Minden szeptember elején megérkezik a pillanat, amikor az emberek azt veszik észre, hogy ma valahogy másmilyen a napfény, mint előző nap volt. Már nem annyira perzselő, vad, helyette inkább ölelő és simogató. A legnagyobb különbség azonban két fény között az, hogy ez a fény mindent széppé tesz, amit elér. Ma szépek az erdő fái, ahogy a szél hintáztatja az lombjaikat, szépek a házak megviselt homlokzatai, a lepattogzott festékű ablakok, szép a gaz a kertben, a rozsdás kerítés mellett álló szemetes kuka. Ma szépek a kiöregedett kutyák, ahogy a vén fűzfák alatt nyújtózkodnak, szép a rozzant téglakerítés, a rajta napozó macskákkal együtt, szép a törött virágcserép a kút káváján, szép a kiöregedett fa a göcsörtös ágaival, az ütött-kopott autó az udvar mélyén, szép a megdőlt villanyoszlop a sövénykerítés előtt. De legeslegszebbek az emberek: ebben a fényben Kaktusz úr is szép, aki szúrós szemekkel vizslatja a kerítése előtt zajló folyamatokat és Pedáns bácsi is szép, aki akkurátus rendben teregeti ki a zoknijait az udvarán, szép Angyalka néni, Sándor bácsi, az iskolatáskás gyerekek, a nyártól megfáradt arcú emberek, akik hazafele tartanak.
Ma mind megáll egy alig érzékelhető pillanatra, és talán csak érzik, megsejtik, hogy éppen most ért véget a nyár, és hogy a nemszeretem idő előtt, lám, még adatik néhány mézszínű fényben ázós kegyelmi nap.
Hozzászólások