Srú mozdulatlanul lebegett az eszeveszett iramban száguldó gömb közepén. Fejét, karjait, lábait mozdítani sem tudta, meredten bámulta a távolban ragyogó csillaghalmazokat az átlátszó gömb falán keresztül. Az őt körülölelő sötétséget időnként ragyogó, kavargó színes köd váltotta fel, majd néhány pillanat múlva visszatért a koromfekete világűr. Nem tudta, hogy ki ő, mit keres itt és hová tart. Nem is érdekelte. Végtelen nyugalmat, biztonságot érzett. Csupán egyetlen szó járt a fejében. Srú. Úgy gondolta, hogy ezt a szót még sohasem hallotta, mégis tökéletesen tisztában volt vele, hogy ez az ő neve. Máshogyan nem lehetett.
A gömb hirtelen lassulni kezdett és megállt. Az átlátszó fal először opálossá, majd fokozatosan csillogó, tömör fehérré változott. Srú kíváncsian próbálta felfedezni tükörképét a gömb falán, azonban csak a ragyogó fehérséget látta. Tudta, hogy megérkezett, de továbbra sem tudott mozdulni. Az érzékei azt sugallták, hogy hanyatt fekszik. A lábai kinyújtva egymás mellett, a karjai szorosan a testéhez simulva. Valami tőle független erő lassan megmozdította és a lábai közeledni kezdtek a gömb falához. Vele szemben, ahogyan ő érzékelte a gömb tetején, egy ajtó körvonalai rajzolódtak ki. Érezte, ahogy a lábai valami sík felülethez érnek és az ajtó egy halk szisszenéssel kinyílt. Becsukta a szemét. Meg volt róla győződve, hogy hanyatt esik.
Srú kilépett az ajtón. Ugyanaz a csillogó fehérség vette körül, mint a gömbben. Már tudta, hogy a lábain áll, de a padlót nem látta, csak érzékelte. Felemelte az egyik karját. Rápillantott, de most sem látott semmit. Úgy érezte, hogy egy hatalmas teremben van és nincs egyedül. Lassan, bizonytalan léptekkel megindult előre, az ismeretlenbe. Hiányzik a fény és az árnyék. Csak ez a vakító fehér csillogás. Suhant át rajta. Ebben a pillanatban a terem falai, a padló és a mennyezet feketévé változott és mindenhol apró fények gyúltak, melyek egy szempillantás alatt csillagfelhőkké, galaxisokká sűrűsödtek. A látvány arra emlékeztette, amit korábban, a gömb belsejéből látott, azonban mégsem teljesen. A kép mintha vetítve lett volna a látómezejébe eső három falon, a mennyezeten és a padlón. Mindegyiken ugyanaz, mint egy-egy képernyőn, azonban az összhatás mégis háromdimenziósnak tűnt. Az általa téglatestnek érzékelt tér élei megmozdultak.
Srút enyhe rosszullét fogta el. Az élek először lassan oktaéderré álltak össze. Nem tudta eldönteni, hogy a tér melyik pontján áll, de a látvány teljesen magával ragadta. Az élek újra mozgásba lendültek, a háromszögek ötszögekké alakultak. Az oktaéder dodekaéderré változott. Srú ezt valahonnan tudta, bár saját helyzetét továbbra sem volt képes meghatározni. Lebegett a térben, nem tudta, merre van a fent és a lent. A tér falai még mindig síknak tűntek, ugyanazok a képek ismétlődtek mindegyiken, de a tudatába vésődött, általa biztonságosnak, ismertnek vélt háromdimenziós tér képzetét mindinkább a bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem érzése váltotta fel. Egyre jobban szédült, érzékszervei egyre kevesebbet tudtak felfogni a környezetéből. A tér falai újra megváltoztatták az alakjukat, az élek ötszögből ismét háromszöggé változtak. A dodekaéder ikozaéderré alakult. Már nem lebegett, úgy érezte, mintha egyszerre több nézőpontból szemlélné ugyanazt a képet. A tér falai mind gyorsabban osztódtak tovább, a korábban sík falak görbült felületekké változtak és egyre sokasodtak. Az émelyítő szédülés száguldó zuhanásba csapott. Hirtelen vaksötét lett, majd egy éles, ragyogó, fehér villanás hatolt a tudatába.
Újra abban a teremben állt, ahová megérkezett. A falak, a mennyezet, a padló most átlátszó volt. Kívül ragyogtak a csillagok. Srú megint azt a végtelen nyugalmat és biztonságot érezte, amit a gömb belsejében. A mozdulatlan világegyetemet. Áhítattal szemlélte az eléje táruló képet, azonban csak fölfelé mert nézni. Tudta, ha a padlóra pillantana, azonnal elfogná a rosszullét. Tekintetét egy apró fénypont vonta magára. Mintha növekedni kezdett volna. Végtelen lassan. Mintha megindult volna. Srú nem bírta levenni róla a szemét. A fénypont egyre nagyobb lett és már érezte, ahogyan száguld felé.
A Nap. Tisztában volt vele. Becsukta a szemét és várta, hogy az eddig életet adó csillag most mindent felperzseljen. Érezte, ahogy egyre erősebben égeti az arcát és valahonnan azt is tudta, hogy nem szabad belenéznie. Mégis kinyitotta a szemét, nem tudott ellenállni a kísértésnek. A Nap helyén a Hold állt és sugarai derengő félhomályt bocsájtottak a teremre. Visszatértek az árnyékok. Srú megpillantotta az alakokat maga előtt.
Tömött, szabályos sorokban, hangtalanul, mozdulatlanul várakoztak valamire. Nem volt köztük kövér, sem sovány, sem magas, sem alacsony. Mindegyik teljesen egyforma volt. Ugyanolyan fehér, testhezálló ruhát viseltek mindannyian. Srú tudta, hogy ő is ugyanúgy néz ki. Minden teljesen természetesnek tűnt, csak egy dolog zavarta. Nem tudta, hogy szemben, vagy háttal állnak-e. Hogy mindenki őt nézi, vagy épp ellenkezőleg. Megtapogatta az arcát és ekkor rájött. Egy sima, fémes tapintású tojás állt a feje helyén. Most már tudta, hogy háttal állnak.
Szrí. Hasított belé hirtelen a gondolat és lehunyta egyetlen szemét. Határozott léptekkel megindult a tömeg felé. Az alakok, mintha tudták volna, hogy hová tart, félreálltak az útjából. Senkihez sem kellett hozzáérnie, mindig az lépett oldalra, aki épp az útjában lett volna. Sokáig ment, majd megállt az egyik mellett. Megfogták egymás kezét és Srút földöntúli boldogság árasztotta el. Tudta, hogy most érkezett meg. Kinyitotta a szemét és ránézett örök társára. Szrí visszanézett rá. A telihold derengésében ugyanaz a cinkos fény ragyogott a szemében, mint mindig.
– Üdvözöljük önöket a nulladik dimenzióban! – szólalt meg egy hang és a terem elsötétült. – Jó érzés újra hazatérni, igaz? Most menjenek, még sok dolguk van!
A terem és az alakok eltűntek, mindent ugyanaz a ragyogó fehérség vett körül, mint korábban. Srú ránézett Szríre. Semmit sem látott, csak a kezének biztonságos szorítását érzékelte. Elindultak. Srú úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el, mikor hirtelen mindketten megtorpantak. Egy szisszenés hallatszott. Két lépést előre léptek. Az ajtó bezárult mögöttük. A távolban körös-körül csillagok milliárdja ragyogott. Szembe fordultak egymással és szorosan összeölelkeztek. Srú lehunyta szemét és Szrí vállára hajtotta fejét. Újra átjárta a földöntúli boldogság. Zuhanni kezdtek, de hogy milyen irányban, nem tudta eldönteni. Csak a gyorsulást érezte. Mintha valami hatalmas erő húzta volna egyre gyorsabban, nem egy adott irányba, inkább úgy, mintha saját magába zuhant volna. Hirtelen az érzés megszűnt, az idő megállt, érzékszervei fölmondták a szolgálatot.
*
– Önök a nulladik dimenzióban vannak – hallotta Srú valahonnan nagyon távolról. – Önként jelentkeztek egy kísérletre, több ezer ember közül, gondos mérlegelés után választottuk ki önöket. Természetesen erre most nem emlékeznek. Ez egy számítógépes szimuláció és a párhuzamos világegyetemek kutatására irányul. A részletekről most fognak tájékoztatást kapni. Kezdjük egy kis bevezetővel. A tudomány régóta keresi a választ az anyagi világ keletkezésére. Mi volt az ősrobbanás előtt? Volt-e egyáltalán ősrobbanás? Véges-e az univerzum? Van-e határa térben és időben? Kitüntetett szerepe van-e az embernek és a Földnek a világegyetemben? Léteznek-e más civilizációk? Mi történik a halálunk után? Léteznek-e párhuzamos univerzumok? Sokáig folytathatnánk. Ezek a kérdések valamilyen formában foglalkoztatják az emberiséget megszületése pillanatától. A válasz reményeink szerint a nulladik dimenzióban található.
– A nulladik dimenzió nem anyagi világ. Önök jelenleg egy elszigetelt kórházi szobában fekszenek, gondos orvosi felügyelet mellett. Mesterséges álomban tartjuk önöket egészen a folyamat végéig. A kísérletben csak a tudatuk és az érzékszerveik vesznek részt, reakcióikat egy számítógép elemzi. A nulladik dimenziót a számítógép generálta egy elméleti, matematikai képlet alapján. Ezt a virtuális világot önök mégis úgy fogják megélni, mintha valóságos lenne. A kísérlet reményeink szerint veszélytelen, azonban bizonyos kockázata mégis van. Ezt önök vállalták. Amit most hallanak, előre rögzítettük az emlékezetükben. Nem tudunk kommunikálni önökkel, csak a benyomásaikat, tapasztalataikat elemezzük. A szimuláció a mi fogalmaink szerint tizenöt percig fog tartani, utána fölébresztjük önöket. Talán ezt önök egészen máshogy fogják megélni, ugyanis a nulladik dimenzióban sem idő, sem tér nincs. Sok szerencsét!
*
Az AI-000 képernyőjén futó számsor hirtelen eltűnt és a fekete képernyőn megjelent egy hibaüzenet. A fehérköpenyes asszisztens azonnal benyomta a számítógép F6 billentyűjét és megpróbálta az adatokat helyreállítani. A gép nem válaszolt, néhány másodperc múlva kikapcsolt. A kardiográf képernyőjén két vízszintes csík jelent meg és a gép éles fütyülésbe kezdett.
A NASA csillagközi utazásért felelelős igazgatója idegesen dobolt mutatóujjával az íróasztalán. Újra a karórájára pillantott, majd felállt és töltött magának egy pohár whiskyt. Egy hajtásra kiitta, visszaült az asztalához és az előtte heverő papírköteget kezdte tanulmányozni, mikor kopogtattak. Egy őszhajú, gyűrött zakós férfi lépett be.
– Jöjjön professzor! Miért kell mindig várni magára? Szeretném hallani a magyarázatát! Ezekből a papírokból nem sokat tudok kihámozni.
– Igazgató úr! – kezdte a férfi, miközben leült az egyik karosszékbe. – Én előre megmondtam, hogy a kísérlet nem veszélytelen. Nem tudjuk, hogyan reagál az emberi szervezet ilyen szokatlan benyomásokra.
– Arra gondol, hogy leállt a szívük itt a Földön amiatt, amit egy virtuális, számítógép által generált világban tapasztaltak? Képtelenség.
– Talán nem is olyan képtelenség. Kezdettől fogva nem értettem egyet az egésszel. Az AI-000 programja elméleti kutatásra készült. A minket körülvevő univerzum térszerkezetének alaposabb megismerésére. Nem arra, hogy képes-e az emberiség időutazásra, vagy csillagközi utazásra megkerülve háromdimenziós világunk fizikai korlátait. Itt a mindenség elméletéről van szó.
– Hagyja az üres szavakat, professzor! Tőlem eredményt várnak, nem handabandázást. Lehetségesnek tartja, hogy tényleg átléptek egy másik dimenzióba?
– Mi ennek a jelentősége a NASA szempontjából, ha itt meg meghaltak? Ez nem űrutazás, inkább valamiféle lélekvándorlás lenne. Semmi jelentősége, hogy igaz-e. Sőt. Aláásná a tudomány hitelét, a fizikai világ mindenhatóságára vonatkozó álláspontunkat.
– Ez meg most filozófia, egyenesen ezotéria. Mit kezdjek vele? Azt mondja meg, mit találtak a számítógép memóriájában! A jelentésben semmi sincs erről.
– Mert nem találtunk semmit. Egyelőre be sem tudjuk kapcsolni. A technikusok szétszedték, de továbbra sem értik, hogyan működik. Megváltoztatta az eredeti programját, ennyi már kiderült.
– Megváltoztatta? Azt mondták, hogy erre nem képes. Még csak prototípus, nem mesterséges intelligencia.
– Úgy tűnik, hogy bizonyos határok között mégis képes rá. Ezt sohasem titkolta a gépet kifejlesztő kutatócsoport. Ráadásul azt sem értem, miért pont azt a két embert választották a szimulációra, akik most a segítségünkre lehetnének.
– Ennek jó oka van, maga is tudja. Kezdtek kényelmetlenné válni. A kísérlet eredményétől függetlenül meghaltak volna. Engem nem ez izgat. Inkább az, hogy hol az eredmény, amire ennyi pénzt elköltöttünk. Mit mondjak a Fehér Házban? Erre válaszoljon!
*
Srú álmodott. Szrí nem volt vele, kívülről látta őt. Homályosan. Egy nőt ölelgetett. Srú becsukta a szemét és vett egy nagy levegőt, majd újra kinyitotta. A kép nem tűnt el. Mintha valami fátyol lebegett volna a szeme előtt, melyet egy sejtelmes szellő lebegtetett és folyton eltakarta a kilátást. Részleteket nem tudott kivenni, de érezte, hogy Szrí az a férfi. Újabb fátylak ereszkedtek a szeme elé és a korábban lágy, sejtelmes szellő is egyre vadabbul tépte őket. A kép fokozatosan egy őrjöngő, apokaliptikus vízióvá változott. Mintha rengeteg Szrí és sok-sok nő, fiatalok és öregek is, egyetlen masszává olvadtak volna össze, amiből időnként karok és lábak nyúltak ki. A vad orgia fokozódott, Srú újra becsukta a szemét. A kép végre eltűnt. Érezte, hogy Szrí szorosan átöleli és ismét a vállára hajtotta fejét. Már tudta, hogy ő volt az a nő. Mindegyik.
Zuhant tovább. Szívta magába a mélység, az ismeretlen. A csillagok eltűntek, végtelen sötétség és csönd vette körül. A zuhanás lassult, majd teljesen megszűnt. Egy pillanatra minden mozdulatlanságba dermedt. Hirtelen egy vakító fénypont gyulladt, nem tudta, hogy hol. Csak a mindent betöltő feketeség változott ragyogó, sűrű fehérséggé. Körülölelte, magába fogadta. Srú mennyei boldogságot érzett.
*
Az AI-000 jelzésű számítógépet kifejlesztő maroknyi svéd tudóscsoport semmit sem bízott a véletlenre. Már hetekkel a gép nyilvános bemutatása előtt nemzetközi sajtókampányt indítottak. Egy percig sem titkolták, hogy a gép fényévekkel túlhaladja minden eddigi számítógép teljesítményét, bár azt is hangsúlyozták, hogy még nem mesterséges intelligencia. Csak a nulladik verzió, prototípus egy valóban intelligens számítógép megépítéséhez. Egy megfelelően beprogramozott kérdésre pillanatok alatt választ talál, elemzőképessége és a döntés meghozatalához szükséges kreativitása jóval meghaladja az emberi teljesítményt. Azonban kérdést föltenni nem tud. Emberi beavatkozás nélkül nem működik. A gépet ünnepélyes keretek között 2025 április tizedikén mutatták be a Svéd Királyi Tudományos Akadémia épületében. Az eseményt a svéd király nyitotta meg.
Néhány hónappal később a szaksajtóban megjelent az első tanulmány, ami a gép addigi tevékenységét ismertette. A matematikai levezetés az első lépés, a kiindulópont volt az úgynevezett „mindenség elméletének” megoldásához, mely egyesíteni kívánta az általános relativitáselmélet óriásokra és a kvantumtérelmélet parányokra vonatkozó elméletét. A levezetés a nulladik dimenzió matematikai leírását tartalmazta.
A tudományos világ nagy jövőt jósolt az egészen új elven működő számítógépnek, tanulmányok sokasága jelent meg arról, hogyan kellene fejleszteni, milyen kutatásokba lehetne bevonni. Azonban a gépet kifejlesztő tudóscsoport vezetői, egy svéd matematikus-fizikus házaspár már meghatározta a jövőbeli kutatások irányvonalát. Az egész emberiséget érintő legégetőbb problémákra, a globális felmelegedés megállítására, új energiaforrások igénybevételének lehetőségeire, a Föld exponenciálisan növekvő lakosságának élelmiszerellátására kívántak koncentrálni. A bejelentést a sajtó és a közvélemény nagy lelkesedéssel, a tudományos körök és a politika képviselői némi fanyalgással fogadták.
A gép néhány hét alatt megoldotta az oly régen keresett tiszta és olcsó energiaforrás, a fúziós-energia felhasználásának problémáját, ami a háztartások számára majdnem ingyenes, a föld egészére nézve majdnem korlátlan ideig igénybevehető, szennyezésmentes és biztonságos energiaforrást jelentene. A mini fúziós erőmű, mely középületek villamosenergia-ellátását tudja biztosítani, nemzetközi szabadalmi kérelmét benyújtották a Szellemi Tulajdon Világszervezete felé. Következő lépésként egy olyan, új generációs napelem kifejlesztését tűzték ki célul, mely 60-70 százalékos hatásfokkal működik, szemben az addigi 10-15 százalékkal.
Az AI-000 karrierje igéretesen indult, a sajtó szinte hetente számolt be új eredményekről. Csakhogy a politika, az olajlobbi, bizonyos gazdasági érdekeltségek ezt máshogy gondolták. Kezdeti lépésként a Lockheed amerikai repülőgépgyártó vállalat megtámadta a fúziós erőműre vonatkozó szabadalmat. A cég már több mint egy évtizede kísérletezett a fúziós energia felhasználási lehetőségeivel a repülőgépmotorok fejlesztésében. A Lockheed vállalatot az Egyesült Államok, a kutatóirodát a svéd állam képviselte a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt. Bár a vádak teljesen alaptalanok voltak, a bíróság a Lockheednek adott igazat, és a kis kutatóirodát olyan összegű kártérítés megfizetésére kötelezte, melyet az nem volt képes kifizetni. A házaspárt meghurcolták, ellehetetlenítették, anyagilag mindenükből kiforgatták. Egy idő után a tudományos világ is elfordult tőlük. Eredményeiket megkérdőjelezték, szakmai hozzáértésüket kétségbe vonták.
A gépet, adósságaik egy részének törlesztéseként, elárverezték. Az amerikai állam vásárolta meg jelképes egy dollárért. Érdekes módon senki más nem licitált. A svéd házaspár tovább folytatta szélmalomharcát, minden lehetséges fórumon a saját igazukat bizonygatták. Nyilvánosan felléptek a környezetszennyezés, a gazdasági lobbizás ellen. Érveiket adatokkal támasztották alá, konkrétan megnevezték a legnagyobb érdekcsoportokat, melyek felelősek mindezért. Úgy tűnt, hogy a közvélemény teljes támogatását élvezik, azonban egy előadókörútjuk során, Angliában, letartóztatták őket és kiadták az Egyesült Államoknak. A vád gazdasági titkok kiszivárogtatása volt. A házaspárt Amerikában házi őrizetbe helyezték.
*
– Hol vagyok? – kérdezte a nő, miközben felült az ágyban.
– Csak lassan! – ugrott fel az ápolónő a karosszékből. – Óvatosan! Ön kórházban van. Közlekedési baleset érte önöket. A férje már felébredt és jól van. A folyosón várakozik.
– Baleset? Semmire sem emlékszem.
– Igen. Furcsa eset, óriási szerencséjük volt. Három napig feküdtek kómában minden külső fizikai sérülés nélkül. A vizsgálatok sem állapítottak meg semmi rendellenességet, aztán egyszer csak felébredtek. A férje két órával ezelőtt. Feküdjön vissza! Szólok a doktor úrnak.
– Beküldené a férjemet? Szeretném látni.
– Természetesen.
Az ápolónő összeszedte a kávéscsészéjét és az olvasószemüvegét az éjjeliszekrényről, hóna alá csapta az újságot, és épp távozni készült, mikor hirtelen visszafordult.
– Ja, és egy csomó újságíró várakozik az előcsarnokban. A lapok másról sem írnak. Nézze!
Az ápolónő átnyújtotta az újságot, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Még mindig kómában a sztárházaspár. A vizsgálat megállapította, hogy villámcsapás okozta a balesetet. A mentőorvos nyilatkozik: Sértetlenül emelték ki a házaspárt a teljesen kiégett autóból. Olvasta a nő a szalagcímeket.
– Szervusz drágám! Hogy érzed magad? – Egy férfi lépett a szobába. A nő még kába fejjel is rögtön megismerte. Valami cinkos fény ragyogott a szemében.
– Jól vagyok. Te emlékszel valamire?
– A balesetre nem. Stockholmból tartottunk haza, már késő éjszaka volt. Esett, mintha dézsából öntötték volna, alig láttam valamit. Azután itt felébredtem.
– Hol vagyunk?
– Sollentuna kórház, Stockholmtól olyan húsz-huszonöt kilométer. Ide hoztak minket.
A nő lassan az ágy szélére ült, beledugta lábát az odakészített papucsba. A férje karonfogta és az ablakhoz vezette. A negyedik-ötödik emeleten voltak, amennyire meg tudta állapítani. Családi házak, sorházak álltak körös-körül, épp szemben egy templom harangja kondult meg.
– A Szent Erik templom – mondta a férfi. – Megnéztem a neten. De nézz csak oda! Tudod, mi az a kis épület?
– Egy mini fúziós reaktor, a kórházé – válaszolt a férfi saját kérdésére néhány másodperc után. – Már ilyen kis helyen is van. A tetők déli oldalán meg a legújabb generációs napelemek.
– Olyan nehezen jönnek vissza az emlékek. – A nő visszaindult az ágyhoz.
– Ne aggódj! Nekem is kellett egy kis idő.
– Valami furcsát álmodtam. – A nő leült és üres tekintettel meredt maga elé. – Nem emlékszem szinte semmire. Valahol jártam, ahol már nagyon sokszor korábban. Olyan érzés volt, mint mikor az ember végre hazaér egy hosszú és fárasztó utazásról. Csak az hallatlan békesség, nyugalom maradt meg bennem. Meg egy szó. Srú.
– Az micsoda?
– Nem tudom.
– Nézd! – mutatta a férfi a mobiltelefonját. – Ezt az sms-t kaptam néhány perce.
– Üdvözlet újra a Földön! – olvasta a nő. – Ki küldte?
– Az AI-000.
– És mit jelent? Mi az, hogy újra?
– Fogalmam sincs, de tudod, hogy a nulladik csupa meglepetés.
Hozzászólások