Juhani Nagy János | Egy izlandi őrült ötlete

Nagyvilág

Egy izlandi őrült ötlete

Autóval a grönlandi jégmezőn át? Az első hallásra képtelennek tetsző ötlet néhány éve pattant ki az izlandi Arngrimur Hermannsson fejéből. Eredetileg az 1888-as Nansen-expedíció megismétlésére gondolt.
Az „utolsó vikinget”, ahogy a norvég kutatót nevezik, a „legutolsó viking” követné a földkerekség legnagyobb szigetén: a keleti parton lévő Ammassalikból a nyugati parton lévő Nuukba, kilométerek százain át – egyenest bele a hideg, démoni ürességbe, a nagy, fehér semmibe. Csak ezúttal nem sítalpakon, hanem gumikerekeken. És szánkók meg sátrak helyett fényűző módon kialakított terepjárókkal.

Nansen és négy kísérője voltak e fagyos, fehér sivatag első látogatói. Hősiességből – de tudományos szándékkal is. Mert ami a partvidék háromezer méter magas hegyei között rejtőzött, arról csak spekulációk keringtek. Jégmentes területeket sejtettek ott, enyhe éghajlatú övezeteket, még erdőkről is szó esett meg rénszarvasok legelőiről. Még a prominens sarkkutató, Adolf Erik Nordenskjöld is támogatta az efféle feltételezéseket. Hat hét elteltével Nansen jobban tudta: hóviharok, roppant hideg, számtalan hóréteg, jég és kérges hó – más egyebet nem találtak ott. Ezzel végül még közelebb került a valósághoz az eszkimók mitológiája, amely szerint a poláris jégmező szellemek otthona, olyan hely, ahol embereknek semmi keresnivalójuk sincs.

A tudományos felismerések nem voltak fontosak Arngrimur Hermannsson számára expedíciója tervezésekor. Annál inkább e valószerűtlen világ bizarr hősiessége – a „vad szépségről” és a „pompázatos jégről” már Nansen áradozott. Az izlandi azonban mindenekelőtt „Ofur Jeppis” nevű, átalakított terepjáróit szerette volna bemutatni, amelyek méteres hóban sem maradnak el a lánctalpas hószánok mögött, sőt, csak negyedannyiba kerülnek, ráadásul úton is közlekednek, üzemanyag-fogyasztásuk pedig csak egytizede amazokénak.

E járművek ötlete a nyolcvanas évekéből való. Izlandon 2400 fut belőlük, ahol átalakításukat követően szabályos műszaki vizsgán kell átesniük. Átépítésre szinte minden terepjáró alkalmas. Először kivágják a karosszériát, hogy a hatalmas kerekeket fel lehessen szerelni. Azután a motor teljesítményét 300 LE-re növelik, húszfokozatú sebességváltót iktatnak be, a lengéscsillapítókat feljavítják és légrétegekkel egészítik ki, hogy a járművet lejtőn, hegyoldalon vízszintes helyzetbe lehessen pumpálni. A méteres kerekek miatt jobb szervókormányra van szükség, ezenkívül egy, a kormánytól vezérelhető szerkezettel leereszthető a levegő az abroncsokból, majd újra visszapumpálható beléjük. A hóban a jármű lapos gumikon halad, s így a hótalpak előnyeit használja ki. Így csak négyzetcentiméterenként fél kiló súly nehezedik a hóra – egy embernél ennek a kétszerese.

Hogy ezek a járművek mire képesek, azt Arngrimur Hermannsson elégségesen bizonyította, nem utolsósorban Izland három legnagyobb gleccserét érintő túráján és a Vatnajökull csúcsán, amely 2100 méterrel magasodik a tenger szintje fölé. De még mindig arról álmodozik, hogy átkel Grönlandon, amelynek engedélyezésével a sziget kormányzata nehézkes, húzza az időt.

Hermannsson nemcsak hogy ebben a járműben látja a grönlandi szállítási gondok megoldásának jövőjét – ott, ahol nincsenek utak, a helikopter- és a kompjáratokat pedig a túl magas költségek miatt egyre gyakrabban szüntetik meg –, hanem látomása a turizmusra is kiterjed: ingajáratokat tervez a sarkvidéki jégmezőn át.

Az 1500 kilométeres táv megtételére előreláthatólag egy hétre lenne szüksége. Bázisul mindkét parton az amerikai hadsereg 1994 óta üresen álló radarállomásai szolgálnak. Ezek különösebben nagy ráfordítás nélkül átalakíthatók szállodává. Szobák, társalgók, konyha és egy bár biliárdasztallal: mindez már megvan, hiszen e létesítmények mindegyikén mégiscsak ötven-ötven katona teljesített szolgálatot. A hatalmas állványszerkezet a tengereken álló olajfúrótornyok platformjához hasonló: hidraulika segítségével emelhető a hó fölé.

A szemrehányást, hogy flórának és faunának egyaránt nagy károkat okozna, Arngrimur Hermannsson nagyvonalúan félresöpri, azzal, hogy ott nincs élet. Azonkívül lánctalpas hószánokkal szinte mindig tudományos expedíciók tucatjai vannak úton a szárazföldi jégtakarón, beszennyezték a környezetet, és nemcsak szemetüket hagyták hátra, hanem kiürült benzineskannáikat is. Ezeket a csapatokat senki nem képes ellenőrizni. Ő azonban ezek üzemanyagának a töredékéből is kijönne, és a hóban csak nyomokat hagyna hátra, melyeket néhány óra múlva újra befújna a szélvihar. Ráadásul ott lennének vele a legszigorúbb őrök: a vadon turistái.

A kérdés, mondotta, nem az, hogy kínlódjanak-e valaha is ilyen utakkal, hanem az, hogy mikor. Mert ha a szuperdzsippeket csak Grönland partvidékén használják, hamar fel fognak merészkedni velük a gleccserekre is. Ellentétben ugyanis vele, az izlandival, a grönlandiaknak nem kell engedély ahhoz, hogy a beljégre kiránduljanak. Hermannssont már fel is kereste néhány grönlandi Reykjavíkban, hogy saját szemükkel láthassák, milyen hajmeresztő mutatványokra képes a járműve. A kezdeten tehát, úgy tűnik, túl vannak.

És mit láthatnának a kirándulók útközben? „Láthatárt láthatár után hagytunk el, mégis mindenütt ugyanaz a látvány tárult elénk. Semmi nem volt az úton, amin tekintetünk megakadt volna” – írta Fridtjof Nansen, visszatérése után. Akkoriban ezen nyilván elborzadt az olvasó. A ma utazói számára azonban talán épp ez az, ami csábítóan hangzik. Nem lehetne csodálkozni azon sem, ha utazási irodák prospektusai éppen ezzel az idézettel hirdetnék arktiszi kínálatukat.

____________________________

Részlet a szerző Grönland címmel készülő könyvéből

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Egy izlandi őrült ötlete”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés