Robbantások
A második világháború idején, 1944 vége felé és 1945 elején ádáz csaták dúltak a Bakonyban. A hullámzó frontok okozták, hogy egy-egy település többször is gazdát cserélt. Csetény határában – de még a kastélyt övező Angliában is – sok lövészárkot találtunk. Meg is tudtuk különböztetni: a németek L alakban, a ruszkik cikcakkban ásták az árkokat. (Csak hadtörténeti érdekességképpen jegyzem meg, hogy az első lövészárkokat Julius Caesar idején ásták a római katonák.) A mi árkaink környékén indított ásatásaink sokszor jártak sikerrel: hol egy rohamsisakot, hol egy pisztolyt, hol egy géppisztolyt találtunk. No meg lőszereket, gránátokat és aknákat.
Az Anglia keleti oldalán egy mély út húzódott. Az út közepére széles szalmacsíkot fektettünk, és beleraktuk a kisebb lőszereket. Majd az alsó végénél meggyújtottuk a köteget, és föntről figyeltük az egymás után elsülő lövedékeket, amint a mag hangos dörrenés közepette belefúródott a szemközti part falába. Ilyenkor szigorú rend szerint rohamsisakot viseltünk. Az alól lestük a magunk keltette tűzijátékot. Sikerélmény volt a javából.
A gránátok és aknák felrobbantásához a határban egy régebbi bombagödröt használtunk. Nagyobb tüzet raktunk. Szalma, rőzse, fahasáb, középre beállítottuk az aknát. Mindenki fedezékbe vonult a közeli lövészárokba. Kaufman Gyuri vezérezredes és én gyújtottuk meg a tüzet. A baj ott kezdődött, hogy mikor Gyuri kiadta a parancsot kettőnknek, hogy: fedezékbe! – majd, mint a nyúl, mezítláb elszaladt a lucernatarlón keresztül a lövészárokhoz a többiekhez, míg én, aki akkor kezdtem először mezítláb járni, alig tudtam néhány lépést megtenni a tarló miatt. Ez minden irányból bökött. Előttem a tarlószőnyeg, mögöttem a robbanni készülő akna… Szép kilátások!
Még nem értem el a fedezéket, mikor fölrobbant az akna. A hanghatással együtt egy hihetetlen erő fölemelt, és a többiek fölött átvágott a lövészárkon túlra, fejjel bele a homokba. A sikeres akció után a filmekben látott nagy éljenzés következett. (Gurrá, gurrá!) Aztán szólt az egyik fiú, hogy vérzik a lábam a bal bokám fölött. Mint később kiderült, a szárkapocscsontomba beleállt egy szilánk.
Így nem mertem hazamenni, hiszen apám orvos főhadnagy volt a második világháborúban, rögtön felismerte volna az aknaszilánkot. Elő a bicskát (bakonyi gyereknél mindig van kéznél), és gyötrő kínok közepette kipiszkáltam a csontomból a szilánkot, miközben a Tejút összes csillagát láttam lelki szemeim előtt. Olybá tűnt, mintha közvetlenül az agyamat birizgáltam volna a bicskámmal. Szerencsére ez volt az egyetlen komolyabb sérülés a csapatunkban. (Később több gyerek is fölrobbant a faluban. Haláleset, csonkulás és üvegszem lett a szomorú eredmény.)
Hozzászólások