A kerekek a sípszó után eredtek,
ajtók csapódtak, gyorsult a vonat.
Integető kezed feldíszítette
a bennem sorjázó félmondatokat,
s mint szellő a kalászt, ringatta tovább,
mosolyod simogatta a gondolatot.
Milyen szép volt ez a két napunk,
mit virágként a kora ősz hozott.
Míg bíztatott szemed – benne az ég kékje,
erdőt-bújt patakok csoboly-nevetése,
félig imádság, félig kárhozat –
elbúcsúztunk. És hangod zenéje
– vigyázva, homlokom föl ne sértse –
elsimította a régi ráncokat.
Pécs, 1984. október 9.
Hozzászólások