Botz Domonkos | Szellemidézés

Szépirodalom - próza

Szellemidézés

 

Úgy tartják, a reggel, az újrakezdés ideje. Ezekben a korai órákban rendszerint üres a kis lezuttyant sarki presszó a maga húsz négyzetméterével, pár hervadt, parányi asztalával, ahol zavartalanul lehet jegyzetelni egy csésze tea, vagy egy habos kávé mellett. Persze, ez nem mindig van így, és akkor az írás helyett marad az elmélyedt szemlélődés, vagy mondjuk úgy, az „anyaggyűjtés”.

Így történt ez a minap is, amikor jegyzeteimet alig szedtem elő, máris betoppant egy húszas éveiben járó, kisírt szemű lányka. A mellettem lévő asztalnál kuporodott le, valahogy úgy, mint aki már mindenét elveszítette. Divatos sarujából kibújva lábacskáit felhúzta a szék peremére, karjaival átfonta őket, miközben parányi, tűzpiros szoknyájából kivillantak a combjai, de ez láthatóan nem zavarta. Ösztönösnek tűnt a mozdulat, nem volt benne semmi tudatosság, kihívás. Állát térdein nyugtatta, kávét rendelt és egy ideig kifejezéstelen arccal, üres tekintettel bámulta a szutykos falakon csüngő bekeretezett, megsárgult újságkivágásokat. Gondolom, nagyon egyedül érezhette magát, mert egy kis idő elteltével hozzám fordult és megszólított. – Bocsásson meg, nem szeretnék tolakodó lenni, de mit jegyzetel a bácsi? – kérdezte látszólag közömbösen.

A megszólítás, a „bácsi” szó egy pillanatra megzavart. Ez lehetett akár udvariasság is, de az sem kizárt, hogy pusztán csak a koromra kívánta felhívni a figyelmet, jelezve, ne akarjak semmit, nincs haverkodás. Ez utóbbi, bármennyire is csábító volt a „paradicsomi alma” eszembe sem jutott.

– Egy televíziós kerekasztal-beszélgetés forgatókönyvén dolgozom – feleltem.

– És kikkel fog beszélgetni?

– Írókkal, költőkkel – válaszoltam, bár nem tudom miért gondolta azt, hogy én fogok beszélgetni velük.

– Kortársköltőkkel? – kérdezett vissza ártatlan pillantásokkal, miközben meleg, barna szemeit szegélyező sűrű, sötét szempillái valóságos seprűként meredtek ki sápadt arcocskájából.

Itt egy pillanatra megakadtam, kérdése gondolkodóba ejtett. Miért, holtakkal is lehet beszélgetni? Minden bizonnyal lehet, bár nekem eddig még nem sikerült, pedig szerettem volna megidézni Adyt, József Attilát és Nagy Lászlóval, vagy Máraival is örömmel cseréltem volna gondolatot, de amíg az asztaltáncoltatás, a szellemidézés flottul nem megy, be kell érnünk azokkal, akik még köztünk élnek.

– Igen, kortársköltőkkel – válaszoltam, miközben azon kaptam magam, hogy a pici lány korosztályának tagjaitól eltérően semmiféle elektronikus kütyüt nem szorongatott a kezében, már pedig ezek azok az alkalmatosságok, amelyeket megvonva tőlük sokan halálközeli állapotba kerülnének. Ez a megfigyelésem némi megnyugvással és reménnyel töltött el a továbbiakat illetően.

– És megnézi ezt a műsort bárki is? – érkezett a brutálisan őszinte kérdés. – Mert az embereket ma az ilyesmi nem érdekli, legalábbis eddig ezt tapasztaltam. Egy elanyagiasodott világban élünk, mindenki csak a pénzt hajszolja és beérik azzal a mocsokkal, amit a kereskedelmi csatornák zúdítanak ránk. Magamutogató, üresfejű celebek süketelnek a semmiről, csak hogy adásba kerülhessenek, aztán több pénzt markolnak fel alkalmanként, mint egy tisztességben megőszült egyetemi tanár. De ne is menjünk ebbe bele, túl korán van még ahhoz, hogy morális kérdéseket feszegessünk.

Meglepett az éleslátása, valahol igazat adtam neki, miközben nem hagyhattam figyelmen kívül azt a tényt, hogy mondatai, világlátása messze meghaladta életkorát és feltételezni engedte, hogy talán nem „kulcsos gyerekként” nőtt fel valamelyik közeli aluljáróban.

– Szeretném hinni, remélni, hogy sokak számára tudunk adni valamit, talán visszavezethetjük a nézők, az emberek érdeklődését az irodalom, a kultúra világába, hiszen a ma élő költők, írók is komoly értékekkel gazdagították a hazai literatúrát.

– Lehet álmodni, képzelődni, de hinni csak a valóságban lehet. Persze, a remény hal meg utoljára – mondogatja mindig az apám. Őt már csak az tartja életben, bár nem tudom, miben reménykedik. Festő. Festőművész. Mellette meg volt újságkihordó, hirdetésszervező és sok egyéb, merthogy képet eladni nem tud, és valamiből élni kell. Rengetegbe kerülnek a vásznak, a festékek és a feszítőkeretek. A kiállítások is csak a pénzt viszik, szinte semmi haszon, bevétel nincs belőlük. Egyszer egy gyűjtő vett tőle egy képet, az elég jól fizetett, de az elmaradt közmű-díjtartozás befizetése helyett kerékpárt vett nekem. Tizenhat éves voltam akkor. Szinte minden nap nyeregbe pattantam, és végig karikáztam a Szent István park unásig ismert utcáit. A bácsi mit dolgozik? Mert gondolom, az írás sem hoz egy vasat sem, a könyvekért sem állnak sorba az emberek.

– Való igaz, az írásból megélni nem lehet, mindenki csinál mellette valamit, hogy a fejét a víz felett tartsa.

– Figyelek ám, nem válaszolt a kérdésemre, na, szóval mit is dolgozik a bácsi? – kérdezte huncut pillantásokkal és most először költözött valami kis derű az arcocskájára. – Persze, nem akarok tolakodni, ha nem akar, nem muszáj válaszolni rá.

Más esetben talán zavart volna a kérdés, akár még tolakodásnak is tekintettem volna, de most, ez a hangulati változás jobb belátásra bírt.

– Nos, ha ennek akkora jelentősége van kiskegyed számára, akkor egy havilapnak dolgozom, lektorként. Nem egy nagy valami, kulimunka, de kiegészíti a nyugdíjamat.

– Na, attól sem keresi degeszre magát, de legalább kifizeti a számláit és van mit ennie. A kifilézett, jól fizetett bértollnokokat leszámítva az ilyen-olyan lapokból is csak a tulajdonosi kör gazdagszik meg. Csak csicskák vagyunk itt mindannyian a saját hazánkban. És itt hozzátehetném, hogy legalább van még hazánk, mert aztán ki tudja, mit hoz a jövő…

Nem akartam a politika ingoványos, posványos mezsgyéjére lépni, nem akartam vele bemocskolni a lassan megnyíló reggelt, az ajándékba kapott pillanatokat, azon kaptam magam, hogy figyelmemet egyre inkább kezdi lekötni frissen kapott beszélgetőtársam.

– Én már gyóntam, most magácska következik. Mivel foglalkozik, mit tanul? Mert gondolom, még oskolás.

– Tovább akartam és akarok is tanulni, fel is vettek volna filozófia szakra, de tisztességes munkával képtelen lennék előteremteni a tandíjra valót, így várok vele, bízva a jó szerencsében. Addig is délutánonként gazdag családok elkényeztetett hülye gyerekeire vigyázok. Talán másképp alakult volna minden, ha nem egy műteremlakásban iperedtem volna fel festőállványok, vásznak és festékes tubusok között, hanem egy olajtól fényes padlójú műhelyben, szétszedett sebességváltók, motorblokkok között, miközben apám keze naponta aranyat izzadt volna. Az egészben legfeljebb csak az olajszag lett volna közös.

– Mindig csak az édesapját emlegeti, a mamáról nem esik szó. Csak nincs valami harag maguk közt?

– Harag? Nem, semmi ilyenről nincs szó. Anyám nem bírta ezt az életet, a „művészsorsban” nem tudott, vagy nem akart osztozni, annál egy kicsit többre vágyott. Na, nem valamiféle luxusra, csak létbiztonságra, valami emberhez méltó életre. Ma már megértem, és el is fogadtam a döntését, bár a távozása akkor nagyon megrázott és mindkettőnket megviselt. Gondolok itt az apámra. Azt hiszem, ő sínylette meg jobban, mert én legalább rendszeresen találkozgattam az anyámmal, volt hogy napokat töltöttem nála. Ezt okosan, intelligensen kezelték a szüleim, soha nem pocskondiázták, nem gyalázták egymást a másik háta mögött és különválásuknak nem velem fizettették meg az árát. Azt hiszem, az én karmám is hasonló, már ha nem lépek időben. Egy frissen végzett bölcsész a barátom – tette hozzá mosolyogva. – Akkor én mire is számíthatok a jövőt illetően? Azt hiszem, osztozhatok az anyám sorsában, mert kinek kell egy friss diplomás bölcsész? Vagy a biztos jövő, a megélhetés reményében keressek magamnak egy derék villanyszerelőt, aki naponta tízezrekkel a zsebében megy haza? Hülye világban élünk, át kell gondolnom a jövőt.

Itt tartottunk a beszélgetésben, amikor árnyék vetült az asztalomra. Mögöttem, az ablak túloldalán egy divatosan borostás képű, vékonydongájú fiatalember állt, orrát, arcát szorosan az üveghez nyomta, majd egy – vélhetően engesztelő – virágcsokorral cirógatni kezdte az üveget, és jobb kezének mutatóujjával hívogatóan jelzett beszélgetőtársam felé.

– Mennem kell, köszönöm a beszélgetést és bocsássa meg, ha esetleg megzavartam volna – mondta a kis hölgy, majd belecsusszant sarujába, fizetett és mielőtt még bármit is mondhattam volna, sietősen elhagyta a presszót.

Fura módon működik az ember. Magam sem tudom miért, azokban a pillanatokban úgy éreztem, mintha elveszítettem volna valakit, vagy valamit. Hirtelen hiányozni kezdett az a másik a maga nyitottságával, fiatalos derűjével.

Az utcán a kis pubi talán még megkérdezhette: – Aztán mondd, mi a fenét akart tőled az, az ősz hajú vén majom? Az ilyenek soha nem néznek tükörbe?

– Ne nevezd így – vett volna védelmébe –, nem akart tőlem semmit, csak egy kicsit olyan volt, mint az apám. Valami íróember. Jót beszélgettünk.

– Nem értem én ezt, miért van az, hogy te folyton ezekkel az éhenkórászokkal vagy körülvéve?

Persze az is meglehet, hogy szóba sem kerültem, hanem feledve egy esetleges korábbi, kettejük közötti konfliktust, kéz a kézben indultak meg a bizonytalan jövő felé.

Már képtelen voltam folytatni azt, amibe szinte bele se kezdtem. Fizettem és céltalanul, üresen léptem ki az utcára.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

4 hozzászólás van ehhez: “Szellemidézés”


  1. Milyen igazságokat feszegetsz, kár, hogy azok nem olvassák, akiket érintene.

    Hozzászóló: Lukács Mária | 2019. november 24., 22:11
  2. Szép történet. Mai.

    Hozzászóló: Bandi András | 2019. november 25., 09:37
  3. Köszönöm, hogy átküldted!
    Kedves történet.

    Hozzászóló: Laczó Éva | 2019. november 25., 12:49
  4. Kedves Domi!

    Igen, szép történet!Nagyon köszönöm!

    Hozzászóló: Sipos Istvánné | 2019. november 30., 05:57

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés