Kifli, tejföl, kolbász • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Kifli, tejföl, kolbász

 

Elsőéves volt, kollégiumban lakott, arra emlékszik leginkább, hogy állandóan éhes volt. Mindig vágyott valamire, apróságokra, amitől úgy érezte, hogy jobb, könnyebb lenne az élete. De soha nem volt pénze, így aztán a farmer, egy új kabát, alföldi papucs, egy könyv, ezek a vágyott dolgok az elérhetetlen birodalmában maradtak.

Róza többektől hallotta, hogy ki kell tenni egy hirdetést az aulában, arról, hogy korrepetálást, gyerekfelügyeletet vállal, és ha lesz jelentkező, akkor egy kis pénzre szert tehet így. Könnyű munka, sokan csinálják. Csak azt ne említse meg, intették őt, hogy nem tanító szakos, mert akkor nem őt fogják választani.

Így is tett. Pár nap múltán már volt is jelentkező: egy házaspár, mindketten rendőrök, még ha változó beosztásban dolgoztak is, akadtak napok, amikor nem tudták megoldani, hogy a gyerekeket hazavigyék az oviból, iskolából. Több hallgatóval beszéltek, végül Rózát választották.

A gyerekek riadtak, de kedvesek voltak, a kisfiú nagycsoportos ovis, a kislány meg első osztályos. Megbeszéltek mindent, hova és mikor kell értük menni, aztán leckét kikérdezni, játszani kicsit. Vacsora, fürdés, lefektetés. Ezek voltak Róza feladatai, egy héten kétszer. Izgalmasnak találta, betekinteni egy idegen család életébe, mindennapjaiba. Kulcsot nem kapott, mert a kislány, Marika kulcsát használhatta.

Az első alkalommal elfogódottak voltak mind a hárman, de aztán megszületett köztük valami szeretetteli cinkosság, és az első hetek után az anyuka is közölte Rózával, hogy elégedett a munkájával.

Rossz evők a gyerekek, mondta a lánynak egy alkalommal: hiába hagyom itt nekik a vacsorát, nem esznek ezek semmit. Pedig tudhatnák, hogy az apjuk elveri őket, ha nincs kész a lecke, vagy nem ettek rendesen!

Az otthagyott vacsora minden alkalommal, kivétel nélkül fejenként két kifli volt, egy doboz tejföl, és egy darabka kolbász. A gyerekek legfeljebb a kiflit voltak hajlandók megenni, de a tejföl és a kolbász ott maradt érintetlenül.

Egy este Róza, aki mindig korgó gyomorral ült köztük, titkos paktumot ajánlott a gyerekeknek, akik roppant izgatottan fogadták, hogy közös titkuk lesz! Felajánlotta, hogy ő megeszi a tejfölt és a kolbászt, nekik pedig hoz a Csapó utcai péktől pacsnit! Azt mindketten szerették, de az általános spórolás közepette hiába kérlelték a szüleiket, nem vettek nekik valamiért. A két kicsi lelkesen rábólintott, megköttetett köztük az egyezség. Mindenki jól járt.

Legközelebbi alkalommal Róza vitte magával a pacsnikat, amit előre megvett, és míg a gyerekek ették a ritka csemegét, ő tömte magába a kolbászt, kanalazta a dobozból a tejfölt. A pacsni jóformán csak emlékeiben él ma már, szinte sehol sem sütik, de a debreceni pékek előszeretettel sütötték, árulták. A hetvenes években sok helyen lehetett kapni, és olcsó volt. Egyszerű péksütemény, de ha valaki olyasmire vágyik, amit nem érhet el, akkor a sóvárgás révén értékessé válik a szemében.

Nem is volt semmi baj, minden rendben ment néhány hónapon át. Nem derült ki a turpisság, hogy Róza népművelő-könyvtáros szakra jár, és nem tanítónőnek készül. És az sem, hogy a gyerekek étvágyának jelentős javulása minek köszönhető.

A gyerekekkel töltött délutánok, esték a kis szoba-konyhás szolgálati lakásban az otthon illúzióját csempészték be Róza életébe. A kapott soványka pénzért pedig megvehette végre a farmert, és néhány könyvet.

Aztán mégis vége lett. Sok évtized eltelt már azóta, Róza sem emlékszik rá, hogy miért szűnt meg ez a megbízatása. Talán, mert a szülők munkabeosztása úgy változott, hogy nem volt már szükség rá és a gyerekfelügyeletre?

Lehet, hogy azért, mert a megye utána nyúlt, és társadalmi ösztöndíjat ajánlottak neki, amit tanulmányai végéig folyósítottak aztán. És akkor már nem volt szüksége a plusz pénzre.

Nem tudja, mi lett a gyerekekkel, pedig néhány hónap múltán már megszerette őket, várta a napokat, amikor értük kellett mennie az oviba, meg a suliba. Jó volt a kis kezüket fogva hazafelé bandukolni, eljátszani a gondolattal, hogy az ő gyerekei és az ő élete. Jó volt mesét olvasni nekik, viccelődni és leckét kikérdezni Marikától. Kicsit felnőttnek lenni.

Az egész történet elsüllyedt mindenestől az emlékezetében, csak egy kedves ismerőssel folytatott beszélgetés hívta elő. Szóba került a pacsni, és ő szinte érezte a tapintását, az ízét a szájában, előtörtek az emlékek, hajdani kis tanítványainak az emlékezete.

Azóta sok helyen megfordult, több gyerekre vigyázott élete során, volt köztük kisbaba és iskolás is. De mind közül ez a két gyerek maradt a legkedvesebb.

Pacsnit meg sehol sem sütnek már.

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS