Juhani Nagy János | A könyves ember – 1-2.

Kultúra, művészet

A könyves ember – 1-2.

A könyvszakmával egy fővárosi antikváriumban kezdtem ismerkedni – meséli Kiss József, a kevés megszállott könyves ember egyike. Pályaképe egy ágazat látlelete is. – Vásárlóként is jártam ott többször, aztán amikor úgy alakult az életem, hogy új munkahelyet kerestem, ez 1977-ben volt, az Állami Könyvterjesztő Vállalat hirdetett felvételt antikváriumi eladó munkakörbe. Felvettek, és ebbe az antikváriumba helyeztek, a Bajcsy-Zsilinszky úton. Vitek László, később Mező József voltak ott boltvezetők.

A mozdony füstje ott csapott meg engem, azóta gyakorlatilag ilyen-olyan módon könyvesként dolgozom, könyves embernek tartom magam. Kilenc évet töltöttem abban az antikváriumban, rengeteget tanultam ott, könyvekről és sok minden egyébről, a kollégáktól és a különböző érdeklődési körű, rendszeresen odajáró törzsvásárlóktól, állandó vevőktől.

Amúgy is szenvedélyes olvasó voltam azóta, hogy édesapám, aki a Május 1. Ruhagyárban dolgozott, a szakszervezeti könyvtárból hazahozott egy fotóalbumot, amely intézeti vagy kórházi gyerekekről készült fekete-fehér képeket tartalmazott, csak a rácsos ágyakban fotózott gyerekekre emlékszem belőle. 4-5 éves voltam akkor, még nem jártam iskolába, nem tudtam olvasni, gondolom, a könyvtárban apám mondta, hogy gyereknek akar képeskönyvet, a könyvtáros meg ezt adta oda neki: gyerekekről gyerekeknek. Holott, mai szemmel visszatekintve úgy vélem, az az album leginkább valamiféle szociofotó lehetett.

Attól kezdve folyamatosan hozta apám a könyveket, aztán, amikor iskolába jártam és megtanultam olvasni, hordta haza a szakszervezeti könyvtár mesekönyveit, mígnem egyszer azzal állított be, hogy a könyvtáros azt mondta, nincs több gyerekkönyv, ami volt, elolvastam. Ekkor apám elvitt és hat-hét évesen beíratott a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár kerületi gyerekkönyvtárába, onnantól tekintem olvasónak magam, állandó tag voltam, egyszerre három szépirodalmi és három ismeretterjesztő könyvet lehetett kivenni, a keretet mindig kimerítettem, és volt, hogy hetente többször mentem. Sokat és elég gyorsan olvastam. Na, ez a kezdet.

A közbülső állomás az antikvárium. Aztán munka mellett befejeztem az egyetemet (magyar-népművelés szakon), de mint mondtam, az antikváriumban én már könyves lettem, azaz nagyjából-egészében úgy képzeltem el az életemet, hogy hivatásszerűen könyvekkel fogok foglalkozni egész életemben. Kiadói szerkesztő szerettem volna lenni nagyon. Akkor az bírt ebből lenni, hogy kilenc év antikvárium után az ÁKV propagandaosztályára kerültem. Két évet dolgoztam az Állami Könyvterjesztőnél, mondhatom, életem egyik csúcspontja volt az az időszak: jó kollégák, nekem való munka, és persze – ettől elválaszthatatlan – akkor még fiatal voltam. Így együtt maga a tökély. Ma is jó, mert a háromból kettő megvan, csak a harmadik hibádzik: már nem vagyok fiatal…

Az ÁKV propagandaosztályán gyakorlatra tettem szert a könyves reklám területén, így kerültem 1988-ban az Akadémiai Kiadóhoz, ahol 1995-ig dolgoztam. Először ott is propagandistaként, ami nem tévesztendő össze másfajta propagandával: akkoriban ez volt a hivatalos neve a reklámosnak is, tehát könyvreklámosként dolgoztam ott, majd egyfajta szamárlétrán lépegetve kereskedelmi- és propagandaosztályvezető-helyettes, majd vezető lettem. Mindenhol, ahol dolgoztam, sokat tanultam is, emiatt szerencsésnek gondolom magam.

1995-ben úgy alakult, hogy önállósíthattam magam. Létrehoztam először „a vállalkozást”, amely azóta is működik, persze más-más módon.

Első lépésem volt, hogy – Akadémiai kiadós tapasztalatok – kiadtam Osvát Ernő összegyűjtött műveit. Tudtam persze, hogy nem az ilyen típusú művek a könyvpiac slágerei, de oktondi módon azt gondoltam: majd én megmutatom! Na, ez teljes ráfizetéssel záruló szakasza volt vállalkozói szárnypróbálgatásaimnak. El kellett adnom az autómat, hogy kifizethessem a nyomdaszámlát…

Ezután, mentve, ami menthető, nyitottam egy kis antikváriumot Budán a Lágymányosi utcában. (Elvégre voltam én antikvárius valaha.) Ideális időpontban nyitottam: január 11-én. Voltak olyan februári napok, hogy a pénztárgépben két tétel szerepelt, összesen 800 Ft értékben. De vásárlás nélkül távozókkal együtt is összesen, mondjuk, nyolcan, ha megfordultak az üzletben. Ezt pár hónapig bírtam: május elsejével visszaadtam a kiürített-kipucolt boltot a tulajdonosnak, és hihetetlenül megkönnyebbültem, mert nagyon nyomasztó volt a ráfizetés halmozódását végigélni. Bezártam, azzal vége lett a ráfizetésnek. Szerencsére, antikvárium volt, úgyhogy komolyan ráfizettem ugyan, de adósságok nélkül szabadultam. Csak a saját házi könyvtáram csappant meg jelentősen: még ma is előfordul, hogy keresek egy könyvet a polcon, amire emlékszem, hogy ott volt, nem találom, aztán beugrik, hogy hát persze, ez is bekerült az antikváriumba, pedig azóta nyolc év telt el…

2.

Ott álltam hatvanezer forinttal – meséli Kiss József, a kevés megszállott könyves ember egyike. Pályaképe egy ágazat látlelete is –, ez volt minden, és ki kellett gondolnom, hogy mihez fogjak. Mivel valaha propagandista voltam, belevágtam egy heti könyves reklámlevél kiadásába, ami a kiadók ajánlatait közvetítette a könyvesboltokhoz, és a hirdetési díjból tartotta fenn magát és engem. A címe is az volt: Könyvkereskedő. Ez 1996 nyarától 1997 nyaráig ment, és lehetővé tette, hogy 1997 őszén megjelenjen a Könyvhét első száma.
1997-ben – amikor a Könyvhét indult – nem volt magyar könyves újság, amely csak a könyvekről szólt volna. Voltak, persze, reklámlapok, kiadói katalógusok meg napi- és hetilapoknak könyves oldalai, de ismétlem, újság, amely kizárólag könyvekről szólt volna, országos terjesztésben megvásárolható lett volna Budapesten és vidéken, rendszeres időközönként megjelenve, a hirdetéseken kívül a tárgykörből cikkeket, interjúkat és a sajtó egyéb műfajaiba besorolható írásokat közölt volna – ilyen nem volt. Az évtizedes múltú könyves havilap, a Könyvvilág 1995-ben megszűnt.

Könyves emberként, kiadóként is úgy gondoltam, hogy a magyarországi könyvpiacon a rendszerváltás óta eltelt évek alatt (1997-ig) kialakult helyzetben – sok új kiadó, még több könyv, sokféle-fajta kereskedelmi formáció – szüksége van egy információközvetítő könyves újságra. Így jelent meg a Könyvhét, amely azóta is az egyetlen országos terjesztésű könyves folyóirat. Témája kizárólag a könyv és a könyvvel kapcsolatban álló kulturális területek, célja pedig, hogy színvonalasan, pártatlanul, műfaji és politikai előítéletektől mentesen tájékoztassa az érdeklődő nagyközönséget és a szakmai olvasókat a megjelenő könyvújdonságokról, kiadói műhelyekről, a könyvkultúra értékeiről, a piaci folyamatokról és a könyvszakmai eseményekről.

A Könyvhét a bevezető időszak tízezer példánya után az 5-6000-es példányszámnál stabilizálódott, ennyit bírunk elérni, a példányszám növeléséhez akkora anyagi erőforrásra volna szükség, amekkorával nem rendelkezünk, soha nem is rendelkeztünk. Megcélzott olvasónk mindenki, aki könyvet olvas; kortól, nemtől, iskolai végzettségtől függetlenül. (Kezdek ráébredni, hogy ez az elképzelésem, amelyben a világ olvasói egy olvasó világban egyesülnek, némileg utópisztikus.) Valóságosan azokat érjük el, akik hivatásszerűen vagy munkájukból következően kötődnek a könyvhöz, azaz könyvszakmai dolgozók, pedagógusok, könyvtárosok, és általában véve humán értelmiségi területen dolgoznak, vagy bárhol dolgozzanak is, humán beállítódású, irodalomszerető emberek.

A kultúra területén működő újságok elég mostoha sorsúak ezen a mai magyar sajtópiacon. Példa erre az anyagi okok miatt megszűnt sok-sok újság – itt most olyan sirámáradat előadására érzek késztetést, amelyhez képest Tiborc panaszai egy kellemes nyári vakációról szóló beszámolónak tűnnének fel – de ezt mellőzöm. Elég, ha csak utalok az Új Tükör megszűnésére, a Könyvvilág elmúlására, az újraindított Film, színház, muzsika újbóli elhalására, és még sok-sok újságnevet tudnánk előbányászni. Úgyhogy talán még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy idestova tíz évet megértünk. Az anyagi fedezetet a hirdetési díjak, az értékesítés árbevétele és a nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatása jelentette, nagyságrendileg egyébként ebben a sorrendben. A döntő a hirdetési díj.

Jeles írót (Kertész Ákos) és ismert irodalomtörténészt (Tarján Tamás) egyaránt sikerült megnyernem állandó szerzőnek. Nem pénzzel, sajnos. Szerzőinknek természetesen fizetünk, de szerintük nem, sőt szerintem sem sokat, de hát sajnos, nem telik többre. Viszont ami jár, mindig megkapják, nem tartozunk, nem halmozódnak az írások után járó honoráriumok. A viccet idézve, ha „majd fizetnénk”, nálunk is lehetne magasabb a flekkdíj. Tehát nem a magas gázsi tartja velünk azt, aki velünk tart, hanem az a fajta közös világlátás, hogy azért mégiscsak van értelme könyvekről, kultúráról írni, egy újság hasábjain megosztani a gondolatainkat másokkal könyvekről, olvasói élményről, vagy akár csak tájékoztatni, informálni: tudatni, hogy megjelent valami, ami szerintem fontos. Még mindig annyira esetleges és személyhez kötött, hogy éppen miről szól a sajtó és miről nem… Szerintem ez a magyarázat arra, hogy miért van velünk az, aki még velünk van.

Van-e jövője a könyvnek, az olvasásnak? Nem tudom. Csak keseregni tudok… Idézzek szociológiai felméréseket az olvasásról, olvasási szokásokról, a fiatalok szövegértési képességeiről, a szabadidő eltöltésének kedvelt módozatairól és így tovább? Pesszimista vagyok, pedig annyira szeretnék optimista lenni. De takarékoskodásra kényszerülünk. Meg kellett szüntetnünk a Magyar Könyvgyűjtő című lapunkat, és újabban a Könyvhét is csak havonta jelenik meg. És lehet, hogy még mindig azt mondhatjuk magunkról, szerencsések vagyunk? Mert nem megszűnni kényszerülünk, hanem csak feleződni?

Költői kérdés és én magam sem tudom a választ: nem kéne inkább hagyni a fenébe az egészet?

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A könyves ember – 1-2.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés