A sétányon ül, ahol gondosan kivágták a fákat néhány évvel ezelőtt, és a padok fölé még nem vetnek árnyékot a csenevész fácskák, amelyeket helyettük ültettek. Pedig mennyire szerette a nyárfasort, a virágokat, megsiratta, amikor kivágták a fákat és jött az utált, trehány módon lerakott szürke térkő, amely lassan már elborítja a városokat, az egész országot.
Ül a padon, tűz rá a nap, ő pedig megpróbálja a jó oldalát nézni a dolgoknak. Női napozót csinál a sétányból, felhúzza a térdéig hosszú szoknyáját, és megmutatja hófehér lábszárait a napnak. Meg az arra járóknak. Néhány perc múlva megállapítja, hogy alighanem láthatatlan, mert még a legszakadtabb öreg fickók sem vetnek egy pillantást sem hosszú lábaira. Megnyugszik hát, hogy semmi illetlent nem cselekedett. Mégsem marad sokáig, mert a fülledt forróság árnyékba űzi őt.
Róza akkor pillantja meg a fiatal fiút, aki közeledik hozzá a sétányon, és minden járókelőt megszólít: Kérem, egy százast tudna adni nekem? Éhes vagyok. Udvarias, beletörődik az elutasításba. Pedig abban van része bővel, mert egyetlen egy ember sem akad, aki adna neki. Nem tipikus koldus, szépen, tisztán van felöltözve, haja rendezett. Kezdő lehet ezen a téren, és ahogy Róza magában megállapítja, nem túl jó emberismerő. Őt kikerüli, éppen őt, aki adott volna neki.
Eszébe jut Miklós, hajdani hajléktalanja, akivel néha kint üldögéltek az udvaron, s aki fejébe vette, hogy megtanítja őt a hajléktalanság és a koldusszakma alapjaira.
Nem lehet azt tudni, Erika néni! – mondta mindig nagy bölcsen, mit hoz a jövő! Én se voltam mindig csöves, és lehet, hogy maga se lesz mindig gondozó néni. Először is, szépen kell az embereket megszólítani, nem szabad követelőzni! Ha nem adnak semmit, abba bele kell törődni, ha adnak, megköszönni. Tudja, ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el! – mondta, és hangosan nevetett, megmutatva fogatlan száját Rózának, és a világnak. – Jó emberismerőnek kell lenni, ez az alap. És kell valaki, akihez bármikor fordulhat, mint nekem a Laci bácsi, meg maga.
Ültek a napon, azon a hajdani nyári délutánon, ették a meggyet, amit Miklós a Halomi út fáiról szedett, köpködték a magokat.
A férfi, aki csak két évvel volt fiatalabb Rózánál, előszeretettel szólította őt néninek, és a maga módján kedvelte, ragaszkodott hozzá. Rapszodikus természetű, könnyen indulatba jövő ember volt, akinek idegeit és fizikumát már kikezdték az utcán töltött évek.
De még évek múltán is járt hozzá, amikor Róza már a városszéli kis fiókkönyvtár vezetője volt, nem pedig gondozó néni. Két feltételnek kellett megfelelnie, hogy téli délutánjait a hangulatos, meleg kis könyvtárban tölthesse: nem érkezhetett ittasan, és koszos ruhában. Mindig kapott valami ennivalót, forró teát, és jó szót. Az olvasók közül sokan nem is tudták, hogy az olvasósarokban üldögélő, olvasgató férfi hajléktalan. Ki tudja, hogyan reagáltak volna rá? De aztán, amikor valamiképpen mégis kitudódott, akkor sem bántották, sőt, néhányan vittek neki meleg ruhát, kesztyűt, sálat.
Mindez már a távoli múltba süllyedt történetté érett, évtizedek teltek el, csak a kéregető fiatal fiú látványa hívta elő Róza emlékezetéből.
Lassan szedelődzködik, még bemegy a boltba, aztán haza, főzni, eltelik ez a nap is. Előveszi a pénztárcáját, megnézi, mennyi pénze van, meddig terjedhetnek a vágyai? Talál egy százast, hirtelen elhatározással a bal kezébe veszi, a pénztárcát pedig a kék hátizsákba süllyeszti, amit felkanyarít a vállára.
Ekkor pillantja meg a csüggedt fiatal fiút, a fekete mintás pólóban, amint lassan, lehajtott fejjel közeledik feléje. Megszólítja: Fiatalember, várjon egy kicsit! – és feléje nyújtja a pénzt.
A fiú arca felderül. De miért? – kérdi.
– Mert mindenki mástól kért, akik nem adtak, csak tőlem nem, pedig én adtam volna. Tudja, ehhez emberismeretre is szüksége van, hogy sikeres legyen.
A fiú elveszi a pénzt, megköszöni, és hálásan mosolyog. Száz forinttal ugyan nem sokra megy, de megtört a jég, talán most már mások is adnak neki.
Róza Miklósra gondol, aki már rég egy felhő szélén csücsül, ahol nincs tél, és nem fagyhat le a nagylábujja, és aki most, ha látná őt, bizonyára elégedett lenne vele. Hisz jó tanítványa volt, és nem lehet tudni, mikor lesz neki is szüksége erre a tudományra.
Hozzászólások