„Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse, zeng és dalol az élet, szállj csak zeneszó, ének…”
Május elseje van, és reggel úgy ébredtem, hogy rengeteg emlék tolakszik emlékezetemben, elmúlt május elsejék emlékei, amelyeket hosszú életem során megéltem, és elraktároztam.
Kötelező és szabad majálisok, alkalmak, amikor dolgoztam, felvonultam, mások, amikor önként mentem ki a majális forgatagába, szerelmes fiatal lányként, később anyaként, majd nagymamaként.
64 május elseje emlékezete.
Reggel, amikor felébredtem, már eldöntöttem, hogy nem fogok sehová sem menni, hanem a napot a múlt felidézésével, a régi majálisok történetének megírásával fogom tölteni. Nem szabályos krónika lesz ez, hanem csak mozaikok egymás mellé rendezése, ahogy felbukkannak évtizedek távolából, emlékezetemben.
Az első emlék fehér zoknis, lufis, felvonulásos, otthon, a faluban május elsején végigmentek az emberek a főutcán. A hegy alatt volt a kultúrház, jó hosszú út vezetett oda, át a Zagyva folyó hídján, ahová ez a biztonság kedvéért ki is volt írva. Akkor még nem volt olyan sekély, mint mostanában, talán nem is kellett volna kiírni, hogy folyó, hisz látszott rajta.
Lufit nem is nagyon lehetett máskor kapni, csak a búcsúban, meg a majálison. És kaptunk fagyit is, ami szintén ritka ajándéknak számított az ötvenes évek végén.
Nagyot ugrunk az időben, középiskolásként kötelező volt a május elsejei felvonulás. Salgótarjánban, szintén a főutcán haladt a menet, de hosszabb volt a főutca és nagyobb a tömeg. A helyi gyárak munkásai táblákkal, transzparensekkel vonultak, és persze rengeteg lózunggal a pártról és a népről. Hangszórókból szóltak a mozgalmi dalok, és a vezetők képeit hordozták magukkal a menetben. De ki figyelte azt, amikor tudtuk, hogy a Dolinkában egész nap buli lesz, mi is ihatunk sört, és lesznek idegen srácok is, este pedig utcabállal kecsegtetett a fiatal élet.
Emlékszem egy salgótarjáni május elsejére, dolgoztam, fiatal népművelőként, már némi fenntartással és ellenállással a fennálló rendszer iránt. Meg akartam úszni a felvonulást, de a hetvenes évek közepén ez felért volna egy kisebbfajta hazaárulással, fegyelmivel fenyegették a távolmaradókat, így kimentem, a sör és a virsli reményében. Egy szál pólóban indultunk délelőtt, de tizenegy óra magasságában beborult az ég és szállingózni kezdett a hó! Megmaradtak a kéretlen pelyhek egy ideig, hirtelen hideg lett, s haza kellett menni valami meleg ruháért.
Évek teltek el úgy, hogy nem is gondoltam a majálisra, felé se mentem, szabad és független, öntudatos fiatal nőként éltem Budapesten, ahol a kutya se törődött azzal, ki vonul s ki nem.
És aztán, ugyan mikor, ha nem abban az évben, amikor a csernobili tragédia történt, 1986 május elsején, mit sem tudva a történtekről, a Budapesti Konzervgyár közművelődési előadójaként egész nap a szabadban tartózkodtam a Maglódi úton.
Bár nem vonultam, de a gyerekprogramok megtervezője, felelőse és egyik lebonyolítója voltam, saját, hatéves fiammal reggeltől késő délutánig kint voltunk a napon. Kész csoda, hogy mindketten megúsztuk következmények nélkül.
Teltek-múltak az évek, egyszerre csak ott találom magamat az emlékezésben a pestlőrinci Kossuth téren, 1992 május elsején. Túl egy gyötrelmes váláson, a tizenkét éves, szomorú és mindig komoly fiammal, én, a szomorú és mindig komoly fiatal felnőtt, megtöretett lélekkel és elvesztett illúziókkal. A test sebei már begyógyultak, de a lélek lassabban gyógyul.
Pedig volt közben egy rendszerváltás, amelynek aktív részese voltam, végre felvállalva ellenzékiségemet. Éppenséggel boldog is lehetnék, de közben saját mikrovilágom felrobbant, és kivetett magából. Odalett a ház, a gyerekkel anyaotthonban lakunk, nem sok remény maradt, úgy érezzük. De végre nem folyik el a fizetésem valaki más vodkájára, és marad pénzünk majálisozni, egymásnak ajándékot venni, kicsit mulatni. Így eldöntjük a gyerekkel, hogy kimegyünk a parkba.
Akkoriban kezdtek járni az ügyesek Törökországba, ahonnan olcsó ruhaneműt, törülközőket, lábbelit hoztak az országba, és némi felárral, de az itthoni áraknál még mindig olcsóbban, kéz alatt eladták. Néhány nappal korábban vettem magamnak egy kétrészes ruhát, régóta az első új holmim volt, s az időjárás is kedvezett annak, hogy felavassam. Emlékszem, királykék alapon aranyszínű és barna mintás műselyem ruha volt, egy szoknya és hozzá tartozó felső, új volt a szandálom is, én némi izgalommal forgolódtam a tükör előtt. Elszoktam már az ilyen stílusú nyári ruháktól, mindig rohanni kellett, főleg nadrágban jártam.
Végül elindultunk, némi jóleső izgalommal, végig a villamosig. Hétágra sütött a Nap, volt valami jóleső várakozás a levegőben. Minden irányból emberek igyekeztek a park felé, ahol szabadtéri színpad volt felállítva, és a könyvtár melletti, akkor még sima, szabad térségen körhinta is állt.
Kíváncsi voltam, ki lesz az első ember, akivel találkozunk?
És akkor szembejött velünk J., a munkatársam,aki mindig elegáns, és udvarias volt, kedves és szellemes, és én nagyon irigyeltem a feleségét, milyen jó lehet neki mellette. Ránk mosolygott, és azt mondta, csinos vagyok, jól áll nekem ez a ruha, gyakrabban kellene ilyesmit hordanom.
Így történt, hogy azt a ruhát addig hordtam aztán, míg szabályosan leszakadt rólam, kifakult, és felfeslett a varrások mentén. És mert időközben kiderült, hogy a silány török áru többsége gyermekmunkával készült, valamint csempészárunak minősült, többé nem vettem semmit az ügyesektől.
De az a májusi nap az emlékezetemben így maradt meg, nagyjából akkortól kezdtem magamat újra nőnek érezni, amikor egy kedves férfi észrevett, és megdicsért. Az utóbbi években elszenvedett gyötrelmek után megtöretett nőiségem valamiképpen újra éledt. J. szép szavait pedig eltettem egy képzeletbeli dobozba, hogy örökre megmaradjon nekem.
Még voltak más majálisok is, s én egészen addig majálisoztam, amíg unokám velem szeretett volna kimenni a Bókay kertbe.
Több, mint tíz éve már nem megyek sehova május elsején.
Ajándék ez a mai nap, itthon töltöm egyedül a kutyusokkal, emlékezem, és írok.
„…zeng és dalol az élet, szállj csak zeneszó, ének, ébresszed a magyar népet”
Hozzászólások