Megjelent Postásy Csaba barátunk és szerzőtársunk új kötete, a Léptem nyomom a Fókusz Könyvek kiadásában. A könyv borítóján Postásy Gergő grafikája látható. Ajánlóként Somogyi Zoltán előszavát közöljük, majd hétről hétre folyamatosan egy-egy Postásy-vers kerül a Hetedhéthatár honlapjára, péntekenként.
_______
A fizikus és feltaláló, aki kocsmárosként intézi el két vers megírása közben, hogy a 101 éves Sasvári Évának (és mindenki másnak) végre adjon egy pihenőpadot Budavár önkormányzata, amit nem is olyan egyszerű megszervezni, lévén, nem mindenkinek van a szíve Postásy Csabából („Hold a fényét – A Naptól lopta / Lelkünk melegét – Az Isten adta”). Nem is mindenki értheti meg Postásy művészetét, csak az, aki hajlandó szabaddá tenni magát – nemcsak két csendes órára, amíg elolvassa a Léptem nyomom kötetet, hanem egy egész életre. („Születésemkor ordibáltam egy kicsit / Kikiáltottam magam / Mint egy önálló állam”)
Emlékszem, szüleimnek milyen nehézségekbe tellett elmagyarázni, mit jelent konvenció és tradíció, illetve mi köztük a különbség. Köszönni egymásnak, az tradíció vagy konvenció, kérdeztem, és nem értettem a választ. Ma már látom a különbséget, Postásy tette számomra egyértelművé, hogy a társadalmi elvárásokat figyelmen kívül lehet hagyni, miközben ragaszkodunk az értékeinkhez. („Családod elhagy, kezed orcádba temeted / Ne sírj! – Hisz’végre Te vagy a / Szabadság, Egyenlőség, Testvériség / Immáron – egyes-egyedül!”) Lehet a legmélyebb tisztelettel fordulni a hagyományokhoz úgy, hogy szabadon fogalmazunk, falak nélkül alkalmazzuk a szókincset. („Pedig könnyen lehet, hogy / A Halál is csak egy ÉLETFORMA / Amiről csak egyet tudunk biztosan / Másnaposak Odaát – sosem leszünk!”)
A Postásy-recept a következő: „csúnyán” beszélünk, ahol csúnyán kell. Egyszerűen, ahol egyszerűen. És felemelően, ahol fel lehet emelkedni. Lehet leírni – miért is ne és közben mosolyogni a nyelvi játékon –, hogy „pinába szállt a bátorsága”, egyben pedig hinni, „A világban csak egy a közös többszörös – a Mindenható Isten”.
Nem csak a nők, a halál, a Jóisten visszatérő élmények Postásy verseiben. Hasonló erővel szerepel például az álom is. Ide tartozik egyik kedvencem egy korábbi kötetéből, a Révület: „Az álmod én vagyok / Vigyázz rám! / Ha felébredsz, meghalok”. Az álom, ami valóság, a valóság, ami álom végigkíséri, kísérti Postásy művészetét („Egy életben – egy halálom / Ne ébressz fel – meghálálom”). A megélt világ kettőssége együtt, egymás mellett jelenik meg verseiben: komoly és vicces, szürreális és (hiper)reális, fekália és Jóisten, bűzös mindennapok és illatos hit, élet és halál. Mindezeket pedig sohasem hosszan: Postásy nem szószátyár, kerüli a felesleges beszédet.
Az a szabadság költészetének kulcsszava, amely a befelé tekintés kényszerével jár („A Téren és Időn Kívül / Tán érdekesebb dimenzió: A Belül”). Ebből nincs menekvés. A Léptem nyomom – ahogy Postásy korábbi kötetei is – belerángat az önmegismerés mélységeibe. Kérdéseket teszünk fel magunknak: mi merünk-e ennyire a tükörbe nézni? („A holtak bizony köztünk élnek / Füveznek és tévét néznek”) Merünk-e ennyire szabadon gondolkodni? („S ha kérded félve: Öcsém, életedben / Mégis mit tettél idáig? / A válasz pofán vág: / Hát a Napot loptam, bazdmeg! / Mi a fasznak világít?”) És merünk-e mindezek után annyi játékot belevinni a mindennapjainkba („Léptem nyomom”), ahogy Postásy teszi a verseivel (és az életével)? Merünk-e annyira korszerűek lenni, mint ő, úgy, hogy közben mélyre fúrunk ebben a felszínes világban? (Csaba, nem mindig ugyanabban az értelemben, de mélyre szeretne fúrni verseiben – legyen szó nőkről, az élet értelméről vagy bármi másról.)
Postásynál nincs határ a kifejezésben. Ő az, akinél kicsit szégyellem is, hogy az ismert módon írok előszót, tartom a formai és tartalmi kereteket. Most éppen nevetek is magamon, ha merném, akkor megkérném Csabát, adjon néhány bevállalós Postásy-kifejezést kölcsön nekem ehhez, vagy csak annyit írnék: a fenébe már, ezek egyszerűen piszok jó gondolatok, kedves olvasó, vedd meg a kötetet, és nevetve gondolkozz velem együtt azon a gyönyörű képtelenségen, az életünkön, amellyel kapcsolatban a fizikus humanista író ebben a kötetben is hozzánk (és rólunk) beszél. („Egy lepke árnyéka / A vállamra ült / Én a lepkére néztem / Mire az árnyék megsértődött / S elrepült”)
Postásy Csaba „átadja” a Sasvári Éva pihenőt a névadónak, az akkor 101 éves Sasvári Évának 2018 decemberében
Postásy nem engedi kategorizálni magát. Fráter Zoltán korábbi ajánlását elfogadva, amelyből kiderül, a beat-korszak utolsó hullámverését láthatjuk, kereshetjük azért a további kapcsolódásokat is. Messze nem a teljesség igényével, de nekem egyszerre jut eszembe egy olyan elképzelt haiku, amely forradalmi öntudattal lázad fel saját maga szigorú alaki kötöttsége ellen, az Ancsel Éva-, vagy Fodor Ákos-féle esztétizáló finomkodást elutasító, de annak útkeresésére épülő nyers rövidség, vagy akár a legszebb magyar szerelmi líra hagyományát lezárni, vagy figyelmeztetni akaró követelés, mely nem engedi elfeledni, hogy férfi és nő között testiség is létezik, nemcsak szép szavak.
Ami feltűnően nincs jelen Postásy verseiben, és ezzel erőteljes kisebbségbe kerül a kortárs magyar lírában: nála nincs tere a családi visszaemlékezésnek, nincsenek megverselt szülők, nagyszülők, feleség, se szeretők – akik történeteket, neveket kapnának. Ezen a téren nem hajlandó, vagy nem akar kitárulkozni, miközben kortársai sokszor köteteket töltenek meg ezzel a tematikával. Postásyra az általánosított élethelyzetek, az arctalan nők, a márkátlan italok („Alkoholmentes sor – leírhatatlan”) és az élet egyedi stílusú, keserédesen vidám megélése jellemző.
Ahogy Sasvári Éva életének utolsó ajándéka, a pihenőpadja lakása és az ABC között neki segített, úgy szolgál pihenőpadként számunkra Postásy Csaba költészete, emel be minket egy élhető világba két hétköznapi eseményünk között. („Gondtalan a zuhanó fapadosból / Életedben egyszer te is lehetsz”)
Jó olvasást kívánok!
Somogyi Zoltán
__________
A kötet utolsó verse:
Elpocsékolt az idő
Majd ha hiányom fájni fog
Űrömben fű nő örömében
Fennen legelnek az angyalok
A néma harang jussa – Ahogy
A fennkölt Idő agyhalott
Hozzászólások