Nászta Katalin | A Kortárs Magyar Dráma 2020-as díjátadójáról

Színház

A Kortárs Magyar Dráma 2020-as díjátadójáról

Helyszíni beszámoló a Rózsavölgyi Szalon szervezésében tartott rendezvényéről

Jó hely. Lassan érkeznek a meghívottak. Örömmel üdvözlik egymást, régi ismerősök, az újonnan érkezőket bemutatják egymásnak és máris fordul a szervező a következő vendéghez, aki nem is vendég, hiszen csak a tegnap váltak el, az esti előadás után. Jó hely. Lent a könyvesbolt a legértelmesebben eltöltött szabadidő-alapot képezi a fent zajló eseményeknek. Ide betérni, kiváltság. Bereményi Géza legújabb könyvétől Pilinszky János összegyűjtött és válogatott írásainak kiadványáig megtalálod azt, amivel jóllakathatod éhező értelmed.

Karácsony Ágnes

A kis galériában, amit a könyvüzlet felett berendeztek, érdekes feszültséget érezni. Radnóti Zsuzsa, a díj-alapító elsőnek érkezik, kedvesen köszönt, mintha ismernénk egymást, majd felsietne, ha nem tartóztatná fel rutinból a könyvtárrészleg fiatalembere, aki számítógépéből pillanatra kitekintve odaszól: még nem lehet felmenni. Hamar tisztázzák a helyzetet. Radnóti Zsuzsának sem könnyű, állapítom meg. Végül megnyílik a kis bársonyfüggöny, ami elzárta a lépcsőfeljárót, szabad az út. Karácsony Ágnes fogad, meleg mosollyal, öleléssel, mindent megoldok, elintézek attitűddel – mint általában.

Próbálok tippelni az érkezőket figyelve, a levegőben vibráló izgalomra hangolódva – de feladom. Mindjárt minden kiderül, aminek ki kell derülnie.

Hangjátékkal indítanak. És belém hasít a felismerés. Majd Radnóti Zsuzsa, Örkény István özvegye, a díjalapító felolvassa köszöntő beszédét. Jobban izgul, mint mi.

 

Díjátadás előtt – Radnóti Zsuzsa

Régóta figyelve a színházi repertoárt, feltűnő, hogy az ú.n. irodalmi drámák száma egyre csökken. Régebben csak ezeknek volt hierarchiája a színházak repertoárján. Olyan jelentős életművekre gondolok napjainkban, mint például a Spiró Györgyé, – veti közbe – amelyek az élet jelenidejében minden időben ugyanazon érvénnyel szólalnak meg, mert a társadalom, egy közösség mély, rejtett törvényszerűségeit fogalmazza meg az ő nagyírói képességeivel. Spiró Györgynek volt-van egy tanítványa a sok közül, úgy hívják, Székely Csaba, Marosvásárhelyről, aki mestere útját követi az irodalmi dráma műfajában. Történetei túlmutatnak önmagukon, mint pld. az ismertté vált Bánya-trilógia, amely Tamási Áron, Sütő András költői idillikus Erdély-ábrázolásait forgatta föl és alulnézetben mutatja be sötéthumorú történeteiben a román vidék szánandó, de szeretni való hőseit és feketehumorú világnézetét. Újabb darabjait itt is sorra játsszák Pesten, egyiket itt a Rózsavölgyiben, Schneider Zoltánnak nagyszerű főszereplésével, a másikat pedig, a Tíz címűt szintén nagy sikerrel a Radnóti Színházban, amelyben a Tízparancsolatot tíz emberi történetben, tíz részben mondja el a román – hát a román a mi vidékünk is, azért is ilyen sikeres minden bemutató nálunk is, mert tulajdonképpen hasonlók a problémák –, tíz részben megfogalmazza a román vidék perspektívátlan és örökké derékba törő élethelyzetét. Azok a klasszikusok, akik az Akárki morális drámája vagy morális hagyományára támaszkodnak, azok kicsit emlékeznek rá, hogy nemcsak a tízparancsolat tíz parancsát mondja el egy-egy történetben, hanem hasonlít az Akárki-re is, amely a morális értékvesztés vagy a morálért küzdésnek a harcait mutatja. Régen a színpadi szövegeknek a színház szolgálólánya volt, az újabb korban viszont mellérendelővé alakították a szöveget és a rendezők, a színházcsinálók saját arculatukra formálják ezeket a szövegeket történetekben, előadásokban. Az újabb generáció nagy sikerű rendezői már így, ilyen szabadon alkotnak, nem törődve semmit az úgynevezett irodalmi dramaturgiával, vagy egyáltalán az irodalmi megalkotásnak a mondatokban. Külföldön dolgozó és nagyszerűen alkotó rendezőink ilyen szabadon dolgoznak, mint pld. Schilling Árpád, Bodó Árpád, Mundruczó Kornél, és szerencsére az itthon alkotó Pintér Béla, a szintén színész-rendező-író-koreográfus, a társulatépítő, aki mindig megír egy első változatot a leendő előadására és ezt közösen alakítja ki a színészeivel, improvizációk segítségével. Tehát amíg az irodalmi dráma egy alkotónak a műve és ezt szolgálja az előadás és a színház, most már egy sokkal erőteljesebb és színesebb csoport próbál létrehozni szövegeket. Ilyen alkotó a fiatal dokumentumfilm-rendező Schwechtje Mihály, aki egyik rövid filmjéből írta és rendezte az Örökséget a Jurányi Házban. Ez a fontos szociodráma a leszakadó térségek egyik cigány többségű falujában játszódik fontos, nyíltan beszélő bátor előadás és bemutatása óta sajnos egyre időszerűbb, különösen a gyöngyöspatai események után. És van még egy különös új formáció, amit úgy hívnak, hogy lakásszínház, amely egy kiválasztott polgári lakás nagyszobájában játszódik,ahol mi nézők egy térben vagyunk a játszókkal, testközelben, mintha mi is részesei lennénk ezeknek a különböző mindennapi élethelyzeteknek, privát, ismerős feszültségeknek, amit nekünk prezentálnak, élnek ezek a színészek. Legizgalmasabb művelője a magyarországi Hajdú Szabolcs, aki, mint Schwechtje, filmrendezőként indult és filmrendezőként nemzetközi hírnevet is szerzett. Ő maga írja úgynevezett lakástörténeteit, amelyeket aztán kis társulatával együtt improvizációkkal gazdagít. Talán látták jónéhányan az Ernelláék Farkaséknál-t és a Kálmán-napot. Roppant hiteles légkört tud teremteni, mintha tényleg rólunk szólna a műsor. Speciális és teljesen egyedi eset, amikor a valóság műalkotássá lényegül át. Ez akkor történt, amikor legújabb alkotása, amit feleségével, Török Illyés Orsolyával együtt jegyeznek, bemutatásra került.Egy egészen különleges, hátborzongató dokumentumjáték, hangjáték, ami egy szörnyű, valós történetet tár a világ elé. Nem véletlenül mondtam, hogy tár a világ elé, meg jegyeznek, mert egészen speciális szerkezetű ez az egész hangjáték, amit ők most nemrég mutattak be a Tilos Rádióban. A lényege, még egyszer mondom, hogy műalkotássá lényegül át az a szörnyű valóság. Orsolya édesanyját, Illyés Kinga marosvásárhelyi színésznőt a szekuritáté a hetvenes években éjjel-nappal lehallgatja, majd kihallgatja, majd megpróbálja beszervezni. A lakását a titkosrendőrség bekamerázza és a jegyzőkönyvet elteszik. Ezt Orsolya megszerezte az ottani hivataltól. Többezer oldal volt, és ebből a rettenetes anyagból a szó szoros értelmében hangjátékká formálódtak ezek a rettenetes mondatok, szavak, amelyeket egy ember hosszú-hosszú éveken keresztül elmondott magának, társainak, szerelmeinek, és mindenkinek, a látogatóinak. Theodora Objectiva a címe. Nemrég történt a bemutató és máris széles visszhangja van az interneten és a nyomtatott sajtóban is. Megrendítő előadás, amely ugyan a Ceausescu éra dermesztő mementója lett, de közös diktatórikus múltunk is felidéződik általa és kibontakozik belőle a lehallgatók és a lehallgatottak, a besúgók és a besúgottak története, a saját történelmi múltunk. Gondoljunk Esterházy Péter Javított kiadására, és az író Tarr Sándorra, aki, miután leleplezték, ebbe halt bele. Sokféle drámaszövegről próbáltam beszélni, az irodalmi ihletésű drámától a verbatív hangjátékig, a szociodrámáig és a lakásszínházig. Nagyon sokféle nevet és darabcímet soroltam föl abban a kategóriában, ahol a nagy hierarchikus dráma irodalmi egységéből kisebb önálló entitások születtek a drámaírásban és a színházi megszólalásokban is.

A tavalyitól eltérően idén három drámát, művet, alkotást ismert el a kuratórium. Székely Csaba Tíz című drámáját, Schwechtje Mihály Örökség című darabját és Hajdú Szabolcs – Török Illyés Orsolya Theodóra Objectiva című hangjátékát. Gratulálok a szerzőknek.

 

A díjazottak, a díjosztók, az alapító

 

Székely Csaba drámáját Spiró György laudálta. Szabadon beszélt.

Körülbelül egy héttel ezelőtt a neten olvastam egy nagyon édes hírbejegyzést Székely Csabától. A következőt írja: van egy jelenet, nem tudja eldönteni, hogy bekerüljön majd a darabba, ne kerüljön be, ha bekerül hogyan kerüljön bele, egyáltalán minek ez az egész. Hosszan fejtegeti és ebből bárki drámaíró magára ismerhet. Ezt szoktuk csinálni. Vacakolunk, piszmogunk, nem tudjuk eldönteni, eldöntjük, akkor visszavonjuk, hát… ezzel jár az írás. Ez a Tíz című darab, ami most díjat nyert, borzasztóan érdekes mű. Először is nagyon díjazom, hogy ez a címe, egy számjegy, ez ritkán szokott lenni, én ilyet nem mernék adni egy darabcímnek. Természetes ezekután, hogy akkor megnézi az ember: tíz színész kell hozzá, a mai viszonyokat figyelembe véve öt nő és öt férfi. Székely Csaba színházi szerző, színházi drámaíró, úgyhogy pontosan tudja, minél több nő van egy darabban, annál biztosabb, hogy előadják. Na most, ezek a szereplők sorszámozva vannak római számokkal, de arab számokkal is lehetne őket sorszámozni és nagyon különös, furcsa kapcsolatban vannak egymással. Ami borzasztóan érdekes a darabban, hogy nem egy szempont van, az íróé, még csak nem is egy főhősé, hanem tíz szempontú ez a darab. Minden főhősnek megvan a maga szempontja, megvan a maga cselekménye, nem is egyféle – mindjárt kitérek rá, hogy hogyan, – és tulajdonképpen a legkevésbé ő tudja, hogy mi történik vele a darab során. Vannak ilyen szerkezetek, mert hiszen a kísérletező drámaíróknak a forma az elsődleges, mint ahogy Székely Csabának is, és hát tudjuk Schnitzler óta, meg Kornis Mihály óta, hogy vannak ilyen körbeérő cselekmények, sőt, ezt a filmesek is nagyon jól tudják, mondjuk pld.akár Ioszeliani, akinek A Hold kegyeltjei című csodálatos filmje is erre épül, hogy a Hold gyermekei tolvajok és körbeér a történet a végére, és mindenkinek köze van mindenkihez. Székely Csaba tulajdonképpen ezt használja föl, de nemcsak ezt csinálja. Általában megszoktuk, hogy ilyen bonyolultabb szerkezetben azért egy szereplő nagyjából önmagát játssza. Na most ő a darabon belül szétfeszíti az alaknak a lehetőségeit és egészen szélsőséges végletekig elvisz minden egyes szereplőt, ami nem rögtön az első vagy második megjelenésnél derül ki, hanem az ötödik, hatodik jelenésnél kezdek gyanakodni, hogy más szempontból egészen másképp néz ki ugyanaz a történet, de ezt megfejeli azzal is, hogy a színészek közül néhányan még plusz szerepeket is eljátszanak. És nagyon nehéz megállapítani, – nyilván ez be van kalkulálva az előadásba – hogy az egy szélsőséges megjelenítése-e vajon a szerepnek vagy egy másik szerep. Ezzel egy nagyon szövevényes formát hoz létre, aminek nyilvánvalóan az a célja, hogy valamit ebből a – hogyismondjam –, az újkori tragikus létérzésből, létérzékelésből megmutasson. Valójában nem működik ebben a drámában sem más, mint az antik végzet. Csak éppen nem áll a rendelkezésünkre az a fajta mitológia, ami a görög drámaíróknak a rendelkezésükre állt, ezt külön föl kell építeni. Székely Csaba a maga részéről megteszi, amit megtehet és a legismertebb mitológiára hivatkozik, ez a tízparancsolat, ami ugye ma még valamennyire érvényes, legalábbis a nyugati világban. De azért óvakodik attól, hogy egyes tízparancsolatnak megfelelő jeleneteket pontosan annak a tartalomnak feleltessen meg. Körülbelül arról van szó, amit egy drámapályázaton Alföldi próbált a Nemzeti Színházban, amikor fölkért tíz írót, hogy írják meg az egyes parancsolatokat. Ketten megírták, azokat be is mutatták. Itt egy darabon belül van egy tulajdonképpen rettenetesen szövevényes és átláthatatlan világ.Lehet követni, hogyha az ember nagyon odafigyel és többször elolvassa, és nyilván a színház interpretációjában egyféle olvasat valósul meg, de ez az egész fantasztikus szövevény arra való, hogy bemutassa, ez a végzet hogy működik, és mennyire, milyen súlyosan és végzetesen ki vagyunk neki szolgáltatva. További kísérletező kedvet kívánok Székely Csabának, mert ebből lesznek az igazi nagy művek.Mindegy, hogy a színház előadja vagy nem.

 

Schwechtje Mihály, az Örökség című drámáját Máté Gábor laudálta.

Olvasni fogom, mert összeszedettebnek szeretnék látszani – vezeti be a színész, majd felolvassa írását. –  Amit rendkívül fontosnak tartok a színpadon: látni, valamit elmondani erről az országról, történelemről, magyarok karakterológiájáról – nyilatkozta a díj létrehozója, Radnóti Zsuzsa. Schwechtje Mihály Örökség című drámája abszolút megfelel ezeknek a kritériumoknak. Elmond valamit erről az országról – bár ne ilyen lenne ez az ország, hogy ne ezt lehessen elmondani -, a történelemről, bár ne ilyen lenne a történelmünk, mint ahogy azt az Örökségből kiolvashatjuk. A magyarok karakterológiájáról az a tizenvalahány (tizenkettő plusz kettő hangbejátszás) szereplő beszél, méghozzá igen élvezetes párbeszédekben,ami az előadhatóság szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható. Az örökség egy olyan esetet mesél el, ami – utánanéztem – megtörtént Magyarországon. De ha nem így lenne, el tudjuk képzelni, hogy akár meg is történhetne vagy meg is történhetett volna. A hazai autószerelőhöz kerülő tengelytöréses autó. Felszikráznak a régi családi feszültségek.Hatvan gyerek rejtélyes módon eltűnik a faluból. Mi ez, ha nem a drámai gyúanyag, amit majdhogynem elrontani sem lehet. A külföldön orvosként dolgozó fiatalember, ma már úgyis nevezhetnénk, hogy a magyar diplomás egyik prototípusa,az ügyeskedő testvér, a gátlástalan rendőr, a falu kiskirályaként élő polgármester, a mellette dolgozó szánalmas titkárnő, az esze fogyott szereplő Jusztina, a létminimum szintjét el sem érő közösség a faluban. Próbálom önvizsgálatra kényszeríteni magam, hogy befolyásol-e, hogy tudom, az Örökség szerzője filmes ember, sőt, ahogy értesültem, az eredeti történetről dokumentumfilmet is forgatott. Filmes gondolkodást, filmes dramaturgiát vélek felfedezni a színdarab mögött. Ahogy András, a főhős végigmegy a történeten, ahogy vált külső és belső helyszínek között, a szereplők információi, azok a közlések, melyek alapján egyre több mindenre derül fény, mintha egy kamera pásztázna végig a történeten, mintha egy folyamatosan mozgó filmfelvevő gép menne az orvossal. Akkor is játékfilm jut eszembe miközben a darabot olvasom, hiszen a formátum is filmes. A két hang, a barátnő és a gyámügyes ugyan telefonon szól, mikor a színpadon vagyunk, de filmen bizonyára látnánk és nem lenne érdektelen. Hát feltételezem, hogy ez egy filmforgatókönyve, amit valamiért nem sikerült filmre vinnie, talán nem kapott pénzt a döntnököktől. És ha már megíródott, rá lehet bízni úgyis, mint egy színdarabra. Amúgy is azt gondolom, hogyha a filmművészet nem lenne, sokkal gazdagabb lenne a drámairodalom. Az a sok forgatókönyvíró ma nem filmeket, hanem színműveket írna. Itt egy szerencsés esettel állunk szemben színháziként, mert ez a szöveg darabnak mutatja magát. Zárójelben jegyzem meg, amit nyilván sokan tudnak, hogy maga az író színpadra is vitte a művét, nem sok színésszel, voltak, akik több szerepet is játszottak, tehát minden színész bőven el volt látva feladattal, nem lehettek elégedetlenek. A darab olyan, mint egy valamikori jó Schwajda György-groteszk. Ő legjobb formájában olyan abszurditásokat írt színpadra, amelyekről tudtuk, hogy nem történhetnek meg az akkori szocialista Magyarországon, mégis el tudtuk képzelni, mert minden realisztikus benne, a szereplők, a környezet, csak a történet volt a képtelenségig kijátszva. Schwechtjénél más a helyzet, illetve idáig süllyedt a magyar valóság. Ami Schwajdánál még abszurditás volt, az Schwechtjénél már maga a valóság. Gratulálok.

 

Hajdú Szabolcs – Török Illyés Orsolya: Objektiva Theodora című verbatív dokumentum hangjátékáról Tompa Andrea olvasta fel laudációját.

Ha körülnézünk tágabb vagy szűkebb pátriárkánkban, ahogy Esterházy Péter mondta volt, azt tapasztaljuk, hogy barátaink, ismerőseink, akár családtagjaink sem keresik a nehezen járható utakat, amiken hozzáférhetnek a múlthoz, az őket, felmenőiket érintő állambiztonsági múlthoz. Ezt a hozzáférést akarni kell. Tudjuk, maguk a levéltárak nem várnak kitárt kapukkal, hogy az állampolgárok besétálhassanak. Nem a kutatókról és nem a művészekről beszélek, hanem a polgárokról. Eddig nem volt világos számomra sem, hogy milyen közöny vagy félelem, – a kettő különben jó rokonai egymásnak – tartja vissza az embereket a múlt akarásától. Most ahogy fülembe szólt ez a hangjáték sokkal világosabb. Ebben a múltban személyes találkozások várnak arra, aki itt belép, tele mindenfélével. Az érdektelen kacattól a megrázó eseményekig, a fikció születésétől a nagyon konkrét valóságdarabokig, mindez a megbízhatatlanság nehezen megismerhető mocsarában. Ezer kétséggel, ezer kétellyel halad az, aki ebben az alámerülésben részt vesz. Olyasmit pillanthat meg, amit még az Ószövetség is tilt: szüleit meztelenül. Hiszen Noét nem szemlélhetik fiai meztelenül. Igaz, Noé éppen részeg volt. A múlt itt hagyta tehát ezeket – a jelzőt most elhagyom – az oldalakat számunkra. Az Objectiva Theodora című hangszínház dokumentumai s ez mindenben a legfelkavaróbb: nemcsak a család, a leszármazottak, a kutatók számára elérhető, hanem a nyilvánosság számára is. Ami ugyan nem könnyen hozzáférhető, de mégiscsak nyilvánosság, itt van, jelen van, a mindenkié. Muszáj valamilyen módon viszonyulni hozzá, ha már valaki legyőzte a két fő démont: a közönyt és a félelmet. Ez nem pusztán egy családi levelezés, amit valaki megörököl, hanem levéltári anyag fenyegető nyilvánossággal. Rendelkezésre áll, még ha szögesdróton is kell átmászni, mert ezt a nyilvánosságot mindkét országban ma nevetségesen korlátozzák. Romániában, ahol ezek az állambiztonsági adatok készültek és Magyarországon, ahol ez a hangjáték megszületett. Ha már itt van ez a rettenet, benne mindaz, amit látni sem volna szabad – akkor az alkotói gesztus szerkeszti, értelmezi, felkínálja. Az alkotók egy rendkívül szűk térből további szűk terekbe visznek bennünket, a hallgatókat: személyesből személyesbe. Miközben a kétórányi hangszínházat hallgatom, azt választom, hogy kültelki csendes utcákon sétálok, polgári életek között, fülemben szinte elviselhetetlen az emberi kétségbeesés, a megtört ember, a lehanyatló ember, Attila, de a bizonyosság is, a megtörhetetlen nő, Theodóra, aki úgy beszél a beszervezési kísérletről, mint amiből jól jött ki. Jól, hiszen egy autonóm nő, akit végül is nem lehet beszervezni. Theodóra nevének jelentése isteni ajándék. A hősnő ebből valamit beteljesít számomra, itt és most. Ajándék az autonómia, a lélekjelenlét, ebben a fenyegető világban.A normalitás folyamatos keresése. Európában egyébként a színésznők voltak az első pénzkereső nők. Az első nők, akik autonómiára tettek szert. Szűk térből szűk térbe vezetnek tehát bennünket az alkotók, Török-Illyés Orsolya és Hajdú Szabolcs és a sok további színészhang, Zsótér Sándor, Szilágyi Tibor, Máté Gábor, Trokán Nóra, Hegedűs D. Géza, Sárosdi Lilla és még sokan mások. Hallom, amit nem volna szabad hallanom, és amit csak egy ocsmány rendszer akar tudni az emberről. A színház, a jó színház, a művészet mindig valami olyasmit tesz láthatóvá, ami láthatatlan. Amit nem volna szabad látnunk. Mint egy terápiás térben. De mindezt azért teszi, hogy ezzel a rettentő közelséggel, feltárással, ezzel a perzselő és kellemetlen pillantással valami, amit itt nehéz volna egy mondatban összefoglalni, láthatóvá váljék. Hallottam a hangját a Tilos Rádión, aztán később a saját utamon, a kültelki házak között. Hallgattam és visszahallgattam az emberi szenvedést és valami belső bizonyosság, morális helytállás pillanata ég. Szűk terek, láthatatlan terek, ahová a hangjáték vezet és ahol ez a hangjáték ma elérhető. Mert a kettő szimbolikusan egymásra olvasható. Ebben is. Az akkor és a most. A mű által átélhetővé vált valami alapvető emberi érték a szabadságtól kezdve a bátorságig és az igazságig. Ez nem a múlt igazsága, hanem az emberi attitűdé. És átélhettem velük és általuk azt is, hogy itt a széleken, a marginalitásban, a közösségi rádióban, a podcast-ként hallgatható színházban, a függetlenségben és most éppen egy független díjban, nem megfosztottság van és gyávaság, hanem autonómia és bátorság. Gratulálok a díjhoz.

 

Kerekasztal megbeszéléssel folytatódik. Konferanszié kérdez.

Nánay Istvánhoz fordulok elsőként.
Milyen volt az előző éved a kortárs magyar dráma tekintetében, mennyire volt nehéz a döntés?

Válasszuk széjjel. A kortárs magyar az gazdagabb volt, mint amiből mi válogathattunk, hiszen ez egy szűkített válogatás.Társadalmilag elkötelezett, a valóságot fölvállaló magyar drámák azért nem fedik le teljesen a kortárs magyar drámát.De ha csak ezt nézzük, elolvastunk egy olyan húsz körüli darabot, ami azt jelenti, hogy ugyanennyi darab került a színpadra, mert a kettő együtt jár. Tehát csak azok a darabok futnak a versenybe, amiket be is mutatnak. Ezek között nagyon különbözők voltak.Azt megállapíthatjuk, hogya Jurányiban és az ehhez hasonló kis terekben inkább, nagyszínpadon kevésbé mutatnak be ilyen darabokat. Amiket néztünk, nagyobb darabokat, amire azt mondta Zsuzsa, hogy irodalmi alapúak, bár mindegyik az, mondjuk az a Rozsdatemető, ami nagyon erősen versenyben volt és nagyon sokat beszélgettünk róla, de Pintér Béla, vagymondhatnék egy különleges előadást, a Horváth Csaba féle Tarr Sándor feldolgozást, sőt, mert még az is szóba került a nagy darabok közt: a Kertész utcai Shaxpeare-mosót, ami ugyan átdolgozás, de tudjuk, hogy a mai magyar drámák egyik erős vonulata az átdolgozás.

Mennyire kellett a döntésnél szétszálazni a szöveget, illetve az abból készült előadást?

Az alap mindig a szöveg, de az erősítette a véleményünket, hogy ez hogy működik a színpadon.És még egy dolgot mindenképpen hozzá kell tenni: itt nincs többségi szavazás, egyöntetű döntés van.Tehát addig beszélgetünk, amíg el nem jutunk addig, hogy meg tudjuk határozni azt, amiben közös a véleményünk.

Így lett három díjazott idén?

Igen is, meg nem is. Végülis elmondhatom azt, hogy nagyon hosszú vita után végülis úgy állapodtunk meg, hogy kettő… Mert az volt a probléma, hogy maga a darab elképesztő izgalmas és megrázó és minden, amit elmondtak a laudációban. Dehát mégsem színpadon van. Akkor ez most beletartozik, vagy nem. Aztán győzött az a vélemény, hogy ez végülis rádiószínház. Ez egy ilyen műfaj.Ha elfogadjuk azt, hogy a színház határai és a műfaji határok oly mértékben lazák, annyira átmeneti műfajok tömkelegével állunk szemben,akkor ezt is tekinthetjük egyfajta színháznak.És nagyon örültem, hogy végülis így döntött az ötfős csapat.

 

Most Székely Csaba kapja meg a mikrofont.

Spiró György úgy fogalmazott a laudációjában, hogy a forma az elsődleges. Ez egyértelműen így van?

Nálam nem, vagyis én nem ebből indulok ki, hanem a tartalomhoz szoktam formát keresni, viszont a Tíz az egy számomra is formabontó darab. Nem ilyeneket szoktam általában írni és nyilván ebben nagyon szembe szökő, hogy ez a forma nem szokványos. És ha már van egy ilyen látványos forma, akkor végeredményben nem egy drámát látunk. Abban sem vagyok biztos,hogy ezt drámának lehet nevezni. Van tíz történet bizonyos dialógusokkal megtűzdelve.Tehát, ha már van egy ilyen forma akkor a befogadó számára az lehet elsődleges, ez az első, ami szembetűnik. Én így értelmezem legalábbis ezt a kijelentést.

Akkor induljunk egy kicsit visszábbról, a kályhától. Mért érdemes a tízparancsolatról írni és mennyire kell vigyázni, hogy ez ne váljon parabolává vagy egyáltalán didaktikussá?

A tízparancsolat egy olyan önmagán túlmutató valami, amiről mindig érdemes beszélni.Ez nem feltétlenül csak azt a bibliai részt jelenti, vagy a Tóra-beli részt, ha úgy tetszik, hanem mindig az aktuális erkölcsi normát. Hogy hogyan állunk most az erkölcsi parancsolatokkal, mi az, amit betartunk, mi az, amit nem, mi az, ami bűnnek számít még, mi az, ami már nem.A bűnről való gondolkodás, a bűn fogalma is folyamatosan változik és azt gondolom, hogy erről gondolkodni mindig aktuális.

Sebestyén Abával rendszeresen dolgoznak együtt, ugye ő rendezte a Radnóti Színházas előadást. Mennyiben konzultálnak erről?Mert Aba mindig hangsúlyozta, hogy ehhez a különös formához ő is egy sajátos formát keresett, ezt az oratórikus színekben.

Volt egy ilyen együtt gondolkodás, amit én nagyon szeretek. Aba nem az a típusú rendező, akire a diktatórikus jelzőt szoktuk használni, hanem az, aki szereti integrálni mások ötleteit, mások véleményét abba, amit a színtérenlétrehoz.Ilyen közös, csapatmunka zajlikamihez nagyon sokat hozzátesz a zeneszerző, a látványtervező és természetesen a színészek is. És hát valahol én is. Ebből lesz az előadás.

 

Következőkben Schwechtje Mihály a rövid interjú alanya.

Tényleg filmforgatókönyvnek készült az Örökség, azon túl, hogy volt egy alig tízperces dokumentumfilm ebből a történetből?

Egy kisjátékfilm volt belőle, nem dokumentumfilm.

Igen, de tízperces rövidfilm.

Volt egy gondolatom, hogy kellene erről egy film. Aztán az elmúlt évek kudarcos pályázati próbálkozásai után arra gondoltam, hogy csináljuk meg színészekkel egy előadás formájában, egyrészt azért, mert akkor már valami létrejön mindenképp.A darab előbb lett meg végeredményben, mint a film.De nem volt olyan rossz a rátapintás, mert azóta pályáztam vele és elutasítottak, tehát tulajdonképpen ugyanott tartunk. Úgyhogy végülis jól jön az előadás. Jó volt az alapgondolat.

Miként találkozott ezzel a történettel?

Először újságcikkekben. S mikor ezzel élőben találkoztam…, az az alaphelyzet, hogy megtörténik ma Magyarországon, főleg ezek miatt a szörnyű dizájner drogok miatt, a szegregátumokban voltak gyerekek, akiket eladtak azért, hogy a napi kábítószer finanszírozva legyen.Ez annyira megdöbbentett, hogy elkezdtem egy kicsit utána menni. Mikor a rövidfilm miatt elkezdtünk lejárni ezekre a helyekre, sokkal mélyebben megismertem a problémát.Beszéltem olyanokkal, akik ezt napi szinten ismerik.Akkor jutott eszembe, hogy kellene róla egy hosszabb történetet is írni, vagy kitalálni.

Merthogy valós történet az alapanyag, olyan, mint egy realista kistotál.Mennyire érdemes ezt elemelni, amikor színházi előadássá válik?

Tényleg a magja az, ami valós, mert onnantól kezdve, hogy az orvos érkezik, ráismerünk a napjainkra, hogy orvoshiány van az országnak főleg azon a területén, ahol ez a történet játszódik.Ezeket már a magyar valóságból még hozzá csatoltam. Mennyire kell elemeltnek lenni?Nem tudom mennyire volt tudatos. Elkezdtünk a színészekkel együtt dolgozni és éreztük, mennyire kell ettől a történettől ellépni.De nem úgy mentem oda, amikor leültünk dolgozni, hogy ez már ki lett volna centizve, hogy mennyire kell ellépni a valóságtól, hanem a közös gondolkodás és a próbák azok, amik kialakították. Egyszerűen az van, hogy olyan kemény a helyzet és annyira megszorítja az embernek a gyomrát, hogy az volt az érzésünk, ez így befogadhatatlan. Egyszerűen muszáj kicsit arrébb lépni egy lépéssel, mert különben elviselhetetlen lesz.

 

Hajdú Szabolcs nem tudott jelen lenni. Török Illyés Orsolyát faggatja a kérdező.

Török Illyés Orsolyánál konkrétan van személyes érintettség, ugye ez a történet az édesanyjáról szól és már sokat hallottuk, hogy háromezer oldalnyi szekuritáté anyagot raktak össze. Amikor ezt elolvassa az ember, akkor nyilván először a személyes vonatkozásokat hámozza ki belőle, az édesanyjáról, családról szóló információkat. Hogyan érik meg az a döntés, hogy érdemes-e ezt a nyilvánosság elé tárni?

Igen, hát ez egy nagyon sokrétű anyag, ez a 3000 oldal, nemcsak a lehallgatások, hanem a különböző jelentések, elkobzott levelek stb. stb. miatt, tehát hogy ezért sem volt egyértelmű, amikor már a gondolat megfogalmazódott, hogy valamilyen formában feldolgozzuk, hogy hogyan…. Beszéltem emberekkel erről és először Dragomán Gyuri volt az, aki azt mondta, hogy ebből regényt kell írni.Vele volt az első nyilvános beszélgetés is erről, amikor felolvastam belőle. Akkor is érezhető volt a közönség soraiból, ahogy reagáltak, hogy ez komoly érdeklődésre tart számot. Amikor egy kicsit jobban beleástam magam, pont az a jelenet, mert hirtelen jelenetként láttam azt, ami itt elhangzott, amikor édesanyám édesapámnak elmesélte, hogyan próbálták beszervezni, indított rá. Ez annyira érdekes volt, hogy nincs meg a jegyzőkönyve magának a beszervezésnek, hanem csak egy elmesélés.Ott fogalmazódott meg bennem, hogy ebből ki kéne alakítani egy történetet. Most ez egy nagyon kis időszaka ennek a húsz év alatt lehallgatott anyagnak.Korábbi és későbbi időszakokból is behívtunk aztán bizonyos történéseket, de hát nagyjából ez volt az első döntő indíttatás. Ehhez kezdtem el behívni és fordítani ezeket a dialógusokat. Viszont ezt a formát, ami erre szerintem tökéletes, a rádiójáték, ezt úgy találtam, hogy egyszer csak rábukkantam a Cserés Miklós pályázatra. Már korábban kerestem,mert elég sokat foglalkoztam vele, ilyen kutatói ösztöndíjakat, mert abban az időben nem dolgoztam és nagyon kellett a pénz, és így örültem volna, hogy ezzel foglalkozom és még pénzt is keresek vele, de ez nem jött össze.Viszont ezen a pályázaton, amikor ezt eldöntöttük, hogy oda beadjuk – egyébként azon túl hogy formailag és tartalmilag nagyon passzolt az anyaghoz, a sajátosságai ennek a műfajnak, – ezzel így rákényszerítettek arra, hogy nagyon leredukáljuk a történetet és ez így nagyon jót tett neki. Mondanám, hogy ezzel így nagyobb publicitást kap a rádió-műfaj, de sajnos ez a pályázat már nincsen. Nem tudom, hogy lesz-e helyette más.

De azért meg lehet online hallgatni.

Abszolút és szerintem azért sem érdemes rádiójátékot csinálni, mert most ezek a podcast-ok nagyon mennek és szívesen hallgatják az emberek. Én úgy tudom, hogy ez is nagyon népszerű. És érdekes, ugye volt arról szó, hogy ez nem színház, nem színpadon szólal meg, de például Romániában, éppen most hirdették meg az Uniter díjakat, és ott – eddig nyilván én sem figyeltem fel rá –a színházi díjak között van rádiószínházi díj is. Úgyhogy egy kicsit megnyugodtam.

Még egy picit mesélj erről a személyes vonatkozásról. Ugye, ez kortörténet és a legtöbben valószínű így tekintünk rá. Benned nem merült fel, hogy ez mégiscsak az édesanyád személyes története, családi, hogy mit és hogyan lehet ebből kiadni, hogy innentől kezdve ez inkább már dráma?

Nyilván abban a pillanatban, amikor ez az ellenállhatatlan sodrás elkapott, hogy ezzel valamit kezdeni kell, onnantól kezdve kénytelen voltam eltávolodni tőle, mert máshogy nem is lehetett volna ezzel foglalkozni. Egy kicsit ahhoz tudnám az egészet hasonlítani, amikor egy orvos, gondolom én,a hozzátartozóját operálja, vagy műti.Ahhoz, hogy azt végre lehessen hajtani professzionálisan, ahhoz ki kell kapcsolni. Sok ilyen kis bástyát állítottam fel, a neveket megváltoztattuk például ahhoz, hogy ezt így végig tudjam csinálni. De a mai napig nehéz. Érdekes módon, mivel tényleg kényszer volt ez, hogy erről fontos beszélni és ezt meg kell osztani, furcsa módon, ahogy érzem ennek a sikerességét – a rossz érzés is erősödik bennem. Olyan, minthogyha az ember ezt így eladná… Akkor ebbe bele se gondoltam. Hogy az embereknek ez tetszeni fog és ennek sikere lesz. Ez egy picit zavar.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A Kortárs Magyar Dráma 2020-as díjátadójáról”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés