Szentmihályi Gyula Magyarország kanadai tiszteletbeli konzuljának irodájában, amely Montrealban az Economusée Hegedű Múzeum tetején található, beszélgetünk egy kávé mellett 2009. szeptemberében.
Marcel Tremblay, Szarvas István, ül Szentmihályi Gyula
Tiszteletbeli konzul úr! Először is szeretnék köszönetet mondani, hogy elkísért a Montreali Főpolgármesteri Hivatalba, és ott volt, amikor beírtam a Hivatal aranykönyvébe és átadtam legújabb könyvemet Marcel Tremblay kabinetfőnök úrnak. Ugyanakkor sajnálom, hogy nem tudott eljönni könyvbemutatómra a Magyar Házba Montrealba és Ottawába, mikor találkoztam őexcellenciájával Vastagh Pállal, Magyarország kanadai nagykövetével.
Sajnálom, hogy az utóbbi két eseményen nem tudtam önnel tartani, de hivatali elfoglaltságaim nem tették lehetővé.
Tiszteletbeli Konzul úr! Mi az ön feladata, és miért vállalta el ezt szép, de fáradtságos megbizatást?
A tiszteletbeli konzulokra azért van szükség, mert sok országban, nem csak Montrealban, bezárták a konzulátusokat, ahol több alkalmazott volt, mert a működtetés sok pénzbe került az államnak. Így kénytelek voltak felkérni tiszteletbeli konzulokat, hogy ők végezzenek egyes feladatokat.
Dr. Vastagh Pál nagykövet úr kért meg, hogy vállaljam. Először szabadkoztam, mivel én nem értek a politikához, megnyugtatott, hogy ez csak adminisztratív munka. Végiggondoltam, eddigi életemben mit csináltam én szülőhazámnak Magyarországnak. Nem sokat. Amikor elkerültem, elmúltam 22 éves, csak tanultam, iskolákba jártam, egyetemre. Ami hasznot hoztam, azt Kanadának tettem. Gondoltam, mielőtt nagyon megöregszem, mondtam magamnak, csinálok valamit Magyarországnak, az itteni magyaroknak. Ezért vállaltam el. Igaz, egy kicsit több munka, mint gondoltam, de hát nem baj, hozzá vagyok szokva, hogy emberekkel beszéljek. Az én feladatom főleg olyasmi, mint egy közjegyzőjéé.
Sokszor segítek a papírmunkában, hogy Magyarországon kapjanak nyugdíjat. Mivel Ottawa és Quebec francia államrész, és én jól beszélek franciául, tudok beszélni a közjogi méltóságokkal. Sokszor meghívnak a nemzeti fogadásokra és ott képviselem Magyarországot.
Járt itt a közelmúltban magyar közjogi méltóság, akivel találkozott?
Igen, Szili Katalin az Országgyűlés elnöke.
Szerepel az interjúkötetemben, amit Önnek is át fogok adni – amikor beszéltem vele még „csak” alelnök volt. Hogyan érzi magát Montrealban, milyennek látja?
Szentmihályi Gyula, Szarvas István
Ötven éve élek Montrealban. Nagyon szeretem. Azt nem gondoltam, hogy eljövök Európából soha életemben. Franciaországban tanultam három évet és ott megismerkedtem egy kanadai lánnyal és ő hozott ide, ő a feleségem egy félévszázada. Szeretem a nagy városokat, bár Budapesten születtem, Párizshoz és Montrealhoz képest nem nagy város. Montreal egy kozmopolita város, mindenféle nemzetiségű ember él itt. Minden megvan, ami kell az embernek. Nincs nagy bűnözés. Egy tízmilliós városban olyan picinek érzi magát az ember, mint egy hangya. Nem szeretnék ilyen helyen élni. Szeretem a nagy városokat, de olyat, mint New York nem.
Kilencven konzulátus működik a városban. Nemzetközileg is nagy jelentőségű, hogy a polgári légitársaságok szervezetének nemzetközi székhelye Montreal (International Civil Aviation Organization). Szükség lenne egy kisebb konzulátusra, amely ellátja a felmérések szerint itt élő 23.000 magyar képviseletét. Fontos lenne őket összegyűjteni és arra buzdítani, hogy ne vágják el gyökereiket, mert itt Montrealban attól jó lenni, hogy mindenki tudja, honnan jött. Még emlékeznek az emberek. Kanadaiak vagyunk, de ápoljuk a hagyományainkat is. Ez tesz minket mássá és többé. A felekezeti különbséget is félre kell tenni a magyarság érdekében.
Milyennek látja a magyarságot itt Montrealban?
Akik régebben érkeztek, azok nagyon szépen beilleszkedtek és megtalálták helyüket a mindennapi életben. Megbecsült kanadai polgárokká váltak, amire joggal lehetnek büszkék, hiszen nagyon megdolgoztak érte. Ugyanakkor mindenki vágyik haza. Olyanok vagyunk, mint a madarak: ott van bennünk a kényszer, hogy hazautazzunk.
Úgy értesültem, hogy önnek vannak pécsi gyökerei is, mivel újságunk, a Hetedhéthatár magazin pécsi, különösen érdekli olvasóinkat?
Igen, Pécsett érettségiztem, a Nagy Lajos Gimnáziumban 1952-ben. Utána visszaköltöztem Budapestre, ott jártam az orvosi egyetemre 4 évig, és jött az 1956-os forradalom. Elmentem Párizsba nagybátyámhoz és ott maradtam.
A Nagy Lajos Gimnázium nagyon híres ma is, hogy emlékszik vissza az alma materére?
Nagyon kellemes emlékeim vannak. Az ember életében az érettségi körüli évek a legszebbek. Eszembe jut a Tettye, a Nádor szálló és a Pannónia és mások. Ha Magyarországra megyek, igyekszem Pécsre is utazni.
Jövőre Pécs Európa Kulturális fővárosa lesz. Egy hónapja készítettem interjút Mayer Mihály püspök atyával. Most volt 1000 éves a Pécsi Püspökség. Pécs nekem is a második kedvenc városom. Én is szeretek ott lenni.
Sokszor gondolkodtam azon, hogyha esetleg úgy hozná a sorsom, hogy Magyarországra mennék vissza lakni, attól függetlenül, hogy Budapesten éltem majdnem mindig, Pécsett szeretnék élni.
Térjünk át az Ön nagy szerelmére, a hegedűre. Hegedűk készítésével mióta foglalkozik?
Már lassan ötven éve, amióta az orvostudományt elhagytam, mivel Franciaországban még kaptam ösztöndíjat, de itt nem.
Volt olyan az elmúlt fél évszázadban, amikor úgy érezte, hogy az orvosi egyetemen tanultakat fel tudta használni a hegedűkészítésben?
Érdekes a kérdése. A válaszom természetesen. Minden szakmában vannak kutatások, ebben is. Ez egy olyan szakma, ami már négy és fél évszázada létezik. A hegedűkészítés nem csak az, hogy éppen megcsinálja az ember fából azt a hangszert, hanem be kell lakozni és a lakkról nagyon sokat írtak. Azt mondhatom, hogy a hegedűről a négy évszázad alatt többet írtak, mint a rákról. Most is folynak kutatások. Mivel az orvosi egyetemen nagyon sok kémiát tanultam, könnyebben tudtam ebben a kutatásban részt venni. Az a lakk, amit csinálok, hasonlít a régi olasz lakkokra, ezért a hegedűim is.
Tiszteletbeli konzul úr, számos hegedűcsodát láttam a múzeumában. Mondjon nekem néhány szót a hegedűkészítés létrejöttéről Európában és a magyar mesterekről.
Szentmihályi Gyula és a szerző
Nagy örömmel. A hegedű a hangszerek királya. A hegedűről és történetéről több száz, talán több ezer könyvet írtak négy és fél évszázad óta, szinte minden nyelven. Ezért könnyű egy kis bemutatót adni születéséről, és arról, hogyan jutott el napjainkig. Fontosságát nem kell bemutatni, mivel közismert, hogy ma a zenei élet elképzelhetetlen lenne hegedű nélkül.
A zenetermek megnagyobbodtak, ezért a „viol”, vagy magyarul „térdhegedű” nem szólt elég hangosan. Szükségessé vált, hogy olyan hangszer jöjjön létre, melynek hangja erősebb és könnyebben lehet játszani rajta. Ezért a XVI. század közepén észak Olaszország Lombardia tartományában, ahol már a hangszerkészítők nagyon magas fokon dolgoztak, főleg Brescia es Cremona városokban, elkezdődött a hegedűkészítés. Egy 1562-ből való rézkarc ábrázol először hegedű formát, több hangszer között Gaspar Duiffoprucart lyoni hangszerkészítő képmásával. Ennek ellenére, mai tudásunk szerint, legjobban elfogadott, hogy a cremonai Andréa Amati a hegedű apja.
Híre hamar elterjedt, királyok rendeltek nála udvari zenészeik számára. Fiai tovább fejlesztették a hegedűkészítés művészetét. Nagy tehetségű unokája, Niccolo Amati a szomszédos fiatalokat vette magához tanulóknak. Ezek közül kerültek ki a leghíresebbek, mint Andréa Guarnari, Francesco Ruggeri, Antonio Stradivari. Ők tökéletesítették a hegedű építését. Ezeket a szabályokat azóta sem lehet megváltoztatni. Végeredményében logikus is, mivel ha azt nézzük, minden művészet ebben az időben érte el tetőfokát. (Leonardo Da Vinci, Raffaello és mások)
A XVII. és XVIII. században a hegedű elterjedt egész Európában. Népszerűsége főleg Németországban, Franciaországban, Magyarországon fejlődött ki legjobban. Magyarországnak nagy szerepe volt, nemcsak a hegedű készítésében, hanem a hegedű játékában is. A népi zenészeken kívül a XIX. században a világ legjobb hegedűtanárai oktattak.
A híres veszprémi születésű Leopold Auer Szentpétervárott alapította meg az orosz iskolát, ahonnan a leghíresebb hegedűművészek kerültek ki. Joseph Joachim szintén magyar származású volt, ő pedig a német iskolának alapjait fektette le. Tanítványa, Hubay Jenő elismert hegedű művész, lett az akkor megalapított budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia első igazgatója. Azóta is a magyar hegedűművészet világszerte a legmegbecsültebbek közé tartozik (Vecsei, Zathureczky, Szigeti).
Úgy értesültem, hogy az ön kezéről bélyeget adott ki a kanadai posta.
Valóban, egy blokkot átadok Önnek szerkesztő úr. Ez a bélyeg a Canada Post 1999-ben kiadott 10 centes bélyege, amelyiken a kezem látható.
Mit üzen a montreali magyaroknak?
Őrizzék meg a magyarságukat és legyenek büszkék arra, hogy magyarok. Nem csak örülni kell, hanem büszkének is kell lenni!
Hozzászólások