné meg a süteményeket. A nagynéni a tészták készítésében nem volt eléggé járatos. Így ez a fajta ízletes sütemény nem került az asztalra.
A tízóraira szánt lekváros kenyeret Endre számára a nagynéni minden reggel megkente, majd egy barna – régen liszt volt benne – staneclibe csúsztatta. Ez a zacskó jó erősnek bizonyult, bírta a gyűrődést, mert naponta ugyanabba a papírba került bele a lekváros kenyér. – A zacskót okvetlen hozd haza! Holnap is kell! – mondta a nagynéni, ráripakodva. Ő engedelmeskedett, mert amikor kivette belőle az összetett két szelet kenyeret, közte a finomra főzött, kékes piros lekvárral, a zacskót gondosan összehajtogatta és betette a táskájába. A zacskó, a mindennapi hajtogatás miatt már önkéntelenül engedelmeskedett, a hajtások mentén önmagától összehajtogatódott. Endre pedig kézbe vette a kenyeret és szép lassan falatozni kezdett. Ez a falatozási kedv azért változott, függve éhségétől, kedvétől. Egyes esetekben csak a kenyér felét fogyasztotta el, a másik felét később. Ha véletlenül megfeledkezett a kenyér kettétört másik feléről, akkor az utcába befordulva, nagy harapásokkal lenyelte. A nagynéni legalább azt higgye, hogy finom volt az uzsonna. Párszor hazavitte, érintetlenül, letette az asztalra és magyarázatként hozzá fűzte: – Nem volt időm megenni! A nagynéni csodálkozó arccal nézett Endrére. – Szegény gyerek! Biztosan éhes lehetsz! – volt a nagynéni válasza. A megkent kenyér, másnap változatlan formában, ismételten a táskába került. Ilyen formában hazatérve, persze hogy éhes volt, mert már a századik kenyér után megéhezett, vágyott valami finom falatokra, de nem a lekváros kenyérre. Így telt el ez a másodikos év a lekváros kenyér kíséretében.
Ősszel újabb adagok főttek a szilvából. A megürült üvegeket a nagynéni újra telitöltötte, gondolván a következő iskolai időszakra. Aztán eljött a harmadik év, mert a másodikat sikerrel abszolválta Endre, a nagynéni örömére. Szeptembertől kezdve újból csomagolásra került a mindennapi szilvalekváros kenyér. Ugyanabba a barna, egykor volt lisztes zacskóba. Ő pedig betette a táskájába és szorgalmasan ment az iskolába és vitte a lekváros kenyeret, mint egy imakönyvet. A kezdetekben még el-elfogyasztotta a lekváros kenyeret. Néha talán azért, mert a kenyér más péktől származott és más volt az íze, vagy talán azért, mert a főzetek is különböztek egymástól. Néha, amikor kivette a lekváros kenyeret, már a puszta látványától is megborzongott. Harapni nem volt kedve, a kenyér látványa nem hozta izgalomba nyálbimbóit. Az éhség azonban nagyúr, így csupán a lekvárt nyalta ki a két kenyér közül. Ez még ízlett neki, de a kenyeret, fájó szívvel a szemetes kosárba dobta. Néha megkínálta osztálytársait, ilyenkor kettétörte a kenyeret és egy-egy srácnak ajándékozta. Ezt már vagy hússzor megismételte, amikor az egyik osztálytársa megkérdezte. – Nektek csak lekvárotok van? Mást is hozhatnál már! Erre aztán nem tudott mit válaszolni. Továbbra is osztályozta a kenyereket, némelyikből ismételten kinyalta a lekvárt. Többször megkísérelte elajándékozni, de a környezete is ferde szemmel tekintett a lekváros kenyérre. Ha egyáltalán nem volt vevő rá, a szemetes kosárba landolt. Néha a lekvár látványát sem bírta elviselni, nem hozta izgalomba, sőt valamiféle görcs, gombóc érzete alakult ki a gyomrában.
Amikor ez az év is eltelt, elmúlt, csak a szilvalekváros kenyér volt kitartó, jelenlétével töretlen erővel kísérte Endre gimnáziumi tanulmányait. A negyedik év elején egy új fiú került az osztályba. Feltűnt neki Endre küzdelme a lekváros kenyérrel. Oldottabb pillanatban megkérdezte tőle: – Mennyi lekvárotok van nektek? – Ez nem lekvár! – mondta Endre és látszott az arcán, hogy a lekvár szó hallatán, már zavaros látomásai lehetnek. – Akkor micsoda? – kérdezte tőle. – Gyenge üszőlepény! – volt a határozott válasz. Az új fiú folytatta a megkezdett morbid szócsatát: – Mennyi van belőle? – A nagynéném egy egész csordányit gyűjtött össze belőle! – tette hozzá Endre és arca, a közel négy éves szilvalekváros kúrától, teljesen fehérré változott.
Hozzászólások