Nászta Katalin | mikor a kövek megszólalnak

Szépirodalom - vers

mikor a kövek megszólalnak

az olaj elválik a víztől
a víz kimutatja azt
az olaj dolga dicsérni a vizet
a víz hömpölyögteti magán az olajat

azt mondja az írás, ha senki nem beszél
majd a kövek – és minden! – teszem hozzá
a hasonlatok csak mesélnek
a tett mikor maguk a kövek szólnak

te is kő vagy, hasznos is lehetsz
ha beépülsz abba, minek része vagy
szócsővé válsz, betöltöd szereped
hírt adsz arról, ki apád, anyád

az írás: jel az idő falán
az olaj kenet a királyi főn
a víz az élet hordozója, anyja
arról beszél, aki adta őt

az értelem, ami egybeszerkeszt
a Szellem, ki keresztül kasul jár
a világ, aminek arcát képezed
az idő, miben helyet foglaltál

mind esély –
nem jut eszembe jobb szó –
hogy a mindenség
világos felén landolj

elképzelem, mint lapos kés
élesen szeli ketté a valóságot
s térfelein, amiket kiszabott
homálylanak akik, ragyognak a mások

ha kivonom az egészből a szót
gerincét törném pozdorjává végleg
és kiderülne: nélküle csak
gerinctelen puhány lények lennének

őt kaptam, hogy betagozódjak
az a gerinc egyenes legyen
hogyha mégis elnémítanak
szótlanul is igazán értsenek

2020. április 19.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “mikor a kövek megszólalnak”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés