Tátrai S. Miklós | A nagy találmány

Szépirodalom - próza

A nagy találmány

Két rövid csengetés jelezte a váratlan látogató érkezését. Stefi éppen vasalt, és közben a nyaraláson gondolkodott. Kellemesnek ígérkező tíz nap várt rájuk a horvát tengerparton. Évek óta készültek már arra, hogy kibérelnek egy kis házat, ahol végre kényelmesen elférnek. Még a tengerparton járt gondolatban, amikor ajtót nyitott. Fiatal, tizennyolc-húsz év körüli hölgy állt előtte, láthatóan zavarban volt, amikor megszólalt.

– Jó napot kívánok, asszonyom! Elnézését kérem, ha megzavartam valamiben.  Asztalos Edinának hívnak. Hegyi Rudolf urat keresem, távoli rokona vagyok Somogy megyéből. Üzenetet hoztam részére.

– A férjem még nincs itthon, de bármikor megérkezhet. Gyere beljebb, várd meg a szobában, ha már rokonok vagyunk. Azt tudtam, hogy unokatestvérei élnek Somogyban, de Asztalos nevűekről még nem hallottam – felelt kételkedve Stefi, de azért bekísérte, hellyel kínálta a vendéget az egyik fotelben.

– Nagyon bonyolult és szerteágazó a családunk, de Rudi bácsi biztosan tudni fogja ki küldött.

– Nagyon rejtélyes vagy Edina! Elárulnád, miről van szó?

– Ne haragudjon, de ezt csak neki mondhatom el.

– Jó! Akkor várjál rá! – sértődött meg az asszony. Morcosan folytatta a vasalást, időnként szúrós szemmel mérte végig a csinos, és egyre nagyobb zavarban lévő lányt.

Stefi már nem a nyaraláson gondolkodott. Ki lehet ez az Asztalos Edina, ha egyáltalán úgy hívják? – morfondírozott. Lehet távoli rokon, de lehet egy trükkös besurranó tolvaj, vagy Rudi szeretője, aki most ki tudja miért jött. Az utóbbi gondolat alaposan megrémítette. Semmi jel nem utalt arra, hogy férjének lenne valakije, de ezt sosem lehet biztosan tudni. A jelentős korkülönbség ellenére is szépen éltek, nem lehetett oka panaszra. Rudira családfőként, férfiként egyaránt számíthatott, sőt – ijedt meg igazán, ahogy jobban belegondolt – inkább ő volt az, aki kevésbé igényelte a házaséletet. Ha ez nem elégítette ki a férjét, és ennél a kis nőnél vigasztalódott – gondolkodott –, akkor most nagy baj van. Igyekezett elhessegetni a rátörő rossz érzéseket, és haragudott magára, amiért a legrosszabbat feltételezi az egyébként bájos, és ártatlan arcú vendégéről. Biztos volt abban, a találkozásuk első pillanata mindent eldönt, mert Rudinak jó képességei vannak, de színésznek pocsék lenne.

A kulcs megfordult a zárban, a két nő idegesen nézett egymásra. Stefi a férje elé ment, és csak annyit mondott: egy fiatal nő várja a szobában. Ügyesen helyezkedett, ő lépett be először. Edina lángvörösen állt fel a fotelból, Rudi csodálkozva, értetlenül nézett rá, ami megnyugtatta feleségét. A férfi kedvesen és sürgetően szólt a lányhoz.

– Hallom engem keres kisasszony! Mit óhajt tőlem?

– Jó napot kívánok, Rudi bácsi! Somogyból jöttem, távoli rokonok vagyunk, de csak négyszemközt mondhatom el, miért vagyok itt!

– Nézze, nem ismerem önt, nem tudom, ki küldte, és miért. A feleségem előtt nincsenek titkaim. Mind a ketten hallgatni fogjuk, amit mond.

A lány lerogyott a fotelba, és őszintén sírni kezdett. Már mind a ketten sajnálták, és biztosak voltak abban, hogy nem szélhámossal van dolguk. Stefi egy pohár vizet hozott, Rudi nyugtatni próbálta Edinát, majd mindketten arra bíztatták, beszéljen nyugodtan, ha tudnak, segíteni fognak

– Bocsánatot kell kérnem, amiért betörtem, lehet, hogy nem kellett volna – szipogott a lány –, de most már talán jobb is így. Hazudtam, mert nem vagyok távoli rokon, és nem Asztalos Edinának hívnak, hanem Enikő vagyok – nézett fájdalmasan Rudira –, a lányod!

Stefi döbbenten meredt férjére, akinek arcából kifutott a vér, szemét behunyta, és mint aki szédül, imbolyogni kezdett. Aztán újra felnézett, hol a feleségére, hol Enikőre. Szeméből lassú könnycseppek gördültek végig az arcán, és alig hallhatóan suttogta a szavakat.

– Hogyan találtál meg kislányom?

– Hogyan tudtál elhagyni apa?

A két ember összeölelkezett, érezték egymás sós könnyeit, és remegő boldogsággal élték át a váratlan találkozást. Stefi csak nézte őket, és nem tudta mit tegyen. Kívülállóként bizonyára gyönyörűnek és meghatónak érezte volna a pillanatot, de feleségként egészen másként tekintett férje eltitkolt gyerekére. Eltitkolt gyermek? Valójában – emlékezett vissza a közös évekre – sosem mondta azt, hogy nincs gyermeke, igaz, azt sem, hogy van. Együtt döntöttek úgy, hogy nem bolygatják a másik múltját, elfogadják egymást olyannak, amilyennek megismerték, és erre mindkettőnek jó oka volt. Stefi nem akart beszélni korábbi kapcsolatairól, gyermeke apjáról, ezért jobbnak látta, ha ő sem kérdezősködik. Megelégedett azzal a tudattal, hogy tőle jóval idősebb elvált férfihez megy feleségül, és döntését nem bánta meg. Rudi szerette őket, gondoskodott róluk, és tudott nagyvonalú lenni, ha a helyzet, vagy házasságuk megmentése úgy kívánta. Erre gondolt, és nem akart hisztériás jelenetet rendezni, különösen úgy, hogy semmit sem tudott a váratlan találkozás hátteréről. Megvárta, amíg férje, és Enikő kibontakoznak az ölelésből, kicsit megnyugodnak, majd azzal, hogy „… azt gondolom, nektek most bőven van mit megbeszélni!”, kiment a szobából, és becsukta az ajtót maga mögött. Örült, hogy Botond még a nagymamánál van, nem kell magyarázkodni a gyereknek.

Enikő és Rudolf csaknem három óra hosszan beszélgettek. Tizenhét év alatt oly sok mindent történt velük. A lányt az apja elkísérte a villamosmegállóig, majd hazament. Stefi, mintha mi sem történt volna vasalt, azonban majd szétvetette a belső feszültség. Eldöntötte, nem szól, nem kérdez semmit, ezt a helyzetet férjének kell megmagyarázni, bármiben is állapodtak meg korábban. Rudi is így gondolta, megkérte feleségét üljenek le, és hallgassa meg őt.

– Huszonöt éves voltam, amikor megismertem az első feleségemet, Amáliát. Szerettük egymást, őszintén, igazán. Az édesanyja kezdettől fogva ellenezte kapcsolatunkat, kevésnek tartott a lányához, és ma már azt kell mondanom, volt abban igazság. Amália érettségizett, titkárnőként dolgozott, az akkori viszonyokhoz képest jól keresett. Nekem még nem volt szakmám, nem törtem magam a tanulásban, segédmunkásként dolgoztam Csepelen. Házasságkötésünk után anyósomékhoz költöztünk. Na, ezt nem kellett volna. Apósom, aki maszek autószerelő volt, elfogadott, különösen azután, hogy rendszeresen és szorgalmasan segítettem műhelyében. A mama azonban állandóan duruzsolt ellenem. Ellenséges viselkedése átmenetileg szünetelt Enikő megszületésekor, de aztán újra folytatta. Sikerült megmérgeznie életünket. Lassan Amália is elfogadta, hogy nem vagyok méltó hozzá. Szerelembe bonyolódott egy munkatársával, aki válásunk után feleségül vette.

– Tudod, sokat gondolkodtam rajtad, rajtatok. Megértem, amit elmondtál, mégis csalódást okoztál. A feleséged elhagyhattad, vagy ő hagyott el téged, végül is mindegy, de a gyerekedet hogyan tudtad elhagyni?

– Csúnya válásunk volt, lényegében kidobtak az utcára. A kislányom láthatását a bíróság szabályozta, azonban ezt egyre ritkábban tartották be, aztán már egyáltalán nem. A nekem járó időpontban órákat várakoztam a kapuban, csakhogy néhány percre láthassam, magamhoz ölelhessem. Aztán – csuklott el Rudi hangja – egyik alkalommal, az utolsó előtti próbálkozásomkor, kiküldték Enikőt a kiskapuig. Amália és a párja a ház ajtajában álltak, kegyetlenül vigyorogtak. A két és fél éves kislány azt mondta nekem a kerítésen át, hogy ne menjek többet, mert nem szeret, és neki már új apukája van. Sarkon fordult, és visszatipegett a házba.

– Hát ez nagyon durva!

– Várjál, ez még nem minden! Iszonyatos lelkiállapotba kerültem. Még várakoztam egy kicsit, aztán eloldalogtam, mint egy kivert kutya. Levelet írtam Aminak, melyben emlékeztettem a bírósági döntésre. Közöltem vele, hogy legközelebb újra elmegyek, adják oda a gyereket. Ügyvéddel fenyegetőztem, amin nyilván jót nevettek, hiszen tudták, nincs rá pénzem. A következő hónapban újra elmentem. Becsöngettem és várakoztam, újra csöngettem, és újra várakoztam. Húsz-huszonöt perc telhetett el, amikor megállt egy autó a hátam mögött. Két nagydarab fickó szállt ki. Szó nélkül a kerítésnek nyomtak, és óriási ütést kaptam a gyomromra. Azonnal összecsuklottam, földre kerültem. Valószínű tovább ütlegelnek, ha nem jön ki volt apósom. Keresztnevükön szólítva leállította a két férfit azzal, hogy „ennyi elég lesz!” Ezután hozzám fordult, és inkább sajnálkozva, mint fenyegetően azt mondta, hagyjam békén a lányát, az unokáját, ne zaklassam őket, mert én semmit sem tudok adni nekik, az új férj pedig mindent. Hozzátette, a gyereknek is sokkal jobb, ha rendes apja van, és nem egy magamfajta senki. Nyomatékosan megkérdezte, hogy megértettem-e, vagy az urak még magyarázzák-e egy kicsit. Némán és megalázva bólogattam. Mindenki ott hagyott.  Eltelt két hónap, amikor levelet kaptam Amáliától. Találkozót kért tőlem, egy presszóban, az időpontot és helyet pontosan megjelölte. Reménykedve mentem el, azonban újabb súlyos csalódás ért. Közölte velem, hogy egy ügyes ügyvéd segítségével elérték, hogy a férje nevére vette a lányomat. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha ebbe beletörődöm. Nekem különösen, tette hozzá nyomatékosan, és fejével a sarokasztal felé intett. Az a két pasas vigyorgott ott, akik megvertek. Szó nélkül felálltam, és eljöttem. Soha többet nem próbálkoztam. Beláttam: a gyereknek így lesz a legjobb.

– Borzasztó állapotban lehettél! Sajnálom.

– A lejtő alján voltam, de később megembereltem magam. Szakmát tanultam, érettségiztem, jó állásom, jó munkahelyem lett. Szerelmeim is akadtak olykor-olykor, aztán rád találtam, akit nem érdekelt a múltam. Sokáig nagyon fájt minden születésnap, névnap, minden karácsony, de lassan hozzászoktam ehhez az érzéshez, együtt tudok élni vele. Elfogadtam – és ezt Botondnak köszönhetem –, hogy egy férfi képes lehet szeretni felesége másik apától született gyerekét.

– Ezt a lányod tudja? Elmondtad neki?

– Nem, illetve nem ilyen nyíltan és őszintén. Mi hasznom lett volna abból, ha meggyűlöli az anyját, és azt a férfit, aki tisztességesen felnevelte. Valamiért feltámadhatott Amália lelkiismerete, mert Enikő tizennyolcadik születésnapja után megnyílt a lányunk előtt. Azt mondta, ne haragudjon rám, mert ő is hibás abban, amiért elszakadtunk egymástól. Nekem ez elég, nincs értelme jobban felkavarni a múltat. Boldog vagyok, és nagyon büszke rá, amiért most megtalált.

– Nem értek egyet veled! Jó, tudom, megegyeztünk! Nem firtatjuk egymás múltját, de azért az, hogy kivel, és hogyan éltünk korábban, nem ugyanaz a kategória, mint egy gyerek léte, vagy nem léte. Ezt el kellett volna mondanod!

– Amikor megismertük egymást, biológiai értelemben tényleg volt egy lányom, de fizikailag, jogilag, életszerűen nem.  Minden okom megvolt azt gondolni, hogy ez így is marad. Miért zaklattalak volna fel ezzel?

– Lehet, hogy igazad van, de az is lehet, hogy nincs. A mai nap után már lehetetlen eldönteni a választ, a „mi lett volna ha?” kérdésre. Van egy kedves, szép nagylányod, akire már én is egészen másként tekintek, mint abban a pillanatban, amikor ez kiderült.

– Jó ezt hallani, mert már nem akarok elszakadni tőle! Örülök, hogy megtalált. Ez életem két legnagyobb találmányának egyike.

– Ha esetleg én vagyok a másik, akkor nekem is van egy nagy találmányom – mosolyodott el Stefi. – Van egy ötletem: ha már a dolgok így alakultak, menjünk négyesben nyaralni. A horvátországi házban lenne hely négyünknek is!

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A nagy találmány”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés