Kő-Szabó Imre | A vörös hajú lány

Szépirodalom - próza

A vörös hajú lány

(retro történet)

 

A film „vége” feliratát már nem várta meg a fiú. Kisietett a moziból, a bejárati térben, a következő előadásra többen várakoztak. Nem voltak sokan. Most már bánta is, hogy megnézte ezt a filmet, de nem tehetett mást. Korábban így döntött, ez már tény maradt számára, más semmi.

Egyhangúlag lépdelt a villamosmegálló felé. Az órájára pillantott. – Ideje, hogy hazamenjek! Nyolc óra! – mondta úgy önmagának és arra gondolt, mindig ilyenkor este jut csak eszébe, milyen rossz egyedül. Magányosan botorkálhat az esti szürkületben és remélheti, talán holnap más lesz minden. Talán, de miért is lenne más?

A kilences villamos az esti órákban megszokott csörömpöléssel döcögött végig a Bécsi úton. A fiú, aki nem volt több mint húsz éves, sportos alakját könnyed kockás ing fedte, futni kezdett, hogy a megállóban még elérje. A villamos hirtelen fékezett, az utasok összeverődtek és támolyogva, bizonytalanul léptek le a kocsi rácsos lépcsőjéről.

A szerelvény már mozgásban volt, mikor a fiú kissé lihegve utolérte, és egy jól célzott ugrással felugrott. Produkcióját egy csíkos ingű férfi, fejcsóválva nyugtázta, de ezzel ő nem törődött. Feljebb lépett és közömbös arccal bámult kifelé.

– Margit híd, budai hídfő! Végállomás! – szólt egy lágy női hang. Fülének kellemes volt, kereste szemével, de nem találta. Leszállt. Sodródott a tömeggel a feljáró felé. – Fél kilenc és milyen sötét van már? – játszott a kérdéssel egy kicsit.

– Esti Hírlap! – kiabálta egy férfi, de a tömegben a fiú nem figyelt rá. Ment a lépcsőn felfelé. Emberek rohantak el mellette, mindkét irányban. Egy gyerekarcra, egy formás női lábra emlékezett csak később, de azt is eltakarta szeme elől egy fekete kendős néni nagy kosara. Bosszankodott is miatta, kereste szemével az előbbi lábat, emlékezett a piros cipőre. De már minden hiába volt.

A megállóban sokan álltak, a hatos villamos lassan fordult be a sarkon. Úgy tűnt percekig, mintha megállt volna. – Felfelé jön! – magyarázta magának, de mégis nyugtalan volt. – Ideszállok az első kocsiba! – gondolta. Várt, hogy megálljon a szerelvény.

Csikorogva fékezett.

Felszálltak előtte vagy hatan. Kigyulladtak a piros lámpák az ajtónál, a berregők élesen szóltak.

A fiú egy kicsit elsodródott a lépcsőtől, többen még hirtelen eléje ugrottak, a villamos közben lassan megindult.

– Ide a másik lépcsőre! – biztatta magát. Megfogta a fogantyút, felkapaszkodott. A lendülettől az ugrás kissé nagyobbra sikerült, egy idősebb férfit meglökött, aki szintén előtte ugrott fel.

– Pardon, bocsánat! – mondta és kereste a férfi tekintetét. Az hátra sem nézett, kinyújtott karral kapaszkodott az alumínium fogantyúban.

– Nincsenek is olyan sokan! – állapította meg. Széthúzta az első tolóajtót és bement a kocsiba.

Baloldalt most ült le egy idősebb néni, háttal, vele szemben pedig egy vörös hajú lány. Beszélgettek. Nem volt, egy szabad ülőhely sem. – Milyen érdekes színű a haja – gondolta a fiú. – Vörös, mint szeles nap előtt az alkony! Nem tudta levenni róla a szemét.

– Miért nem csukja be az ajtót? – szólt egy kemény férfihang mögötte.

Bosszankodva visszalépett. Behúzta az ajtót, szólni akart, de mindenki kifelé nézett. Egy pillanatra megtorpant. Nem tudta eldönteni, kitől származott az előbbi kérdés. Ebben, a számára megfoghatatlan csendben hallotta a villamos kerekeinek dübörgését. – Megnézem azt a lányt! – határozott ezután.

Közelebb ment. Megállt az öreg néni mellett, megfogta a pad fogantyúját és végignézett a vörös hajú lányon.

A fiú csak nézte, tágra nyitott szemmel. Nem tudta levenni tekintetét a lányról. Valaki hátulról meglökte, de ez most nem érdekelte.

A villamos megállt. Önkéntelenül kinézett az ablakon.

– A szigetnél vagyunk. A bejárati út lámpái, mint apró fagyalgyöngyök, fehéren rajzolódtak ki a szürke, meleg estéből. – Lassan megy ez a villamos – mondta úgy szótlanul maga elé és a lányra nézett.

Cáfolni akarta azt a korábbi megállapítását, hogy nincs igazán szép nő. – Talán csak én nem találkoztam eddig, eggyel sem. És most itt van! Itt a közelemben! Ha kinyújtanám a kezem, megfoghatnám! A lánynak vörös volt a haja. Különleges vörös és hosszú. Most így szétbontva, betakarta az egész vállát. – Festett haj lehet – gondolta. – De az nem számít!

Tovább nézte a lányt, barna szemöldökét, kék szemét, piros száját. Nem volt összhangban ez a színváltozás, de mégis tetszett. A fiú tekintete mindig megakadt fehér, egészséges fogsorán, amely előbújt, amint az öreg nénivel kedélyesen, mosolyogva beszélgetett.

A villamos hirtelen fékezett. Erősen kellett kapaszkodnia, nehogy elveszítse egyensúlyát. Így is egy lépést tett a lány felé. Közben az utcára nézett. – Mennyi ember várakozik a kettes villamosra. Fele sem fog felférni! – gondolta.

Visszanézett. A lány ott ült az előbbi helyen. Észrevette a fiú feltűnő tekintetét, mellyel őt nézte. Haragot nem lehetett kék szeméből kiolvasni. Ezt a fiú is észrevette, látta a lány szemében bujkáló könnyed mosolyt. – Csodálatos vagy, gyönyörű! – szerette volna ezt a szemébe mondani, – Mi volna, ha ő lenne az én feleségem? – és arra gondolt vajon mit válaszolna erre a kérdésre, ha a lány tenné fel neki? Igennel válaszolna. Igennel, pedig nem tudja kicsoda, a nevét sem tudja, a hangját sem hallotta. Szemük újból találkozott, hosszan nézték egymást. Állták egymás tekintetét, amely egyre izgalmasabb lett. Lassan fogalmazódott meg benne, oda kellene lépni, megfogni úgy a karját, hogy a szorítástól kifusson ereiből a vér.

– Nagyon szép vagy! – mondta szemével a fiú és érezte, hogy egész testét valami különös forróság járja át.

– Visegrádi utca! – csattant a kalauz rekedt, nikotinos hangja. Ez teljesen kizökkentette a fiút gondolataiból. Egy szürke kabátos férfi szállt fel utolsónak. A kalauz megnyomta a csengőt. Élesen berregett, a villamos rángatózva elindult.

A fiú újból a lányt nézte. – Letérdepelnék lábad elé, így mondanám, hogy szeretlek, te csodálatos, vörös hajú lány! – ábrándozott tovább.

A villamos hirtelen, nagy rántással balra fordult. A képzelt kép helyébe a Marx-tér villanyóráját látta. – Háromnegyed kilenc! – olvasta önkéntelenül. Az ötvenhármas megállójában sokan várakoztak. A Bajcsy-Zsilinszky úton nem lehetett egy villamost sem látni.

– Újfelszállók-jegyeit-kérem! – hangzott a rekedt, agyon ismételt felszólítás. A fiú nyújtotta az átszállóját. A kalauz kilyukasztotta a hatos számot és visszaadta.

Egy férfi állt közéjük. Kicsit távolabb lépett attól a helytől, ahol az előbb állt, de így sem látta a lányt. Pokolba kívánta most ezt a férfit. Csíkos ingű, széles háta olyan volt, mint a kőkerítés. Mérgében az utcát nézte. – „Hetedik kereszt” – délelőtt – „Vörös tinta” – délután- olvasta a Szikra mozi plakátját. – Egyiket sem láttam, majd megnézem. Csak ne kellene mindig egyedül járni moziba.

A férfi most ellépett a lány elől. A villamos megállt. Kereste a lány tekintetét, de az kibámult az ablakon. – Piros! – látta a közlekedési lámpa erős fényét. – Miért nem nézel rám? – egy kicsit izgatott lett. A lány még mindig kifelé nézett. – Veled lennék, egy percre sem hagynálak el! Egy kis szünet keletkezett. – Sárga! – ugrott a lámpa fénye. A lány visszanézett, egyenesen a fiú szemébe. – Zöld! – az úton álló egyik autó, hangos motorral megugrott. Tekintetük egybe fonódott, hosszan nézték egymást. A fiú képzeletében képek futottak, olyan érzése volt, mintha a „Szállnak a darvak” képsorát látná. Esküvői lázas készülődés. A vörös hajú lány fehérben, a fiú feketében. Mindenfelé sok-sok virág. Orgona, pedig nem is ez a kedvenc virága. Egy feldíszített, száguldó autó képe. Az anyakönyvvezető. Mendelssohn nászindulója. A zene taktusát még a lábával verte is. Egy végtelennek tűnő lépcsősoron futnak, egyre csak futnak lefelé.

Hirtelen fékezett a villamos.

– November hét tér! – kiáltotta a kalauz.

A képek eltűntek. A lány a felszállókat nézte. A fiú a hirdetéseket kezdte olvasni. A Caola szappanról, meg az eheti lottó nyereményről. – Ez a főnyeremény! Ez a lány! – mondta, de aztán szégyenkezett is, hogy ilyenekre gondolt. A lány, az öreg nénivel beszélgetett újból.

A fiú a színházak kifüggesztett plakátjait olvasta. Majd önkéntelenül egybe illesztette a címeket: – Szőke ciklon!… – Mesébe illik!… – Sok hűhó semmiért!… – Ugorj ki az ablakon!… – ezen maga is elmosolyodott. – Hülyeség, az egész, leszállok és vége, sose látom többé! A gondolatok újból megrohanták. Egy darabig viaskodott velük, aztán mégis megadta magát. Nagy táncterem, a fiú és a lány egymás karjában, táncolnak. A férfiak irigy és sóvárgó pillantásokat vetnek feléjük. Ők nem törődnek semmivel, boldogok.

Csikorogva fékezett a villamos. A fiú látta a Majakovszkij utca fehér, sarki névtábláját. – Érdekes, most meg milyen gyorsan megy ez a villamos. Mintha kergetné valami. Észrevette, hogy a lány keresi tekintetét. Odanézett. Úgy érezte, mindjárt megfogja a kezét, de többen meglökték, egy újabb megállóhoz értek és a leszállók elsodorták a peron felé.

A Rákóczi út kereszteződésén csörömpölve haladtak keresztül. A fiú végig nézett a kivilágított utcán. Feltűnt egy pillanatra a Csillag Áruház kék reklámja. Vele egyidejűleg a „Lottó Ottó” celebrált reklámja, amely felfelé futott az áruház utcai falán. Mint egy fáradhatatlan kisgyerek. A villamos már túljutott a kereszteződésen. A megállóban szokatlanul nagy volt a tömeg.

A fiút egy testes idősebb férfi elmozdította helyéről. Nem törődött vele. A vörös hajú lány érdeklődve nézte, szemét nem vette le róla és tekintetéből olyan kérdést olvasott ki, mintha azt kérdezné: – Ugye nem szállsz le? – Nem! – intett a fiú egy kis fejbiccentéssel. Aztán hosszan nézték egymást. Közben a villamos elindult. Kórházi folyosón látta most önmagát idegesen sétálni. Egy vízcsapból monoton egyhangúsággal csepegett a víz, a folyosó falára akasztott villanyóra piros végű másodpercmutatója apró ugrásokkal ment töretlenül körbe-körbe. Látta maga előtt a lány arcát, a várakozásban a víz csöpögő hangja egyre erősödött, a mutató szédületes sebességgel pörgött. Hirtelen gyereksírást hallott. Minden megállt. Mozdulatlan csend töltötte be a folyosót és a villamost. Aztán az utca és a villamos kerekeinek hangja egyre erősödött, majd visszatért.

A lány nézte a fiút. Olyan kedves, huncut mosollyal.

– Rákóczi tér! – ordította elviselhetetlenül a kalauz. Könyörgő arccal a vörös hajú lányra nézett. – mindegy, le kell szállnom. Hiszen én itt lakom, a Bérkocsis utcában! Utat tört magának a peron felé. Széthúzta az ajtót és kilépett az üres peronra. Az állott nyári meleg levegő hirtelen megcsapta.

Visszanézett.

A vörös hajú lány is felállt és megindult a fiú után. Kilépett a peronra. A fiú úgy érezte, hogy a melegtől, meg a heves szívveréstől megfullad. Nehezen lélegzett. Nem tudta, mit tegyen. A lány arcába nézett, mondani akart valamit, de a lány megelőzte.

– Akarsz egy jót dugni? Neked olcsóért megszámítom. Öt piros az egész!

A fiú ijedten pillantott körül, vajon nem hallotta-e valaki. Pedig tudta, nincs ott más, csak ők. Zavartságában egyik lábáról a másikra állt.

A villamos fékezett.

Úgy érezte, nem tud egy szót sem kimondani. Leugrott, megállt a járdaszigeten. A vörös hajú lány lenézően mosolygott és egy vállrándítással visszament a kocsiba.

A villamos elindult, ő pedig csak állt. Nézett a távolodó szerelvény után, amely már a Baross utcánál járt. Egy vörös hajú lány képét látta maga előtt. Szabadulni akart ettől az arctól, de nem tudott.

Percekig állt még ott, aztán elindult, de hirtelen nem tudta eldönteni, merre is menjen.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A vörös hajú lány”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés