(egy csetepaté emlékére)
Különös. Mint aki belelépett valamibe. Halkan. És azt kell mondanom, nagyot csattan. Ha folytatom. De hát lehet ezt el nem mondani? Hogy folyton, mint aki nem akar s nem készül vallani, de vallatóra fogják. S a vége: meg ne írd. Állj le vele, ne sírd el, se ki.
Mint aki halkan belelépett valamibe, ami nem illatozik.
Kis, mégis már nagyocska férfi. Értelmiségi. S merev, de lelke elkötelezett a hadra. Viseli. Mondván nincs is egyébre haragja, mint a vádakra, hogy nem elég puha, nem elég lágy, nem elég szuka. Valamit mindig meg kell vallani. Hogy nem sikerült ez vagy az. A bicska beletört, anyu! Vagy beletörőben. Betértedben ezt vedd figyelembe: az én utcámban rend van és istenuccse! az lesz. Ezért kezeskedem.
Magas de köpcös, kicsi de szikár, végül is akár te is az lehetsz, közülük egy: mai fenegyerek. Ki nem hódol a plebsznek. Hajtja-űzi maga tervezte vágya. Igájába belezárja, félresöpörve múltat s jövőt. A jelent dirigálja. Ízlésébe ficam nem keveredhetik. Ami elmúlt, megfeneklik, bicsaklik, összeeshetik – ez a sors. Törvényszerű a menet. És menjetek, húzzatok messzebb a múltatokba, mi itt a mát húzzuk karóba nyomba’.
Kapaszkodik az értelem. Minek is ez a nagy félelem? S hova e bősz igyekezet? Mikor nyakán mindjárt az idegenek légiója, akár, s oda a vágyak-elképzelések víziója. S katonaság, huszárság, minden harc – utópia e harcmezőn, ahol minden, ki bele lép s majd halkan kilép – jobb esetben felakasztják a falra. Lóghat ott. Ki nézi. Mikor az utcán mindenki azt rotyogja, ma mit früstökölök-kotlok össze. Bősz amazonok, művész katonák között. De addig is, amíg valaki le nem hordja, viseli. Arcán a lármát. Vöröslik már az igyekezet. Felén, a hátsóján.
És jobb, ha így, istenverte hátul, a kert végéből, a nagy pusztaságból szólok előre, vigyázat fiúk! A harcot nem mi vívjuk, csak eszközök vagyunk. Csak tudd, vélt ártatlanságodban, de nem ártatlanul, kinek az oltárára tolnak.
Hozzászólások