1981 nyarán végre bevezették a vizet a házba, és elkészült a fürdőszoba is. Róza felnőtt éveinek első fürdőszobája. A kádban fürödni több éves lavórozás után maga a mennyország volt számukra. Korábban a távoli kútról hordta a vizet, két vödörrel, amikből a víz egy része, míg hazaért velük, kilötyögött. Az ő lábszára meg kék-zöld foltokkal volt állandóan tele a hozzáütődő vödröktől. Egy mosáshoz annyi vizet kellett hazacipelnie, ami lassacskán rémálommá változtatta a nagymosást.
Akkoriban történt, hogy a szomszéd Misi megszánta Rózát, és megengedte, hogy a saját kerekes kútjukról hordja a vizet, míg az utcába bekerül végre a vezetékes víz. Mindez a hetvenes évek végén, Budapest peremén játszódott, ami mára hihetetlen történetté vált, de akkor a mindennapi küszködések része volt.
A baba, akkor már másfél éves nagyfiú, többé nem akart a kék műanyag babakádban fürödni, csakis a nagy fehér kádban lubickolni. Így aztán a kiskád kiszorult a fürdőszobából a sufniba, a használaton kívüli kacatok közé.
Egy napon elsétáltak a tanácsadóba. Kertek alatt mentek, ahogy szoktak, hogy ne kelljen buszra felnyomakodni a babakocsival, inkább vállalták a hosszú gyaloglást. Megérte, mert a védőnénivel találkozni mindig öröm volt, és nem mellesleg összefuthattak más, gyesen levő kismamákkal is.
A tanácsadóban mindig sok kismama és baba jött össze, de a hangulat egészen más, a gyerekek nem voltak nyűgösek, mint odaát, a gyermekorvosi rendelőben, ahová rendszerint betegen, türelmetlenül érkeztek. Főleg a rettegett járványos időszakokban.
Egy ilyen alkalommal találkozott Róza a két szép fiatal cigányasszonnyal: Terézzel és Arankával. Testvérek voltak a férjeik, de ők nem is annyira rokonnak, mint inkább barátnőknek látszottak, nagyjából egy korúnak tűntek. Teréz alacsony volt, dundi, hosszú haját befonva viselte, legtöbbször kendő is volt a fején. Aranka vékony, madárcsontú. Sokat nevettek, a babáik is mosolygósak voltak, két kisfiú.
Róza hamar beszédbe elegyedett velük, kiderült, hogy egy környéken laknak, bár a főúton túl, távolabb, de ők sem szerettek buszra szállni, inkább gyalogoltak. Jó időben nem is érezték a távolságot, és még buszjegyre sem kellett költeni, ha felkerekedtek. Akkor még egyikük sem sejtette, hogy egész életre szóló ismeretség fog szövődni köztük.
Az első alkalommal szóba került a kék babafürdető kád, amely a sufniban várja, hogy új gazdára leljen. Teréz és Aranka örömmel tartott Rózával, hogy elvigyék a kis kádat, hisz, ahogy mondták, náluk a családban nagy szükség lenne rá.
Aznap együtt mentek haza, egész úton beszélgettek, a fiatalabb, bár tapasztaltabb asszonyok nem az első kisbabájukat nevelték, míg Rózának, aki néhány évvel idősebb volt náluk, mégis, a baba az első gyermeke volt.
Otthon aztán gyorsan összeszedett minden kinőtt babaruhát, beletették a kádba, és kiültek az udvarra, a cseresznyefa alá, ahol a piros kerti asztal a székekkel állt. Róza meg a baba szinte az egész nyarat a kertben töltötték, ott volt egy kiságy is, ahová a félárnyékba letehette ebéd után aludni a kicsit. Cseresznyét szedett maguknak, azt ették, míg aztán a vendégei induláshoz készülődtek. A kádba belerakták a gyerekeket, ők megfogták a két végét, és úgy indultak haza. Még sokáig integettek egymásnak.
Akkor Róza sok szidást kapott, hogy beengedte a cigányokat, majd aztán jönnek betörni! Nem értette, meg nem is érdekelte, mert neki mások voltak a tapasztalatai. Számára ez a két fiatalasszony semmi veszélyt nem jelentett, örült nekik, és annak is, hogy a kis kék babafürdető kád jó helyre került, ahol hasznát veszik.
Az évek teltek, múltak, néha összetalálkoztak, elbeszélgettek egymással, a boltban, a postán, út közben. Róza mindent tudott, ami fontos volt, az időközben született gyerekekről, aztán a számára nagyon korainak tűnő nagymamaságukról. A két asszonynak már több unokája volt, amikor egy alkalommal feltette neki valamelyikük a kérdést: Csak ez az egy fiad van?
Nem mondhatta el nekik, hogy igen, csak ez az egy, mert az ő kétségbeesett próbálkozásai rendre elbuktak a férje tiltakozásán, hogy az angyallá lett kistestvérek után ő már nem is akarja, sőt, már nem is javasolják neki az orvosok sem a gyermekvállalást. Róza még nem volt negyvenéves, még születhetett volna kisbabája, de a körülmények olyanok voltak, hogy inkább a válást választotta.
Évekre elkerültek egymás közeléből, nem látta a két asszonyt, csak a hírüket hallotta néha, hogy a fiaik, meg aztán már az unokák is olyan rosszak, hogy a környék rémei a hangoskodásukkal. Neki mindig az a kora nyári délután jutott eszébe róluk, a cseresznyefa alatt, a kertben.
Aztán egy napon, csaknem negyven évvel a cseresznyézés után, összetalálkozott Terézzel az orvosi rendelő várójában. Róza leült mellé, beszélgetni kezdtek, mint mindig. Egymás arcát fürkészve megállapították, hogy az évek nem múltak el nyomtalanul egyikük felett sem. Betegségek, halálok, születések, sok vér és fájdalom, mind ott van az asszonyok arcán, csak legyen, aki meglátja azt.
Mi van veled? – kérdezte tőle Teréz, míg várakoztak. Róza már túl a vérvételen, de ráért, nem sietett sehova.
Ölükben volt a kendő, szép, aranyszállal átszőtt szürke a Terézé, világos barna a Rózáé. Egyszerre szólaltak meg: de szép a kendőd! És elmesélték egymásnak a kendőik történetét, ki hol vette, mennyibe került, mennyire szeretik viselni.
Szó szót követett, mikor Rózának eszébe jutott, hogy nagyon régen nem látta már Arankát. Mi van vele? Hogy megy a sora?
A Teréz nagy barna szeme megtelt könnyekkel, amíg válaszolt: Aranka elment, már három éve. Nagyon sok tragédia történt az ő családjukban, sok betegség, halál. Ő is nagyon beteg volt, még alig múlt ötvenéves.
Csak néztek egymásra, kettőjük között ott lebegtek a kimondott, és már soha többé ki nem mondható szavak, az évek, évtizedek minden öröme és fájdalma.
Aztán Terézt szólították, Róza elköszönt tőle, és kilépett a rendelőből.
Már a buszmegálló felé ballagott, amikor érezte, hogy a szemét elhomályosítják a könnyek, elsiratta az ifjúságát, a kék babafürdető kádat, és Arankát, akitől már soha többé nem tudja megkérdezni: Mi van veled?
Hozzászólások