Kovács Alexa | "A legfontosabb pedig, hogy leüljön írni." – Interjú Varga Beával

Kultúra, művészet

„A legfontosabb pedig, hogy leüljön írni.” – Interjú Varga Beával

 

Kovács Alexa: Miért/Minek hatására döntöttél egy írástechnikai könyv megírása mellett?

Varga Bea: Ez nem volt tudatos döntés, pusztán csak szeretek írói problémákon tűnődni. Az elmúlt nyolc-tíz évben sok előadást tartottam, és egy-egy konkrét kérdés kapcsán elmondtam, hogy íróként, vagy szerkesztőként, vagy a pszichológia felől milyen meglátásaim vannak. Az előadások után gyakran kérték, legyen ezekből könyv. Így aztán összetettem a jegyzeteket, majd pályáztam NKA támogatásra, de nem kaptam. Gondoltam, új úton indulok, és az unalmas tankönyvet erősen átgyúrtam. Egy populáris lapozgatós könyvet készítettem belőle, kifejezetten rövid, figyelemfenntartó bejegyzésekkel. Tettem bele pár kiegészítő cikket is, hogy a pályázók az Aranymosáshoz segédanyagnak tudják használni, meg a humoromat sem felejtettem ki. Sokkal jobb lett, mint az eredeti variáns. Bár ez meglepő kiadvány a Könyvmolyképző profiljában, Katona Ildikó kiadóvezető hatalmas kísérletező kedvvel rábólintott. Így lett belőle országos megjelenés, és sokan lelkesen forgatják.

K. A.: Nem gondolkodtál azon, hogy itt is On Sai névvel jelenj meg?

V.B.: Nem. 2007-ben indultam, akkor íróként kellett az álnév az első novellámhoz, de most már nem szükséges. Természetes volt, hogy ezt a kötetet Varga Beaként jegyzem, szerkesztőként ezen a néven vagyok jelen, és a magyar helyzetről szóló kreatív írás könyv is hitelesebb magyar névvel.

K. A.: Szerinted, ha valakinek nincs (anyagi) lehetősége íróiskolába/képzésekre járni, csak írástechnikai könyvek tanulmányozásával is fejlődhet?

V. B.: Persze, pont ezért született A siker tintája is. Van, aki jó elemző, és erős tehetség, elég neki a fókusz átadása, a többit már elsajátítja önállóan, ha elég a kitartása. A fontos, hogy nem elég a könyveket olvasgatni, át is kell gondolni, milyen saját hibák vannak, és hogyan lehet fejlődni. A legfontosabb pedig, hogy leüljön írni.
Igazából az író mindig önállóan tanul. A szervezett képzések pusztán támogatások, abban hasznosak, hogy meggyorsítják a fejlődést, illetve egy képzett oktató nem magyaráz butaságokat. Az amatőr irodalmi körökben rengeteg téves dolog terjed, mert egyes írástechnikai gondolatok kontextusból kiragadva már nem igazak. Nem jó, hogyha ezek rögzülnek.

K. A.: Tudsz ajánlani még olyan írástechnikával foglalkozó könyveket, amiket tud hasznosítani egy kezdő magyar író?

V. B.: Magyarul kevés jelent meg, angolszász körképnek a boncnok.blogspot.hu és az igyneveldaregenyedet.blogspot.com az, amit érdemes megnézni és onnan számos külföldi könyvhöz eljutunk. Magyarul megjelent könyvben kedvencem Gesing: Kreatív írás – ez nagyon agyzsibbasztón német és nagyon bölcsész. Braine: Hogyan írjunk regényt? – ez vékony és olyan kis gonoszkodó. Gilbert: Big Magic – ez aranyos és szívmelengető. Egri: A drámaírás művészete – ez jó dramaturgiai tudatosságot ad. Steele: Kezdő írók kézikönyve – ez jócskán túlmagyaráz, de pont ezért világos.

K. A.: Többször írtad, hogy novellázással lehet igazán fejlődni. Körülbelül hány novellát írtál, mielőtt belekezdtél a regényírásba? Emlékszel a legelső novelládra, arra, miről szólt?

V. B.: A megfigyelésem szerint a legtöbb író inkább az egyik: novellista vagy regényíró. Később sajátítja el a másik terjedelmet, ha akarja. Én regényíró vagyok, kezdő íróként soha sem írtam novellát. A kispróza egy külön terep, és önállóan is izgalmas út, de úgy voltam vele, nem nekem való. Huszonkilenc évesen írtam az első novellámat. Az írókörben gyakoroltunk, és választani kellett három kép közül, de félreértettem, így mindhárom képet beleírtam egy történetbe. Ez lett az Ébredés, ahol az együgyű szörnykatona betűkre vágyik. Nemcsak az első novellám, hanem életem első fantasy írása is volt. Az Esővágy kötetben ez is belekerült később. A novellázás nem az egyetlen út, nyilván más módon is lehet fejlődni. Nekem személyes tapasztalatom, hogy a túlírtságban és a stilisztikai csiszolásban rengeteget segített. A világépítés kapcsán így tanultam meg az elszórt infoadagolást. Pontosan nem tudom, hány novellát írtam, húsz és harminc között lehet.

K. A.: Volt már olyan, hogy egy kéziratodat teljesen (vagy nagyon nagy részben) át kellett írnod?

V. B.: Persze. A Scar első kötete másfélmillió karakteres volt. Ezt háromszor írtam újra, tíz évembe telt, de végül elégedett lettem vele. Mai napig könnyedén kidobom akár a fél regényt, a törlés gomb a barátom. Olyan még nem történt, hogy a szerkesztők átdolgozásra visszaadtak volna egy írást. Első körben csak én vagyok és a szöveg, és mindig hallgatok a megérzéseimre és a kis kritikus hangra a fejemben. Nem véletlenül. Rögtön az első pályázati nyerésem egyben hatalmas pofon is volt. Éreztem, hogy túl hosszú az írás, de gondoltam, á jó az úgy. Jó is volt, mert nyert, de a díjkiosztón négyen dramatizálva előadták. Egyik a narrátor volt, hárman pedig a párbeszédeket vitték. A hallgatóságon pontosan éreztem, hol ült le az írás. Márpedig embertársaink untatása a főbűnök közé tartozik, még akkor is, ha csak fél oldal erejéig történik. Ez nagyon mély élménnyé vált, így a kezem közül csak olyan dolgot adok ki, amivel elégedett vagyok.

K. A.: A könyvben nem igazán térsz ki rá, én mindenesetre bátorkodom megkérdezni: mi a véleményed a magánkiadásról? Ha valaki ezt az utat választja, van esélye később bekerülni egy „rendes” kiadóhoz, vagy hátránnyal indul?

V. B.: Inkább azt mondanám, ez két külön világ.
A magánkiadás bevett dolog a versesköteteknél, és a speciális egyedi témájú szakkönyveknél. Például a „Hogyan teleltessük át a kerti békáinkat?” kiadvány szinte biztosan itt van jobb helyen, de a nagyi emlékiratai is.
Ami a regényeket illeti, sok okból választ valaki magánkiadást, és ha elégedett vele, ez örömforrás is lehet. Szakmai szemmel ezek a könyvek szinte láthatatlanok, még akkor is, ha nagy nehezen sikerül bekerülniük a terjesztői hálózatba. Ha valaki utána hagyományos kiadóhoz szeretne jönni, fontos tudni, hogy megjelent könyvet ritkán adunk ki újra. Épp ezért, ha valamit Nagy Műnek érzünk, érdemes inkább csiszolgatni, és nagy kiadóhoz beadni.
Összességében nem előny és nem hátrány a korábbi magánkiadás. Mi csak a beadott írást nézzük, és ha eléri azt a minőségi szintet, akkor megjelentetjük.

K. A.: Ez a kérdés bennem motoszkált olvasás előtt, közben és utána is, szóval semmiképp nem szerettem volna kihagyni. Beszéljünk feltételes módban: valaki olyan szerencsés, hogy írt egy szuper jó könyvet, amit egy ismert kiadó meg is jelentetett, és még az olvasók is szeretik. Innentől „kötelező” írnia, mondjuk félévente új kézirattal előállni a kiadó számára, vagy nem baj, ha (egy ideig) egykönyves lesz a szerző?

V. B.: Mindenki olyan ütemben ír, ahogy ideje van rá. Nálunk nagyjából az írók fele jelentkezik évente új kötettel, a másik fele élethelyzettől függően ír. Akinek gyereke születik, vagy költözik, vagy új munkahelye van, az ritkán tud mellette írni. Ezt az olvasók is megértik, hiszen szeretik a kedvenc íróikat. Ilyenkor a netes aktivitás sokat segít, és havi két-három Facebook bejegyzés elég, hogy köztudatban maradjon az író. Érzéseim szerint három év az a határ, amikor már kezdik elfelejteni az írót, és újra meg kell hódítani az olvasókat.

K. A.: Egy cikkben azt olvastam, hogy a „tízezer író országa vagyunk”. Te mit gondolsz erről?

V. B.: Jobb szeretném, ha az egymillió író országa lennénk. Az írás nagyszerű hobbi, és kiváló önismereti út is. Nem kell megjelenni, elég saját örömünkre művelni, hogy boldogabbak legyünk. Ha egymillió ember mesélne tévézés helyett történeteket a gyerekének vagy a szerelmének, vagy akár naplót írna önmagának, máris mentálisan egészségesebb lenne az ország. Én igazából arra bátorítok mindenkit, hogy írjon.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “„A legfontosabb pedig, hogy leüljön írni.” – Interjú Varga Beával”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés